(A Balkánról és rólunk) A VB döntőjében az olasz válogatott legyőzte Németország nemzeti tizenegyét, a berliniek gyászoltak, de lovagiasan viselkedtek.A világbajnokságon zajló küzdelmek első negyede után, nagy esélyek mutatkoztak Jürgen Klinsmann szövetségi kapitány együttese részére. Ez felbátorította közvéleményt, amely mind hangosabban követelte a csapat döntőbe jutását. Fellángolt a diadalérzet, ami egy kis aggodalomra adott okot de, szerencsére, a bukást is jól elviselték. Németország toleráns házigazdának bizonyult.
Berlin, a VB négy hete alatt, egy óriási Rajna menti karneválra hasonlított, egy pajkos városra, amelyben a városlakok a legkülönbözőbb, ötletgazdag jelmezekbe flangálnak, és egy rövid időre megfeledkeztek, a hétköznapokról. Ünnep volt ez az egy hónap a javából. Igazolták, hogy milyen jól megfért egymás mellett a romantikus hazafias érzés és a humor. Zászlók lengtek, a négykerekűkön, a kerékpárokon, és az ablakokban. A város terein, a járókelők kavalkádja, német és más nemzeti zászlódíszben. A találékony kereskedők olyan rúzst dobtak a piacra, amellyel a szurkolók az arcukra, homlokukra, karjukra festették a német trikolort. Mi több, a németek tanulni kezdték a német himnuszt, mert mint kiderült, egynéhány él politikus sem ismerte annak szövegét, emiatt csak a dallamát dúdolta.
Mindez az újdonság erejével hatott, mert, mint mondják, az utóbbi 60 évben, Németországban nemigen szokták a nemzeti zászlót lobogtatni. A szokatlan jelenség, vitára késztette a német értelmiségieket. A sajtóban az új patriotizmusról cikkeztek, azt állítván, hogy a fiatal német nemzedék megszabadult a német traumától. Mások viszont aggodalmaskodtak, s még a rangos Akademie der Künste vitapódiumán is figyelmeztettek a jobboldali szélsőségesekre, akik főleg a keleti részben szervezkednek. A német kormány belügyminisztere is felhívta a figyelmet, hogy Németországban a haza legnagyobb ellensége a szélsőjobboldal. Főként a keleti részben üti fel a fejét ez a jelenség, ami arra utal, hogy a volt szocialista országrészben sehogy sem higgadnak a politikai szenvedélyek.
Günther Grass hosszú interjúja a Züddeutsche Zeitungban. Őt, szórakoztatta a látvány. De, nyilatkozatában ő sem egyértelmű annak megítélésében, hogy mindez, milyen következményekkel jár.
Ki tudja, hátha a karnevál hátterében egy másik baljós világ rejtezkedik.
Az óvatos nexus érthető, hiszen az egész Európában ébredezik az idegengyűlölet. Az állapotok rosszabbak, mint tíz-húsz évvel ezelőtt. A jogállam egyelőre kordában tartja az indulatokat, de, nagy kérdés hogy mikor gyengülnek a jogállam korlátai.
Egyre gyakrabban hallok, mind többet olvasok Európa balkanizálódásáról.
Hol húzhatók meg a Balkán határai? teszik fel mind többen a kérdést. A balkáni limest, én Újvidéknél láttam meghúzódni. Egészen behatárolva, mint ahogy írtam egykor, az újvidéki Duna hidakon. Aztán felvilágosítottak, hogy nem ott, hanem Budapestnél húzódik. A Blaha Lujza téren megy keresztül. Később, valaki azt fejtegette, hogy egy biztos, éspedig, hogy Bécsben a Mariahilfe Strassen kezdődik. Aztán egy eminens müncheni professzor terjedelmes tanulmányban taglalta, hogy a Balkán Salzburgban kezdődik. Most, Berlinben a legújabb feltevéssel találkoztam. A Balkán Berlin közelében toporog, egyelőre párszáz kilométerre délebbre tanyázik, de nagy erővel közeledik a város felé.
Csak meg mosolyogtam ezt az új keletű, ironikus gondolatmenetet, hiszen feltételezésem szerint, azok sem hisznek benne, akik mondogatják. Holott a Balkán témát, komolyan kell venni, számítani kell vele, hiszen a globalizáció korában, nőtt stratégiai fontossága. Külön-külön egy ország sem nyom sokat a latban, de a Balkán összességében nagyon fontos.
Erről bizonyosodhattam meg, a Nyugat-Balkán európai távlatairól szóló, a Heinrich Böll Alapítvány szervezésében megrendezett tanácskozáson, amelyet a Berlin-Brandenburgische Akademie nagytermében tartottak meg. Mivel néhány belgrádi, zágrábi ismerősöm is a meghívott előadók között volt, a közönség soraiban nagy kíváncsisággal hallgattam az előadásokat, majd az ezt követő vitát. Külön érdeklődéssel követtem, egy dél-szerbiai albán értelmiségi felszólalását a szerbiai kisebbségpolitikáról. Ő megközelítőleg sem volt annyira optimista, mint a vajdasági magyar politikusok. A hatalmas csillárt bámulva elcsodálkoztam, hogy a vajdasági magyar tisztségviselők még csak megfigyelőként sem vesznek részt a tanácskozáson, hiszen ezek a nyílt európai fórumok lényegesen befolyásolják a leginkább, a politikusokra nagy hatást gyakorló európai közvéleményt. Amiről a nyugati média ír, azt a nyugati politikusok nem hagyhatják figyelmen kívül.
Igaz, hogy a délvidéki magyar stratégia az európai teret mindig is figyelmen kívül hagyta, azzal a hipotézissel, hogy a kisebbség ügyét nemzetközi színtéren, az anyaországnak kell képviselnie. Szívesebben látogatják a nyugati magyar klubokat, ahol a segítőkész, önzetlen, nyugaton élő és dolgozó magyaroknak, rendre elsírják, áldatlan otthoni helyzetünket. Az előadásokat rendszerint taps és rokonszenv kíséri. Ilyen alkalmakkor adományokból sincs hiány. A nyugati magyarok általában pénzt gyűjtenek, hogy kifejezzék szolidaritásukat a bajba jutott embereken, a szegény magyar elesetteken. Természetesen, köszönet nekik. De, itt megállj van. Ettől tovább még nem igen jutottak. Nem szerepelnek a nagy nyugati vitafórumokon és a médiákban sem.
Kétségtelen, hogy a határon túli magyarok érdekeinek képviseletével a magyar külpolitikának számolnia kell, de igyekezete kudarcba fullad, ha ténykedésével párhuzamosan a nemzetközi színtéren nem tevékeny, a délvidéki magyar politikai erő is.
Az Akadémia dísztermében megrendezett tanácskozáson, megfigyelőként jelent voltak a szorgalmasan jegyzetelő, gazdag nemzetközi alapítványok képviselői is. Nem kétséges, hogy ezek a jegyzetlapok beépülnek az alapítványok támogatási stratégiájába. Manapság, amikor a kisebbségi vezetők arra panaszkodnak, hogy az anyaországi költségvetési megszorítások miatt, csökken a határon túli magyarok támogatása, felettébb hasznos lenne kibújni a magyar kuckóból és belépni a nemzetközi versenypályára, hiszen a magyar kormánynak is, az EU-n belül, meg kell küzdenie minden egyes euróért. Arról nem is szólva, hogy a kisebbségi politikusoknak erélyesebben kell fellépniük a szerbiai erőforrások méltányos újraelosztása érdekében, hiszen jelenleg azokat a kisebbségi intézményeket is az anyaországi adófizetők pénzéből tartják fenn, amelyek finanszírozása, a törvény értelmében, a szerb állam feladata lenne. Nem elegendő tehát, csak a funkciók, a képviselői stallumok elosztásakor verni az asztalt, hanem biztosítani kell, hogy a kisebbségi intézmények legalább olyan jó feltételek közepette működjenek, mint az államszocializmus idején. Ez a minimumok minimuma.
A kecske is jóllakik, a káposzta is megmarad jelszava nem egy bölcs elgondolás. A kisebbségi politikusok nem követelődznek, viszont a kisebbségi intézmények az anyaországi támogatásnak köszönve, úgy-ahogy működnek. A vezetők pedig minél sikeresebbnek ítélik meg saját munkájukat, annál nagyobb anyaországi támogatásra tartanak igényt. Ellentmondás a négyzeten, a számtalan abszurdumaink egyike.
A Nyugat-Balkán távlatait elemző tárgyalásokon számos, nagyon érdekes, sokszor kijózanító mondatok hangzanak el. Ilyen, és sok más hasonló szakmai konzultáción fogalmazódnak meg először azok a mondatok, amelyek később a hivatalos politika szlogenjei lesznek. A Koszovó státusát eldöntő tárgyalássorozat kereteit, például, az előzőleg lebonyolított szakmai tanácskozások határozták meg. Azon belül, természetesen, sok kisebb vagy nagyobb kompromisszum lehetséges, de a keretek adottak.
A tudósok, a szakpolitikusok, a politikusok, a civil szerveztek képviselői, a közvélemény-formáló értelmiségiek a Berlin-Brandenburgische Akademie pompás dísztermében, Horvátország mielőbbi uniós csatlakozását szorgalmazták. Az egyik fő érv az volt, hogy ezzel, Szlovénia mellett, Horvátország lehetne a régió felhajtó ereje, és egyben a stabilitást is szolgálná. A csatlakozás argumentumai között említették, a horvát gazdaság fellendülését is.
A történelem, egyhangú morajlására emlékeztetett a jelenet. Tizenvalahány évvel ezelőtt hasonló szerepkörben képzeltem el Magyarországot, és számos érv szólt amellett, hogy ez meg is valósul. A mintaszerű magyar rendszerváltás, az európai értelemben nyitott rendszerváltó magyar értelmiségi elit és a környező országokban élő magyar kisebbségi szellemi tudástőke valószínűsítette ezt a tényt. Azonban rövidesen megmutatkozott, hogy a mintaszerű rendszerváltás traumatikus megosztottsággá fajult, amelynek az volt a választóvonala, hogy ki nyújt többet „magyarságteljesítményből”. Ez az időnként kormánypolitikává emelt meddő csatározás, elvonta a politikai energiát az ország regionális státusának és tekintélyének megteremtésétől. A kultúrfölényben szenvelgő kis magyar gőg is segédkezett ebben. Magyarország nagy történelmi lépést tett előre, hogy aztán a kisstílűség csapdájába essen. Ebbe a csapdába estek a környező országok kisebbségei is, főleg annak újdonsült messiásai, aminek következtében a kisebbségi értelmiségi eliteknek le kellett mondaniuk arról a tudástőkéről, amelyre azzal tettek szert, hogy részt vettek a környező országok szellemi életében. Balkán, ismételgették lekicsinylően, s megelégedtek néhány szólammal, miközben a nyugati világban nem kis intézményi és alapítványi támogatással, komoly és elmélyült könyveket írtak a témáról. Ez minket nem érdekel. Mi egészen mások vagyunk, mondogatták fölényeskedve, azt viszont nem tudták megmondani, hogy hol is vannak. Valahol. A Valahol-Magyarországban. Az egész balkáni kérdéskör néhány politikai frázis és tömérdek közhely hangoztatásában merült ki. Magyar szemellenzővel nézve az ügyet, Szabadka előtt kezdődött és Szabadka után fejeződött be a Balkán. Ilyen volt a Magyar Horizont.
A korszerűtlen, a vidékiességet, a bezárkózó identitáspolitikát érvényesítő támogatási rendszer, először azt a célt tűzte ki maga elé, hogy szellemileg ki kell vonulni Belgrádból, aztán pedig azt forszírozta, hogy kulturálisan fel kell adni Újvidéket is. Ma, odáig jutottunk, hogy a Szegedtől harminc perce levő városban, új magyar tévéstúdiót építenek a nemzeti identitás megvédése érdekében. Ez az ötlet szimbolikusan is jelképezi Magyarország politikai és kulturális jelenlétét a Balkánon. Szerencsére, a szélesebb látókörű üzletemberek, világosabban, jobban és sokkal távolabbra látnak. Az viszont politikai és kulturális metafora, hogy éppen abban a városban épül nagy befektetéssel a magyar tévéstúdió, ahol szobaantennával fogják, a magyarországi tévécsatornákat. Szabadkán, eddig már két magyar házat emeltek fel a magyar adófizetők pénzéből, de a nagy szerbiai központok, a főváros, és a nagyságrendben azt követő tartományi főváros, Újvidék, teljesen el van hanyagolva. Egy pap internetes naplójában olvasom, hogy a szabadkai Magyar Házban az anyaországi adófizetők pénzéből szaunát építettek. Szaunát építettek, mivelhogy az említett Magyar Házba egy jobbközép párt költözött be, és szauna nélkül, elképzelhetetlen a magyar úri modor meg a kisebbségi identitás védelme.
A Kis magyar Szauna jelképezi ezt a Valahol-Magyarországot.
Időközben mi történik Belgrádban?
Ott nem csak az európai nagyságoknak számító németek, franciák, angolok dolgoznak, nemzeti kultúrájuk megismertetésén és terjedésén, hanem a kis svájciak, a norvégok vagy a görögök is. Természetesen, ezekben nincs szauna és nincs párt, vagyis nincs Pártszauna. Vajon miért helyeznek az említett országok olyan nagy súlyt a kultúrára? Nyilván, azért mert tudják, hogy a mai világban a politikai befolyásnak két fontos ága van: a kultúra és a gazdaság. A kulturális megmérettetés ugyanolyan fontos, mint a gazdasági. Sokan ezt, életre-halálra menő kulturális összecsapásnak nevezik. Az utóbbi ellen jogosan érvelhetünk, de – legalább is Európán belül – a párbeszéden alapuló versengés erősíti nemzeti önazonosságot is. Aki nem tudja értékeit bizonyítani és érvényesíteni, az önbizalmát veszti, mindenből kiszorul, felejtésre és mellőzésre lesz ítélve, vagy pedig a sekély panaszkultúra regöse lesz, akinek Európában nem értik a szavát.
A magyar kultúra erőteljes németországi jelenléte sokkal többet jelent a magyar önazonosság részére, mint a politikusok fellengzős nemzeti szólamai. Úgy kellene jelen lennie a magyar kultúrának Romániában, s ezen főleg belül a kisebbséginek Szlovákiában, vagy Szerbiában, mint ahogy Németországban jelen van. Ez az utóbbi nehezebb feladat volt, s ezek után szinte érthetetlen, hogy miért nem teszi meg a könnyebb lépéseket. „Tíz év alatt százmilliárd forintot költöttünk el a határon túli magyarság támogatására”, jelentette ki a minap Gémesi Ferenc, a kül- és nemzetpolitikai kabinet vezetője, „ha megnézzük a közösségek gazdasági, demográfiai vagy szociális helyzetét, azt kell mondanunk, hogy az eddig főleg az identitás erősítését célzó, szimbolikus ügyekre koncentráló programok eredménytelenek voltak”. A helyzet talán még rosszabb, mint Gémesi látja. Százmilliárd forintba került egy bezárkózó, elzárkózó, a regionális kontextusokat lebecsülő szimbolikus „nemzetpolitika”, amelyet nem nevezhetünk sem jobboldalinak, sem baloldalinak, hanem egyszerűen rövidlátónak, amit mindkét fél gyakorolt. Az egyik lelkesen, a másik kényszerből, mert nem tudott jobbat felkínálni.
De ez a kisstílű politika, kárt okozott Magyarországnak is, mert felmorzsolódott a kisebbségi tudástőke, amely regionális kontextusban előkelő helyet és nagyobb befolyást biztosított volna az országnak. Odalett a tudástőke, amelyet a Vajdaságban egykor a Jugoszláviai jelenlétével a Symposion képviselt. Megalázó módon, szitokszavak kíséretében semmisítették meg. A hozzá hasonló jelenség, amit a mai szlovákiai Kaligramm képvisel, némi reményt villant fel, de kivételnek számít, és csodával határos módon maradt fenn.
Mindez megfordul a fejemben, miközben hallgatom a német és az amerikai szakemberek elemzéseit, tervezeteit a Horvátországnak kijáró stafétabotról.
Elmulasztottunk egy nagy lehetőséget? Esélytelenek lettünk? Véglegesen?
Nem tudom.
A tanácskozás utáni napokban körbejártam a berlini könyvesboltokat.
A fiatal orosz írók könyveit forgatom a kezemben, amelyek most nagy sikert aratnak Németországban. Megvásárolom őket, és érdeklődéssel olvasom Lyudmilla Ulickaja: Sonyácska című olcsó kiadásban megjelent könyvét. Egyszerű, tiszta mondatok, néha meglepően érzelgős, semmi stiláris bravúr, és mégis bravúros. A bravúr a nyelv mögött rejtezik.
A könyvkereskedések polcain sorakoznak Kertész, Esterházy, Nádas könyvei is. Német értelmiségiek egyértelműen az európai értékek közé sorolják őket. Találkoztam berlini szlavistákkal, akik németül olvasták őket. Innen talán tisztábban látom, hogy a magyar próza nagy korszakát éli. Ha Németországban van orosz hullám, akkor mindenképpen van magyar hullám is.
Igaz, a magyar válogatott nem szerepelt a világbajnokságon, de két magyar focikönyv is napvilágot látott, Esterházy Péteré (Utazás a tizenhatos mélyére) és Darvasi Lászlóé (A titokzatos világválogatott).
A német kritika a legjobb focikönyvek közé sorolta. Az irodalom őrzi a magyar focibecsületet.
Aztán az egyik polcon megpillantom Aleksandar Tisma Blahm könyve című regényének német kiadását, amitől újra Balkánra terelődik a figyelmem.
Tisma és a Balkán? Talán úgy mondanám: a határvilág, a peremélet, amelyen mindketten, mint afféle Duna menti csavargók bebarangoltunk.
Utolsó beszélgetésünkön biztatott, hogy egy időre távozzak Újvidékről. Betegágyán saját példájával győzögettt: egy bizonyos távolságból pontosabban látni a Balkánt és a Közép-Európát összekötő újvidéki hidakat.
A véletlenek játéka úgy hozta, hogy újvidéki dolgozószobám ablaka is, a hidakra és a Balkánra néz.
Az Új Symposionban megjelent egyik első esszém a csavargókról szólt.
Az Egy makró emlékiratai című regényem főhőse is a Balkán szövevényes alagútjain menekül a Mediterrán felé. Ő maga is csavargó, akinek az életét egy másik picaro kommentálja: Merkurosz, aki azt hiszi magáról, hogy ő van legközelebb a naphoz, ezért ő forog a Nap körül a legnagyobb sebességgel. Csavargó, akit sokat hibbantnak tartanak. Újvidék Odisszeusza.
Majdnem minden regényem színtere Újvidék, ahol megütközik egymással a Balkán és Közép-Európa.
Ez egy másféle Balkán, mint amit ma festenek róla a turista-dendik, akik úgy utaznak néhány sablonnal és sztereotípiával, mint egy népszerű útikönyvvel.
A Balkán mélye olyan, mint a forró láva.
Berlinben erről a forró láváról álmodom. Olyan, mint a tenger, mely Újvidék partjait verdesi. Ismail Kadare albán író, a Sinn und Formban közölt A balkáni Don Quijote című gondolatgazdag esszéjében, felidézi a három európai félsziget, az ibériai, az appenini és a balkáni, íróóriásait: Dantét, Cervantest, Homéroszt. Dante a túlvilági, Homérosz az evilági, Cervantes a szubjektív, a benső világban való utazás, hányattatás, odisszea nagy történeteit írta meg.
Helyeslően bólogatok. Don Quijote, Odüsszeusz, Balkán.
S a Duna hídon, egy megviselt, bicegő, lerongyolódott, elnyűtt alak, valamiféle jelentéktelen csavaró a Balkán kapujának kilincse után nyúl. Gyanakvón előre pillant, majd hátra lép. Elbizonytalanodik. Nincs hova mennie, hiszen mindenütt idegen. Milyen nevetséges szituáció?! De, miért nyúl egyáltalán a kilincs után, ha a kapu tárva nyitva?
Ütődött alak, aki egy váratlan pillanatban észbe kap, és észreveszi, hogy a pusztaságban, felépült egy Magyar Ház – szaunával. Széljárás sincs, a malom se működik már, de a rónán perzsel a nap, forrong a balkáni vulkán. Nem tudni, hol és mikor tör fel. Valamerre indulni kell. De szélmalom sincs, csak szauna. Kis Magyar Szauna.