Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. január 20., hétfő
(…) Az éjszaka nehezen aludtam el, Illyés Gyula Beatrice-jét olvastam. Magyarországot az emberiség szemében egy pacsirta, egy egér sem védte, még csak riadt fölröppenésével, elszaladásával sem”, írta Illyés a trianoni békepaktum kapcsán. A Nyugat elfordult Magyarországtól. Apponyin mosolyogtak, a magyar delegációt a „torz rajzok a Feszty-körkép honfoglalóinak kacagányába öltöztették. A görbe kardos, sarkantyús, szőrmekucsmás diplomaták a francia parketten!” Rossz érzéssel olvastam a keserű, de sajnos pontos illyési mondatokat. Mi tett a nemzet, hogy ekkora ellenszenvvel nézték a népet, amely „hullakábultan hevert a földön; nem öntudatnak, ösztönnek sem adhatta jelét”? Hemingway is csak ámult-bámult. Nem értette, miért adnak oda a románoknak mindent, amit megkívántak. Hibáztak az ország urai, de a népet büntették. Erre bizony sokan azzal emlékeztethetnek: a nép választotta meg a vezetőit. Nem tagadom: a nép többsége az urak cinkosa volt. Meg kell fogadni Stendhal tanácsát: senkinek se hízelegjünk, még a népnek se. Volt magyar nacionalizmus, minek tagadjam. Volt, és újra meg újra felbukkan. Az antiszemitizmus termékeny talajra talált a nemzet egy részében. Mindezt elismerem, azért is, hogy tiszta lelkiismerettel állíthassam. a Trianon mértéktelen büntetés volt. Az ország igazságtalan háborút folytatatott és igazságtalan békét kapott. Különben is, a környező győztes államokban olyan kisebbségellenesség kelt életre, amely mellett a magyar úri nacionalizmus kismiska volt. Ők igazságos háborút folytattak, de visszaéltek az igazságtalan békével. Nincs gonoszabb dolog a győztesek nacionalizmusánál. Ha napjainkban olvasom a nyugati sajtó cikkeit Magyarországról, akkor okvetlenül Trianonra gondolok. Már a szlovénok is röhögnek rajtunk. (…)