(Az ulyssesi mondat) A www.perlentauer.de honlapja Christina Viragh új regényének, az Im April augusztus végi megjelenését hirdeti. Minden bizonnyal, rövid időn belül magyar nyelven is napvilágot lát a könyv, hiszen Christina Viragh számos klasszikus és mai, modern író könyvét fordította le németre s minden kétséget kizáróan hozzájárult a magyar próza elismertetéséhez a német nyelvterületen. Többek között ő fordította németre Kertész Imrét, Nádas Pétert, a pécsi Jelenkor Kiadó pedig 1996-ban kiadta a szerzőnő Anya-könyv című könyvét. De nem csak ezért érdemli meg Christina Viragh, hogy magyarul is napvilágot lásson új kötete, hanem – ahogy a bírálatokból értem – igazán értékes könyv szerzőjéről van szó.
Fontosnak tartom, minden más hasonló mű megjelenésével egyetemben, Christina Virag könyvének magyar nyelven való kiadását, azért is, mert abban bízom, hogy ezek a könyvek új felismerésre ösztökélik a magyar irodalmi kritikát és a befogadási kultúrát.
Az 1953-ban született írónő családja 1956-ban Magyarországról Svájcba emigrált. Tanulmányait Luzernben fejezte be, jelenleg Rómában él. Több könyve jelent meg németül. A zürichi Amman Verlag kiadásában megjelenő, mintegy hat évszázadot felölelő regényének, magyar szereplői is vannak, akiknek a sorsa, a magyar prózában idegen regénykörnyezetben fogalmazódik meg.
Az irodalmi életben bizonyára néhányan felteszik a kérdést, hogy valamilyen értelemben mégis magyar írónak tartható-e Christina Viragh. A nyelvi kritériumokra hivatkozók határozott nemmel válaszolnak. Mások, irodalomtörténeti analógiákat emlegetve, mégis megkockáztatják a feltevést, hogy valami módon mégiscsak igen. Ugyanaz a dilemma merül fel, mint Teresia Morának a német nyelvterületen nagy sikert aratott, az idén magyarul is megjelent, regénye, a Nap mint nap kapcsán.
Különös határterületek. Ha a szerzőket nem is soroljuk a magyar írók közé, műveik akkor is fontos tanulsággal bírnak a magyar irodalmi kultúrában.
Teresia Mora regényének háttértörténete a Balkánhoz kapcsolódik. Kicsit Szarajevó, kicsit Balkán: soproni színekkel, de berlini környezetben. Hibrid és eklektikus benne minden. Abel Nema, a regény főhőse valóban a balkáni pokolból menekült Berlinbe, ahol minden áron, igyekezett integrálódni új környezetébe. Rám, mégis Abel Nema kudarcélménye tette a legnagyobb hatást, hiszen minden törekvése ellenére megmaradt idegennek. Olyan jövevény, akinek előélete ismeretlen, akinek nem is volt igazán hazája. Vagy már képtelen emlékezni rá. Megrendítő ulysessi út ez, a hontalanságtól az idegenségig – valamiféle hazában.
Mert ez a kettő nem ugyanaz. A hontalant, húz valami vissza, az idegent immár semmi sem csábítja. A hazátlan úti célja: a Sehová. Az idegen azonban hazára lel az idegenségben.
Ezzel a feloldhatatlan paradoxonnal ébredek nap mint nap.
Az idegenség, mint haza!
Abban reménykedem, hogy végre idegen vagyok, ismeretlen kívülálló és semmi más. Mások személyes emlékekeit jegyezgetve, a filmek, az irodalom, a hozzáférhető dokumentumok segítségével próbálom felidézni Berlint a kilencvenes évek elején. Azt az időszakot, amikor ez az életérzés, magától értetődő volt. Újra egyesült a keleti és a nyugati városrész, miközben folytatódott a város kiüresedése.
1985-ben tartózkodtam először, huzamosabb időt (14 napot) Nyugaton. Az első utam a fallal körülkerített Nyugat-Berlinbe vezetett. A fal ledöntése után, a Nach Berlin című esszémben nem érzékeltem ezt a kiüresedést, sokkal inkább arról a lenyűgöző érzésről írtam, hogy egy fallal körülkerített hangyabolyba kerültem, ahol – látszatra – minden szélsőségesen nagyvárosi, de egyben minden rendkívül baljós is volt. A Ku’damm sziporkázó fényeit a Kelet-Berlinen átvezető metró-alagutak sötét, zegzugos félhomályai ellensúlyozták. Álltam a fal előtt, sétáltam Kreuzbergben és úgy éreztem, hogy egy barbár tévedt a fallal büntetett Babilonba. Eddig is, ezután is érzékelem magam körül azt a valamit, amit még nem tudtam megnevezni. Az én falamat inkább labirintusnak nevezném, amelyben sokfelé el lehet indulni, de a kijáratot majdnem lehetetlen megtalálni. De nem is kell! A kijárat többé nem fontos.
A városban különös módon keveredett a túl szubtilis nyugati és a harsány keleti, főleg a törökös életforma. Berlinnek rengeteg arca volt. Az „őslakók” távoztak, helyükre új idegenek érkeztek: minden összekeveredett. Akár idillikusnak is nevezhettem volna a zűrzavart, ha nem vetültek volna a Berlin feletti égre a fal árnyékai. A fal és a kelet-berlini földalatti, a vak odúk – a megállóhelyek, amelyeken átsuhant a nyugat-berlini metró, jelentette számomra a legnagyobb élményt a ketrecbe zárt megalopoliszban. A látvány komor volt és abszurd.
Közben hallgattam a Berlin kiüresedéséről szóló történeteket, amik arról szóltak, hogy az emberek, lelkileg nem tudják elviselni a bezártság, a kettéosztottság érzetét, a fal nyomasztó árnyékát, és – Nyugat-Németországba távoznak.
Berlin kiüresedése természetesen nem a fal felemelésével kezdődött. A húszas években még aranykorát élő Berlint, a rátelepedő náci uralom, egy évtized alatt másféle várossá gyúrta át. Elveszett a város egyik dimenziója. Kevés európai nagyváros élt át ekkora metamorfózist, A harmincas években megtisztították a zsidóktól és attól a szabadelvű értelmiségi rétegtől, amely meghatározta a húszas évek hangulatát. Aztán a fal felemelésével folytatódott a berlini exodus.
A második világháború után a győztes nagyhatalmak által felosztott várost az NDK fallal kerített körül. A nyugat-berliniek tömegesen távoztak Nyugat-Németországba. Berlin olyan lett, mint egy titokzatos emléktárgy. Ám a városnak élnie kellett tovább. Egyre nagyobb számba telepedtek le törökök, olaszok, oroszok, szerbek, horvátok és bosnyákok. Ide költöztek azok a nyugat-németországi fiatalok is, akik katonakötelesek voltak de, nem akartak bevonulni a német hadseregbe.
Berlin újra visszanyerte a bohém és kozmopolita város arculatát.
Az exodusok keserű története számomra sem ismeretlen. Hosszú időbe telt, míg az újvidéki mindennapokban megértettem, hogy mit is jelentett az újvidéki németek megsemmisítése és elűzetése, s hogy felismerjem azokat a jeleket, amelyeket maguk mögött hagytak. Valójában, akkor érzékeltem igazán a hiányukat, amikor a magyar dimenzió is kezdett zsugorodni benne. A magyar szellemi jelenlét a hatvanas években még egy utolsót lobbant, de csak annyira, hogy a fényében kirajzolódjon mindaz, ami elpusztult, aztán a kilencvenes években már csak a hamu alatt maradt némi parázs pislákolt.
A kultúrám, azonban szívósan őrizte a bábeli hagyományt, olyankor is, amikor ennek nem is voltam tudatában. Egy ideig éltető talajra talált. A mozaikos Jugoszlávia legalább némileg pótolta az elvesztett Közép-Európát, amelyet számomra Újvidék rejtegetett, mert Szerbia azért, mindig egy kicsit gyanús volt. Az ellentétekkel terhelt, és a másságokban gazdag Jugoszláviában új forrásokat is felfedeztem, melyek Jugoszlávia széthullása után elapadtak. A dunai hagyományt évszázadokon át őrző Újvidék, a kilencvenes években, egyszeriben egészen más arculatot vett fel.
A berlini fal leomlott, én pedig a saját labirintusomban kószáltam le-föl. Nem hiábavalóan, hiszen többet megtapasztaltam, és tanultam meg, mint előtte, három-négy évtized alatt. Kijutási szándék nélkül tanultam a labirintusban tájékozódni. Tanultam az anyanyelvnek más hangulatot, hangsúlyokat és jelentéseket biztosító ulyssesi beszédmódot. Ennek is van értelme: otthon lenni az idegenségben. Miért ne? Az idegenség szép!
A fal leomlásának és az azt követő időknek már nem lehettem tanúja, hiszen évekig ki sem mozdulhattam Szerbiából, részben azért, mivel katonaköteles lévén a hatóságok nem engedélyezték a kiutazást, részben pedig azért, mert megszigorodtak a nyugati beutazási korlátozások, úgyhogy egyre nehezebb lett vízumhoz jutni. Időközben elbocsátottak a munkahelyemről is, és a nyugati vízum egyik feltétele az állandó munkahelyi bizonylat, továbbá a munkaadó írásos ígérete, hogy visszafogad, lehetetlenné vált számomra. A nyugati nagykövetségek a szerbiai hatalom büntetésével büntettek.
Nem voltam tehát tanúja, annak a berlini reneszánsznak, amikor újra találkozott a nyugat-berlini Bábel és a keletnémet Láger. Ebből a találkozásból született a csoda, amely a kilencvenes évek elején kéznyújtásra volt. A keletnémetek jelentős számban távoztak Kelet-Berlinből, kiüresedtek a házak, a lakások. De, jöttek mások, idegenek, és kezdődhetett a nagy „kozmopolita honfoglalás”. Ha volt valahol Nyugaton posztmodern zűrzavar, akkor az Nyugat-Berlinben volt.
Lehet, hogy ma már távolabbra került.
Teresia Mora regényében azonban felsejlik előttem ez a világ is, amely Abel Nema életén keresztül lidérces fényeket kap. Német regény született, amelynek a szerzője kultúrája és tapasztalatai alapján a magyar világhoz is tartozott.
Igazuk van azoknak, akik szerint német írónőről van szó. Nem csak azért, mert németül írja műveit, német nyelven teremti meg a világát, hanem azért is, mert a magyar irodalmi kánonok olyan rendkívül nyitottan fogadták be az idegenség eszméjét, mintha sajátjuk lett volna. Sajátjuknak vélték az írónő világát, mert német nyelven írt. Lehet, hogy ilyen művet csakis német nyelven lehet megírni. A német nyelv, tárta fel a magyar kultúra számára, azt a lehetőséget, hogy a magyar kultúra is tájékozódik az idegenség tartományában. Mindez egy furcsa, köztes területen játszódott le, a világirodalom és a magyar irodalom határmezsgyéjén.
Vagy a senkiföldjén, mondanám, ha nagyon haza akarnék beszélni.
Képzeljük el egy ehhez hasonló paradigmát: Egy író magyar nyelven írja meg a művét, kultúrája azonban ugyanúgy eklektikus, mint Moráé, élettapasztalata pedig merőben más. Más jeleket, más kulturális kódokat is ismer. És az ismert magyar kódokat más perspektívából szemléli. Mi történt? Csak az, hogy egy Berlinben élő magyar kisebbségi író ebben a városban ábrázolja Abel Nema sorsát. Regényét úgy írja meg, hogy Újvidék városára rávetíti Szarajevót. A berlini Babilonban saját Babilonját felismerve ábrázolja az idegent, vagyis Abel Nema drámáját. Ő, aki idegennek érzi magát, belülről ábrázolja a másik idegent.
Nem éppen abszurd ötlet. Emlékszem, Aleksandar Tisma 1992-ben, Újvidék főterén arról beszélt nekem, hogy mielőbb vegyük a vándorbotot, mert ha nem, akkor ezen a téren térdig fogunk a vérben gázolni. Akkor ez nem is tűnt olyan abszurdnak.
Balszerencse, ha a kisebbségi író művét, magyar nyelven írja meg. Ez esetben, a magyar irodalomban ez a világ, részben érthetetlenné válik, hiszen a kánonok úgy írják elő, hogy a magyarul író kisebbséginek a kisebbség sorsról szóló eposzt kell megalkotnia. Ez a kánon hihetetlenül szívós, még az áttelepült írók világát is meghatározza.
Ez azért is meglepő, mert időközben a magyar írók Esterházy Pétertől Parti Nagy Lajosig gyökeresen megváltoztatták a magyar irodalom narratív stratégiáját. Nekik köszönve a magyar próza nyelvében is és életérzésben is nagy fordulatot vitt végbe: europaizálódott a magyar világ. Lelkesen vettem ezt tudomásul, mert gyakori budapesti utazásaim során mind gyakrabban tapasztaltam, hogy a magyar világ gyorsan változik. A változás lett az új magyar hagyomány, s a magyar próza – szerencsére – lépést tartott a magyar világgal. Gyakran még előre is futott saját, maga teremtette ösvényein. Új, nyitott terek születtek, amelyekbe azonban – néhány kivételtől eltekintve – nem költöztek be a peremvidéki Babilonok szereplői, az idegenek, akiket az idegenek ábrázolnak. Ez nem is Esterházyék feladata volt. A peremvidéken a magyar 19. század és az előző századok magyar hagyománya enyészetre van ítélve. Volt egy közösen elfogadott előítélet, amely spontánul az irodalmi kánon része lett:
A Babilon-paradigmát Berlin rekonstruálta, s ezzel rekonstruálta a háttérbe szorult magyar hagyományt is. Tudatosította, hogy idegenek is léteznek ebben a világban. Ez azért is meglepő, mert a magyar világ peremén kis, romos Berlinek rejtőzködtek, amelyekben részben hasonló folyamatok zajlottak. A sok-sok traumától terhelt kisebbségi világokban ez a hagyomány azonban háttérbe szorult. Az idegent nem merte vagy nem akarta felismerni a nosztalgiába költözött hontalan.
Kiváló, szellemileg nyitott, az európai irodalmi diskurzusokra szenzibilis kritikusok, akik modern érzékenységről tettek tanulságot, csak a magyar világot érzékelik a peremvidéki babiloni világokban. Az idegen világ idegen nyelven íródik. Úgy vélték, a magyar nyelv teremt egy világot, de be is zárja abba. Még a posztmodern életérzés is beletörődött, hogy a peremvidék kultúrája hagyományos egynemű kontextusokra alapoz, a nyelvi experimentumok terei is ezekbe zárkóznak be. Megjelentek a szerbek, vagy a szlovákok, a bosnyákok, a románok, vagy az ukránok, de a sokszólamúság, a babiloni dráma nem bontakozott ki. Az a „másik”, egyszerűen idegen, vagy az ellenség, vagy a félelem forrása. Vagy pusztán a másik ember, akivel dűlőre jutunk valahogy, azzal a mézes-mázos jelszóval, hogy igen, ilyenek vagyunk mi: jók és nyitottak. Az a másik mindenképpen kívülálló, akkor is, ha szeretjük. Ám párhuzamos világként nem költözik be a világunkba. A Babilonból szálloda, az Ulyssesből a legjobb esetben turista lesz. Vagy idegenvezető. Időnként ez olyan méreteket öltött, hogy az újvidéki vagy a szabadkai táj vagy utca neveit, tiszta lelki nyugalommal be lehetett helyettesíteni, például hajdúböszörményivel vagy szolnokival, a mű jelentésén ez egy cseppet sem változtatott. A kánon azonban kötelezett. Nagyon távol esik ez a babiloni drámától, amit, például, Danilo Kiš ábrázolt, azzal, hogy feltárta a saját poklát: a zsidó, magyar, montenegrói kultűrál, identitások szörnyű keveredését. Miről szólnak az apa regényei, ha nem erről. A kisebbségi írónak azonban nem szabad megérinteni ezt a poklot.
Természetesen a kisebbségi szorongásban, egzisztenciális félelemben születtek az idegenség mélyére rálátó, kafkai erejű, megrázó remekművek, amelyek túlmutatnak a kisebbségi léten, s a tabu egyetemes értékű metafizikai értelmet kap. Ez azonban nem feledteti a kérdést, hogy miféle kulturális tabuk és irodalmi normák működnek a kisebbségi Babilonokban. A német vagy az angol regényekben már régen bevonultak az idegenek, ami nem csak egy-egy egzotikus hőst, hanem perspektívát, látásmódot jelent, amivel új narratív stratégia születik.
Vajon ez a szabadság csak a nagy nyelvek privilégiuma lenne? A miénkkel mi a helyzet?
Mérlegeltem ezt a kérdéskört már, az Áttüntetések című regényem megjelenése után is, amikor úgy éreztem, hogy én is másképpen értelmezem a regényt Újvidéken vagy Belgrádban, vagy Budapesten. A tanú bennem isműködött. Ugyanazt a szöveget olvasva, arra döbbentem rá, hogy a regény egyik jelentéstartománya Belgrádban érthetetlen, ha úgy tetszik felfoghatatlan, a másik pedig Budapesten.
Berlinben, egy harmadik kultúrában gondoltam először arra, hogy ez a két világ mégis csak egy, ha eltűnnek róla a skizofrén árnyékok.
Éjszaka Fassbinder: A félelem megeszi a lelket című, 1973-ban készült, egy marokkói férfi és egy idősebb német nő házasságáról szóló filmjét nézem, miközben azon töprengek, hogy miért jönnek jól Teresia Mora és Christina Viragh, a két fiatal szerzőnő művei.
Tabukat kérdőjeleznek meg.
Saját tabuinkat lépik át egy idegen nyelven.
Érzékeljük-e az ulyssesi mondatot?
És milyen is lenne magyarul az ulyssesi mondat?