Anikóval kisebb társasággal bérelt kombival utazunk Szabadkára, hogy megtekintsük Desire fesztivál egyik előadását. A temesvári Csiky Gergely Színház társulata adja elő Brecht Koldusoperáját, Kokan Mladenović rendezésében. Jó, hogy Mladenović beépítette az előadásba a román világot is, így kapott új értelmet a brechti mondat, miszerint „mit számít egy bankrablás egy bankalapítással szemben?” Ezekkel a szavakkal búcsúzik Mac a betörő, aki jól tudja, hogy az egyszerű, feszítővassal dolgozó kisiparos betörőket felfalják a nagyvállalkozók. Brecht kivételesen aktuális az „újdemokráciákban”, ahol a sikeres nagyvállalkozók mögött rendszerint egy pártember áll. Sajnos, éppen ez a pártember maradt ki az előadásból.
Haldokló európaiak
A belgrádi könyvvásáron rábukkantam Karl Markus Gauss könyvére (a horvátok adták ki), a Haldokló európaiakra, amelyben többek között a macedóniai arumánokról, a luzsicai szerbekről, a szarajevói szefárdokról és más kihalófélben lévő kisebbségekről ír. Az íróasztalom melletti polcon a közeljövőben olvasandó könyvek közé helyezem. Haldokló európaiak, pillantok lopva a címre, és egyre csak halogatom a könyv fellapozását. Ösztönös szorongás vesz erőt rajtam, mert a Peremvidéki élet című könyvemre gondolok, pontosabban az 1991-ben íródott Az örmény templom című esszémre, amelyben a templom mésszel kirajzolt tervrajza előtt fejet hajtva a vajdasági kisebbségek, avagy Gauss szavaival, a „haldokló európaiak” rohamos lélekszámcsökkenésén merengek. Kisesszével tisztelegtem az újvidéki örmények szívósságán. Maroknyian voltak és mégis templomot építettek maguknak. Tűzvész pusztította el, de újra felemelték. „Aztán durva kezek – a városközpont megannyi értékes emlékével együtt – ezt is lerombolták”, írtam. Lehet, hogy maradtak örmény származású férfiak és nők, de örmény közösség nem létezik többé és gondolom, nem is lesz, amivel Újvidék városa szegényebb lett. Ahogyan a Dornstädter cukrászda szimbolizálja Újvidék város történetét, úgy jelképezi a ma már nem létező örmény templom az újvidéki multikulturalizmus szomorú krónikáját. Az örmények szent helye nincs többé, csak a tervrajz meg néhány részlet maradt meg belőle, idén azonban lerombolták a mellette lévő műemléknek számító épületet is, hogy egy 13 emeletes luxus lakóházat emeljenek a helyére. Számomra nem maradt más hátra, minthogy az Örmény templom című kisesszé néhány mondatát idézzem: ”Boldogabb lesz-e a világ kisebbségek nélkül? Lehet, de az is biztos, hogy szegényebb. Erre gondolva egy haszid történet jut eszembe, amelyben az egyik hívő így szólt az Istenhez: ’Világnak Ura, kérlek váltsd meg Izraelt. Ha pedig éppen nem akarod ezt tenni, kérlek, váltsd meg a többi népeket.’ Lehet, hogy ez a hívő 1991-ben így imádkozna: ’Világnak Ura, kérlek váltsd meg a kisebbségeket. De ha nincs erre hatalmad és erőd, akkor váltsd meg a többséget”.
Hová tűntek Újvidék angyalai?
Az autóbuszra várakozva egy pillantást vetek a megálló üvegfalára ragasztott óriásplakátra, Ceca, a turbófolk díva vendégszerepel Újvidéken. Egy évvel ezelőtt Cecóval várta a város a szerb újesztendőt. Aztán megakad a szemem egy másik plakáton: Újvidék 2021-ben Európa egyik kulturális fővárosa lesz. Örvendetes, hogy a város nevét magyarul is írják, ez már egy előrelépés. Kár, hogy nincs mellette a Neoplanta „ősnév” is, de lehet, hogy egyszer ez is felkerül, azzal a híres mondattal együtt, hogy nevezze meg a várost minden nép a saját nyelvén. Ki ne örülne ennek a hírnek? Életművem ehhez a városhoz kötődik; kezdődött az Egy makró emlékirataival, amelyet Aleksandar Tišma annakidején az első újvidéki urbánus regénynek nevezett. Volt ennek magyarázata, a rokonszenves, szelíd kisvárosból a hatvanas években lett kiszámíthatatlan lelkületű nagyváros. Ebben a nagy urbánus felfordulásban folytatódott a személyes történelmem. Már első a regényemben – igaz névtelenül feltűnt a Dorstädter kávéház, akkoriban Zágráb volt a neve -, ott pillantja meg az elbeszélő nagy szerelmét, Tanját a szerb lányt. Érdekes, hogy viszony nemzeti vonatkozásaira nem figyelt fel senki. Pedig a következő regényben, az Áttüntetésekben már a teljeségében kiviláglik a viszony politikán túli dimenziója. A kisebbségről beszélve gyakran megrekedünk a politikánál, holott egy szerelem történetében több politika van, mint az újságok belpolitikai rovataiban. Az Áttüntetésekben már megnevezem a Dorstädtert is (még akkor is Zagreb volt a hivatalos neve), amely később a Neoplanta avagy az Ígéret földjében elnyerte a történelmi auráját is. Kiszállok a központban, az egykori Újvidék Áruház előtt, amelyről a hetvenes években Tolnai Ottó novellafűzért irt, és rövid sétát teszek a Duna utcában. Nem akarok a rosszhírű Vukovárt ostromló újvidéki hadosztályra gondolni, kiverem a fejemből, hogy Putyint örömünnep közepette a városom díszpolgárjává nevezték ki, inkább Thomas Mann Lübeckjére, Márai Kassájára, vagy pedig Magris Triesztjére gondolok. Szeretném látni városom kék szemét, ragyogjon, mint nyaranta a kék ég, amelyben tömblakásom teraszán gyönyörködöm. Minden egyes városnak van egy mélységesen mély szellemi névjegye, amit az írók fogalmaztak meg. Mit írjon Újvidék szellemi névjegyén? Talán azt, hogy úgy küzdött történelmi végzetével, mintha angyalokkal viaskodna. Hol rejtezkednek Újvidék vallatóangyalai? Ha netán meg akarjuk őket pillantani, újra meg kellene találnunk a mondatot, amelyet kevélyen és boldogan elfelejtettünk. Vagy amit könnyelműen és felelőtlenül eltékozoltunk. Hogyan nyerjük vissza azt, amiről önként mondtunk le? Mi rejtezkedik a meddő és méltóságteljes nosztalgia és a felszínes, tolakodó menedzser-kultúra mögött? Fel kellene fedezni a rejtezkedő Újvidéket! Előveszem befejezetlen drámámat a Play Márai, avagy az újvidéki polgárokat. Nem tudom, lesz-e erőm befejezni. Ízlelgetem Márai Sándor mondatát a Kassai polgárokból: „Nem tudod, hogy csak az a hős, aki jelleme szerint cselekszik, akkor is, ha sorsa mást követel tőle”. A Neoplanta avagy az ígéret földje a város sorsáról szólt, szóljon a Play Márai, avagy az újvidéki polgárok a jelleméről, vagy még inkább a kettő konfliktusáról. A sorsom másfelé vezetett, a jellemem marasztalt. Hogy is hangzana manapság János mester érzékeny búcsúja a nagyvilágnak induló fiától? Mit mondjak azoknak a távozóknak, akikben legjobban bizakodtam? Mennek, egyre nagyobb számban távoznak a fiatalok, ebből az országból, ebből a városból, ebből a kisebbségi közösségből. Mi mást mondhatnék nekik, mint ezt: „Néha otthontalanabb lesz az, aki otthon marad, mint a másik, aki világgá megy.” Ezt mondom majd, miközben arra gondolok, hogy a jellememmel be akartam csapni a sorsom, mert otthonossá kívántam tenni az otthontalanságom.
Fegyverkeznek
Pár héttel ezelőtt Szerbiában fedeztek fel egy titkos fegyverrakományt, most pedig Magyarországon. Fegyverkezik az alvilág, bizonyára tudja, hogy miért.
Nincs vége az elvándorlásnak
Manapság egyre többen döbbenten figyelik a vajdasági magyarság fokozott elvándorlását. Mit lehet tenni? Semmit? Négy-öt évvel ezelőtt én is nagy döbbenettel állapítottam meg, hogy az elvándorlásnak nem csupán anyagi, hanem lelki vetülete is van, hiszen azok is távoznak, akik nagy kínnal és nagy nélkülözések közepette túlélték az ínséges és veszélyes kilencvenes éveket. Manapság nem kell menekülni a katonai behívó elől, valamelyest javult az életszínvonal, jobbak a munkalehetőségek, az emberek mégis szedik a sátorfájukat. Immár nem a háborúból menekülnek, hanem saját világukból. Nem hiszem, hogy az emberek kizárólag a pénz után futnak. Egyre rosszabb a vajdasági magyarok közérzete! A baljós jeleket mutató valóság egy napon bizonyára arra készteti a kisebbségi politikusokat, továbbá a kulturális modell jellegét meghatározó felelős tisztségeket betöltő értelmiségieket, hogy felmérjék, hol tévesztettünk utat, annál is inkább mert a barátságos közélet és a vonzó kultúra sokszor marasztaló erőt képvisel. De nem csupán róluk van szó, hanem rólunk is. A hatalom nélküli kisebbségi alkotó sem kerülheti meg a „hogyan tovább” kérdését, akkor sem, ha belső exiliumra van kényszerítve, hiszen a szavaktól nem lehet megfosztanom bennünket. Ami nem láthat itt napvilágot, az megjelenhet Magyarországon. Legalább a palackposta hozzon üzenetet! Kétségtelen, hogy az egész Kelet-Közép-Európa kezd kiüresedni, nem csupán a migránsok beözönléséről van szó, hanem a belső európai népvándorlásról is, ami főleg a posztszocialista országokat hozza hátrányos helyzetbe. A nemzeti kisebbségek esetében a hátrány meghatványozódik, esetleg végzetessé válik. Hogyan tovább, tűnődöm az üres papír előtt. Változik a szavak és a mondatok jelentése, egyre vészesebb lesz a hallgatás bűne. A mondatok körül egyre nagyobb a vákuum. Tudjuk-e kihez szólunk, vagy pedig üvegbúra alatt játszadozunk a szavakkal? Elhallgatjuk-e azt, ami legjobban fáj? Sokfelé vezetnek az utak, ám nem merjük tudomásul venni, hogy a legkényelmesebb út zsákutcába vezet. Létezik-e még a közösség, vagy teljesen atomizálódott? Értik-e az emberek, amit kimondunk, s azt is, amit nem merünk vagy nem akarunk kimondani? Így állok Babits Jónásaként remegő térdekkel a „vajdasági rónán”, amely távolról sem olyan, mint amilyen harminc évvel ezelőtt volt.
Az értékek nevében
Némileg javít a kedélyállapotomon a szabadkai Desiré fesztivál fiatal közönsége. Végre egy pont, ahol különböző politikai hitvallású emberek felfedezik közös értékeinket. Persze, főleg fiatalokról van szó. Lehet, hogy nincsenek elegen, de a jelenlegi helyzetben ez is biztató. Az Urbán András rendezte What is Europe után Oliver Frljić A mi erőszakunk és a ti erőszakotok című előadása került sorra. Annak különlegesen örülök, hogy Szabadka ezúttal nem lett botrányszagú város, mintha a vezetői tudták volna, hogy a nézőtér fiatal közönsége a legkompetensebb annak megítélésére, hogy mi a rossz és mi a jó. Aztán a cetinjei színház került sorra és az Urbán András rendezte Pillangóval. A szöveg családi drámát sejtet, ám Urbán bátor gesztussal montenegrói identitásdrámát állított színre.
