(A vándorbotról) Még Újvidéken kezdtem olvasni Kertész Imre önéletrajzi interjúját, a K. dossziét, és Budapesten fejeztem be. Az utolsó lapokon feltárja az író, hogy felesége javaslatára azért költöztek egy berlini „munkalakásba”, mert remélték, hogy idegenben talán jobban meg tudja találni az íráshoz nélkülözhetetlen belső szabadságot.
Vonzó gondolat, főleg a berlini utam előtt.
Idegenből nézni vissza az idegenre!
Ezzel nem kívánok panaszkodni az idegenségre, mivel eléggé otthonosan érzem magam benne. Nem a hiányérzet a kínos, inkább a többlet súlya okoz gondot. Igazából az elejétől a végéig e gondolat vonzáskörében éltem, hiszen gyerekkoromban szüleim szövögették a tervet, hogy legjobb lenne Kanadába vagy Ausztráliába kivándorolni. Évekig dédelgették magukban a vágyálmot, ám soha sem hozták meg a nagy döntést, amivel az életüket szerették volna megváltoztatni. Elemi iskolásként otthon kíváncsian hallgatóztam, ha erről a témáról beszélgettek, időnként számon kérően felkaptam a fejemet, mivel rádöbbentem, hogy a szépreményű vágyakozásból nem lesz semmi. Ám soha sem mertem megkérdezni, hogy miért nem indulunk végre. Úgy éreztem, hogy számonkérésemmel megbántom őket.
Ma sem tudom megfejteni, hogy mi tartotta őket vissza.
Többször gondoltam arra, hogy azért hoztak meg minden áldozatot, hogy Szenttamásról az újvidéki gimnáziumba kerüljek, mert így akarták pótolni azt, amit ők elmulasztottak. Később azonban arra is rájöttem, hogy nem csak erről van szó. Nem csak a szüleimben élt az elvándorlás gondolata. A szomszédok, az ismerősök elejtett szavaiból kiderítettem, hogy majdnem minden második család foglalkozott az elvándorlás gondolatával. Világot látni – ez, szerintem hiteles plebejusi utópia volt. A népmesék vándorbotja mindig a falusi emberek töprengéseiben rejtezett. Főleg a kisebbségi emberek vonzódtak utána. Ezért kételkedem mindmáig abban, hogy a kisebbségi ember magasztos eszménye a szülőföld szeretete, a gyökerek ápolása. Ellenkezőleg: éppen ők nem kötődnek a szülőföldhöz a hagyományos módon, habár mindig a hagyományokkal sulykolják az agyát. Ezt a nézetemet támasztja alá a hatvanas években beindult gastarbeiter-hullám. Akkoriban a húgom is németországi vendégmunkás lett, s attól kezdve apám előtt hirtelen megnőtt a tekintélye. Ő világot látott, mondta.
A nagyvilág különböző pontjaira vetődő, majd a vendégségbe hazatérő rokonok és ismerősök lelkesen beszéltek a „nagyvilágról”, miközben a városban élő írók és értelmiségiek szentimentálisan dicsérték a falusi népet és a falusi idillt, azokat az egyszerű embereket, akik ápolják a gyökereket. Az igazság viszont az, hogy ezek az egyszerű emberek voltak a vajdasági modernizálók, ők hozták magukkal az új szokásokat, munkamódszereket, és elsajátították az új technológiákat. Nyitottak voltak, kíváncsiak és befogadók.
Az ötvenes évek közepén kerültem Szenttamásról Újvidékre, szinte akkor, amikor a bácskai falvak urbanizálódni kezdtek. Az utcában sorra építtették a fürdőszobákat, aki csak tehette, televíziót vásárolt. Eleinte csak olasz műsorokat nézhettek, ami nem jelentett akadályt. Aki nem tudott venni magának tévét, vagy a rokonságában, a szomszédságában sem volt tévé, ahova esténként elmehetett, az a helyi közösség tanácstermében nézte a műsorokat. Figyelték azt, ami idegen, s ha csak tehették tanultak belőle. Egyszerre modernizálták a konyhát és a tisztaszobát, s a Gastarbeiterek látták el őket szaktudással és nagyvilági történetekkel. Kiderült, hogy a világot látott embereknek mindig is nagy volt a tekintélyük.
Ugyanakkor a vidéki embereket rettenetesen érdekelték a városi események. Újvidékről Szenttamásra hazajövet az utcabeliek mindenek előtt erről faggattak. A módosabbak azon törték a fejüket, hogy a városban vesznek lakást. Miért? Kinek? Öregségükre, vagy az unokáknak? Hol az egyik változatot hallottam, hol a másikat.
Távozásom tehát eseménynek számított. Egyedül a módosabbak vagy pedig a valamilyen pozíciót betöltő értelmiség részéről éreztem némi gyanakvást, amit azonban furcsa módon az egyszerű emberek is magukévá tettek. Bár látszólag.
„Te is cserbenhagytál bennünket, fiacskám”, mondta egyszer az idős Vörös János bácsi, aki a húszas években anyai nagyapámmal egy franciaországi virágkertészetben volt vendégmunkás. Mindkettőjüknek tetszett a „nagyvilági” élet, húzták-halasztották a visszatérés időpontját, csak akkor tértek haza, amikor annyira megszedték magukat, hogy biztonságban érezte magát a család.
Időközben még Párizsban is megfordultak. Maga a gazda vezette oda munkásait, hogy lássák, hol árulják azokat a szép virágokat, amelyeket ők termesztettek. Nagyapám, ha a család felnőtt tagjai nem voltak jelen, sokszor cinkoskodva beavatott a titokba: a párizsi kisasszonykák a legszemrevalóbbak. Csakhogy erről nem illett a felnőttek előtt beszélni.
„És mit keresett János bácsi olyan hosszú ideig Franciaországban?”, feleseltem az öreggel. „Ha jól tudom, nem nagy kedvvel jött haza.”
Az öreg sejtette, hogy ismertem a titkát, és cinkoskodva elhárította a kérdést.
„Nem én állítom ezt, hanem Vera tanító néni meg Gergely Bandi, aki a községházán irodista”, mondta hamiskás mosollyal, amivel elárulta, hogy tulajdonképpen nem vette komolyan a vádat.
Ezek után rátértünk vesszőparipájára: a párizsi villamosok, bizonygatta, különbek, mint az újvidékiek, mert azok zajtalanul suhannak el az ember mellett az utcán. Ezzel is az orrom alá dörzsölte, hogy ami az európaiságot illeti, nem jutottam messzebbre, mint ő.
Ez járt a fejemben, amikor az első berlini napokban Parti Nagy Lajossal a Potsdamer Platz DaimlerChrysler épületének teraszáról a berlini látképet szemléltem. Parti szenvedélyesen mutatta hol látható a Berliner Dom, a Rotes Rathaus, a Brandenburger Tor, a Gedächniskirche, Európa legmagasabb a 365 méter magasságú tévétornya. A kilátótoronyba Európa leggyorsabb liftje szállított fel bennünket, s Parti szenvedélyesen előadása ugyanolyan élményt jelentett nekem, mint a környező berlini táj. A 365 méter magas teraszt körbejártuk. Mivel mindketten alacsony termetűek vagyunk, két mokány magyarra hasonlítottunk. Nekem a nagyapám járt az eszemben. Alighanem anno, éppen Vörös Jánossal szemlélhette így Párizst, mint mi ketten Berlint. Az is megfordult a fejemben, hogy ugyanazokban az években csatangolt Párizsban Illyés Gyula is, és ugyanazzal a furcsa, idegen és rajongó tekintettel nézett maga köré, mint az őseink.
Nem arról van-e szó, hogy Illyés követői, akiket időközben elszédített a magyarságkép, amit Illyés Gyula a két háború között következetesen elutasított. Bizonyára azért, mert soha sem értették meg a garabonciás népi attitűdöt, soha sem látták ezt a furcsa, idegen és rajongó tekintetet, amit Parti Nagy Lajos szemében felismertem, miközben arra gondoltam, hogy Illyés Gyulát is újra kellene értelmezni. Mai szemmel. Akkor, amikor régi hívei megtagadták.
Vörös János cinkoskodó elhatárolódása a helyi tanítótól meg a községháza irodistájától valójában arról szólt, hogy az egyszerű emberek, nem i annyira tősgyökeresek, mint ahogy a kisebbségi értelmiségiek regélnek róluk. Nappal kínlódnak, éjszaka a népmesei vándorbotról álmodnak, ám ha tehetik, akkor veszik a vándorbotot. A kisebbségi emberek kötődése a szülőföldhöz laza és kétértelmű, ami nem jelenti azt, hogy könnyen eltéphető. Tele van feszültséggel és ellentmondással, sokkal inkább kafkai, mint ahogy ezt a népi irodalom elkötelezettjei gondolják. Deleuze és Guattari tételét mindinkább igazolódni látom: igenis, Kafka a tipikus kisebbségi író. Az erős gyökereket pedig főleg azok emlegetik, akik félnek saját álmaiktól. Vagy pedig a legjobb szándékkal egyszerűen csak áltatják magukat. A nép utazni akar, világot szeretne látni, s nem kíván berendezkedni egy skanzenben. Ha mégsem ezt teszi, ha megragad egy helyen, akkor a kényszernek enged.
Kanada, Ausztrália, ejtem ki a szüleim szavát Berlin felett 365 méternyire.
Végre én is megérkeztem. Nem pár napra, hanem hosszabb időre. A nagyapám emlékével. Azzal az elhatározással, ami Kertész Imrét is motiválta: az idegenben talán közelebb kerülök az íráshoz, a nélkülözhetetlen szabadsághoz. Az elmúlt tizenöt év túlságosan megviselt, habár azalatt értelmét láttam a kilátástalan ellenállásnak, amíg a külső ellenséggel találtam magamat szemben, még akkor is, ha az állami televízió kimerevített fotómat sugározva a csőcselék haragját hívta ki ellenem. Értelmét láttam a mindennapi küzdelemnek, mert feltételeztem, hogy ennek egyszer vége lesz. A kilencvenes években több új tapasztalatot szereztem, mint azelőtt harminc év alatt. Nem sajnálom az elpazarolt időt, mert talán lesz erőm írni róla. De a 2000-ben bekövetkezett felemás fordulat után szembesültem egy másik gonddal: a belső, kisebbségi nehézségekkel, amikor nem kívülről jön a baj, hanem belülről rombol a kór. Ez erkölcsileg jobban megviselt, mint Milošević terrorja. A civakodások, a hatalmi harc, az anyaországi segélyek feletti rendelkezésért vívott csetepaté. Kiderült, hogy az a legfontosabb közéleti szereplő a kisebbségi közösségben, aki a guruló forintok irányát megszabja, nem csoda tehát, hogy ez első konfliktusok éppen ebben a kérdésben jöttek létre.
A perlekedés rombolóan hatott a közösségre, aminek első jeleit 2000 után rögtön észleltem. A közösségen általános apátia vett erőt, olyannyira, hogy a magyarok még a választásokon sem jelennek meg, hogy a magyar pártok jelöltjeire szavazzanak. A belső gyanakvás egyre jobban tért hódított. Megszülettek az új kisebbségi bárók, a kör egyre inkább beszűkült, s valójában szó sem lehetett többé arról a szabadságról, amelyről pár évvel ezelőtt merengtem. Az apátia viszont napról-napra terjedt.
Mindezek ellenére ez a kisebbségi világ rendkívül izgalmas, csak az irodalmi közhelyek tették unalmassá.
A kisebbségi ember életérzése, ambivalens identitástudata, úgymond, gyökértelensége, abszolút modern jelenség. Más ügylet az, hogy a többség sokszor skanzenba helyezi, és valami egzotikus jelenséget eszkábál belőle. A róluk szóló beszéd sokszor emlékeztet a Said által emlegetett koloniális diskurzusra, amiben az a megdöbbentő, hogy a kisebbségi ember sokszor hitelt is ad ennek.
Az első hosszú berlini séta után, ezen gondolatokon töprengve nyúltam az Exterritórium című könyvem után, s meglepődöm, hogy az 1999-es NATO légi csapások idején, milyen erőteljes vágyakozás ébredt fel bennem Berlin után. Igen, csakhogy akkor tudatosan maradtam Újvidéken. Akkor kell maradni, gondoltam, amikor a legnehezebb. Nem a bombáktól féltem, hiszen a NATO-gépek meglehetősen pontosan céloztak, inkább a titkosrendőrségtől. Akkoriban már letartóztattak néhány nemzetközi alapítvány dolgozóját, én is egy ilyen alapítványban dolgoztam, és senki sem tudta előrelátni, hogy hol állnak meg a megtorlások. Barátaimnak, ismerőseimnek köszönve cserélgettem a tartózkodási helyemet, és a városokat, falvakat is. „A katonai hatóságok”, írtam, „nem engedtek ki az országból. Azokban a hetekben a legnagyobb vágyad az volt, hogy valamelyik európai főváros kávézójának teraszán megigyál egy pohár sört. A legtöbbször Berlinre gondoltál. Jó lenne még egyszer végigsétálni a Kurfürstendammon, beülni a metróba, aztán kilépni egy ismeretlen megállón és eltűnni a berlini tömegben.”
Szeretnék valamiféle montaigne-i nyugalommal kémlelődni, fürkészni, szemlélődni a városban. Kulturálisan csendesedik a város. Megérkezésem előtt lezajlottak a legizgalmasabb berlini „magyar napok” is. Dragomán Györgynek volt felolvasása, aztán pedig lejátszódott a magyar-német irodalmi focimeccs. De, a nyárelejei tikkasztó kánikulában legalább eljutottam Darvasi László német nyelvű könyvének bemutatójára. A titokzatos világválogatott német nyelvű kiadásáról van szó, amelyet Masát András, a berlini Magyar Ház igazgatója mederállt. Kiválóan. Berlinben ezt mindenki természetesnek tartja, számomra azonban kellemes meglepetés, hiszen lenn a Délvidéken is épülnek a magyar házak, de azt már nehezen tudom elképzelni, hogy valamelyik magyar ház igazgatója, mondjuk a szerb közönségnek, ilyen hozzáértően be tudna mutatni egy vajdasági magyar írót. Ott, úgymond, ez nem is tartozik a magyar házak feladatai közé. Ott párt költözik be a magyar házba, és párt politizál. Ezzel, érvényét veszti az a nemes szándék, amelyeknek éppen a kultúra kisugárzó erejével kellene hatniuk a többségi nemzetre is.
Darvasi rokonszenvesen szerepelt, a befejezetlen mondataival is remek poénokat faragott. Hangja csak egyszer vált komorrá, amikor a magyar csodacsapat 1954-es Németországtól elszenvedett vereségéről szólt. A közönség soraiban németek és berlini magyarok, ismert német szerkesztők, újságírók voltak. Az est után kivonulunk a teraszra, a közeli téren hatalmas kivetítőn közvetítették az egyik világbajnoki selejtező mérkőzést. A teraszról nem látszott a kivetítő, csak a vele szemben őrjöngő és ujjongó tömeg. Nekem kissé félelmetesnek tűnik az Antonioni-film, a Nagyítás teniszlabda-képsorára emlékeztető jelenet. Egy pillanatra felsejlik előttem Monica Vitti neurotikus világot tükröző arca, csakhogy ez a neurotikus világ túlságosan szellemi, és minden pillanatban eltűnhet. Megsemmisíti a fény, az égbolt, egy tüzes katlan, vagy valami más, ismeretlen erő. A Pariser Platz teraszán ennek a láthatatlan teniszlabdának az emlékével vizsgálom a tömeget, Istenem, mi mindenre lehet képes ez a tömeg.
Sajnos, ezt is láttam, megtapasztaltam.
Óvatosnak kell lennem.
Vissza kell térni Canettihez.
A német értelmiségiek érzékelik a világbajnoksági tömegrevű titokzatos bugyrait: az Akademie der Künsteben sorra kerülő, a jobboldali extrémizmusról folyó pódiumbeszélgetésen az Akadémia elnöke keményen szembeszáll az egyre jobban erősödő jobboldali szélsőségekkel. Szóba jönnek ezek a bugyrok is. De ennél fontosabb, hogy a rangos intézmény egyáltalán állás foglal ebben a kérdésben.
Másnap Bora Čosićtyal, a Berlinben élő szerb íróval fejtegetem az akadémiai vitaestet, s elmondom neki, hogy mennyire fontosnak tartom éppen ezt, hogy az intézmény ilyen egyértelműen elhatárolódott a jobboldali szélsőségektől. Csodálkozva pillant rám. Igen, válaszolja, ő erre nem is gondolt, hiszen ez Berlinben magától értetődő. Aztán, szinte egyszerre, a homlokunkra csapunk. Mi lenne, ha Belgrádban is ezt tenné az akadémia?
Aztán magamban eltöprengek, hogy nem ártana, ha legalább Budapesten lenne néhány ilyen korszerű, tekintélyes intézmény.
Késő éjszaka a magyarországi újságokat böngészem a neten. Megszűnik a Máért. Már a megszületésekor anakronisztikus intézménynek tartottam, nem is kár érte. Inkább az érdekel, hogy helyette születik-e egy olyan intézményhálózat, amely behálózza az anyaországi társadalmat és a kisebbségi közösséget. Nagy bátorság kell egy ilyen szándék megvalósításához. Már Széchenyi tudta, hogy a nemzeti kérdésben sokkal hálásabb nagy szavakat puffogtatni, mint türelmesen munkálkodni. A kisebbségi eliteknek pedig ma főleg a nagy szavak kellenek. Kérdés, hogy lesz-e Gyurcsányban bátorság, Sólyomban pedig szívósság. Mert ehhez a tetthez, mindenek előtt bátornak és szívósnak kell lenni.