Hónapló
(A Katolikus portáról) Úgy is mondhatnám, indulófélben vagyok, pár napos berlini és frankfurti kitérő után, Budapestre repülök, és a Ferihegyen száll le velem a gép. Aztán az Avala Inter Cytire ülök, és a következő megállóm, Újvidék következik.
Márciusban a szokásos Újvidék-Budapest közötti, fárasztó ingázás vár rám. Pesten a választási kampány dandárja fogad, Újvidéken pedig a teljes szerbiai zűrzavar és a szokásos kisebbségi politikai perpatvarok. Az utóbbi elkerülhetetlen: a Délvidéken folyik az újraelosztási hatalmi harc, a háttérben a jó szándékú anyaországi anyagi támogatással. Mindezt, az elmúlt néhány hónapban, nem kellett közelről szemlélnem. A miloševići idők veszélyesek voltak, akkor úgy éreztem, hogy a legnehezebb időkben, ott a helyem. Most azonban a kór belül tombol, a megmaradás hangzatos jelszavának ismételgetése közben, pár tucat ember elképesztő energiával gyűjtögeti magának a politikai funkciókat, és a velük járó kiváltságokat. A balkáni félhomályban, jut a kisebbségi asztalra is jut valamicske. Ezt a csalárd légkört nehezebb elviselni, mint a miloševići időket. Az egyszerű kisebbségi polgárok példáját követem, akik – mi mást tehetnének? – elhúzódnak a közélettől, már voksolni sem járnak, mint ahogy kiolvasható ez, a legutóbbi óbecsei rendkívüli választási adatokból is. A néma kisebbségi tömeg levette vezetőiről a kezét. A kisebbségi pártok már évek óta mély bizalmi válságba kerültek, s talán nem volna rossz, ha egyszer a MÁÉRT-en napirendjére tűznék a kérdést, hogy miért maradnak távol egyre nagyobb számban a kisebbségi magyarok a döntéshozataltól, amikor a kisebbségi pártokra kell/kellene szavazniuk. Egyszer a kisebbségi vezetőknek is el kellene számolniuk a nemzeti érdekek képviseletével. Egyszer tőlük is meg kellene kérdezni, hogy hol és miért maradoznak el a választóik, ha már ők minduntalan számon kérik az anyaországi politikusoktól, a nemzet érdekvédelmét.
A langenbroichi nyugalom szigetén, mindezektől távol, ahogy Balla Zsófia megindító levelében írta, „önkéntes száműzetésben”, végre, úgy érezhettem, hogy eltávolodtam attól a világtól, amelyben éltem; amikor váratlanul találkozom egy földimmel, Greta Fuchsszal, aki már vagy hatvan éve él a szomszédos Düren városában.
1944-ben, 17 évesen menekült el abba a városba, amelynek a rombolása csak Drezdáéhoz viszonyítható. A szövetséges haderő vagy tizenöt percig ostromolta, s a gazdag városmag romokban hevert, és mindössze ennyi idő kellett a 15 000 ember halálához. Magam elé képzeltem a fiatal német lányt, amint megpillantja a város maradványát. Minden bizonnyal az életét mentette meg azzal, hogy a romhalmazba menekült Újvidékről, amelyet soha sem bombáztak ugyan, de a környéken a történelmi igazság nevében már ásták a tömegsírokat, amelyekbe a német és a magyar nemzetiségűeket vetették. Tőle tudtam meg, hogy szinte ugyanazon a napon menekült meg a bosszú általi biztos haláltól a Dornstädter cukrászda tulajdonosa is.Az irodalmi estemen ugyanis, a Dornstädter cukrászdáról írt esszémből is felolvastam néhány részletet, természetesen.
Ennyi év után, azonban Greta Fuchs nem tudott pontosan visszaemlékezni, hogy tulajdonképpen miért kellett menekülnie az egykori tulajdonosnak, akinek a cukrászdája a két háború között néminemű bécsies hangulatot sugárzott Újvidék központjában, és az Osztrák-Magyar Monarchia világára rímelt. Talán azért, mert magyar volt, talán azért mert zsidó, de az is lehet, hogy német hovatartozása miatt, mondta bizonytalanul az idős hölgy. Ez a tétovázás meglepett. Valóban nem tudja a cukrászdatulajdonosának a nemzeti hovatartozását, aki szomszédjuk is volt, meg családi barát is, vagy csak egyszerűen el akarta felejteni a történteket? Vagy pedig mindkét tényező szerepet játszott a habozásban, mert a nagy történelmi apokalipszisek idején, a sokáig magától értetődő fogalmak egyszeriben elvesztik egyértelmű jelentésüket.
Olykor azért is menekülnie kell az embernek, mert nem tudja meghatározni saját magát?
Meglepettségem csak röpke néhány percig tartott; ennyi idő kellett ahhoz, hogy felidézzem Újvidék város régmúltját, amikor a polgárok a világ legtermészetesebb dolgának tartották, hogy ők magyarok, németek vagy szerbek, csakhogy ezt nem hangsúlyozták unos-untalan, hiszen a tehetősebb polgárivadékok, az ősöknek köszönve, hordoztak magukban valamit a másikból. A családfák nagy belső tarkaságot mutattak. Volt rá eset, hogy magyar férfinek német volt az unokafivére, és szerb az unokahúga. A magyarnak volt zsidó vagy német, esetleg szerb felmenője is, mint ahogy a zsidó családban volt magyar vagy szerb, de gyakran német előd is, a szerbben pedig volt német, magyar vagy zsidó hozzátartozó.
A nemzeti hovatartozás kérdése sokszor a személyes döntés alapján történt és a kultúra vonzalma volt a mérvadó, így gyakran történhetett meg az is, hogy másként döntött az apa, és máskánt a fia.
Mindennek ellenére, Vajdaság mégsem volt a „népek olvasztókohója”, mint ahogyan később igyekeztek beállítani; hiszen létezett egy nagyvilági polgári kultúra – a Balkánt és a Közép-Európát összekötő utak nyitottá tették ezt a vidéket a nagyvilág felé -, amely a nemzeti identitás részére rugalmas, de megbízható alapokat kínált fel.
Nem lett olvasztókohó éppen a kultúrának köszönve.
Sajnos ezt a kulturális paradigmát éppen mi, magyarok gondoztuk a legkevésbé, ami persze még a Trianon előtti idők, szociális valóságában vert gyökeret: ugyanis – mint ahogy a részletes statisztikai adatok feltárják – a magyar államiság idején is a magyarok voltak a Délvidék páriái. A százalékarányok azt bizonyítják, hogy az ő soraikból került ki a legtöbb nincstelen, de közülük kerül ki a legtöbb nagybirtokos is. Következésképp: a szociális olló a magyarok között volt a legnagyobb. Ez a szűk és dölyfös réteg, nem mutatott hajlandóságot az elszakított területek kultúrájának felélesztésére. 1941-ben a magyar bevonulás után ez a réteg az előkelőségek báljainak, mulatságainak megszervezésével volt elfoglalva, s mint ahogy új regényem, a Slemil fattyújának háttéranyagát gyűjtögetve kiderítettem, az volt a fő foglalatossága, hogy a nagyságos asszonyok a továbbiakban Pesten ondoláltathatják majd a hajukat, és a Gizike Katolikus portán levő úri kalapszalonjában, megrendelhetik a legdivatosabb pesti női kalapokat. A vígasságokon fennhangon énekelték a Délvidéki indulót, és kisvártatva felgerjed az úri nemzeti érzelem, amit a „guruló forintok” már előzőleg gerjesztettek.
A nacionalizmus a gazdagok előjoga lett.
A magyar zsellérekről, a napszámosokról, kisemmizettekről – akik riadtan döbbentek rá, hogy nem tudják a magyar Himnuszt, és tanácstalanságukban a helyi méltóságos úrtól várták, hogy begyakoroltassa velük -, nemigen esett szó, habár – mint mindig – ők voltak azok, akik megfizették mindennek az árát, s amikor a hősök eliszkoltak, a nagy nemzeti lelkesedés számláját is nekik kellett törleszteni.
Közel hatvan évvel később, 2005 júniusában már felnőtt fejjel, ennek tudatában szemléltem az Andrássy úton a magyar szélsőjobboldal felvonulását a „Vesszen Trianon” feliratú táblákkal. A könyvhét idején, a Liszt Ferenc téri sátorokban éppen az erdélyi, a felvidéki és a délvidéki írók könyveit kínálták, s az alkalomhoz illően, több határon túli szerző is dedikált, de a Hősök tere felé tartó menetoszlopból egyetlen trianoni harcos sem lépett elő, hogy legalább egy könyvet vegyen magának.
Az Andrássy úti jelenet járt az eszemben, miközben Fuchs asszony az isten háta mögötti Düren kastélyának felolvasó termében új, eddig általam nem ismert részletet mesélt nekem, a régi Dornstädter történetérről. Arról a veretes cukrászdáról, amelynek ablakai két újvidéki belvárosi térre néztek: a Szabadság térre és a Katolikus portára.
A Szabadság tér látványos köztér: évszázadokon keresztül szinte nem történt semmi a városban, ami ne érintette volna. A másik pedig, az előbbi tőszomszédságában lévő Katolikus porta, amelynek zárt világában gyakran éreztem, hogy semmi sem hatott rá.
A zárt tér, a Katolikus porta csak néhány lépésre van a sétáló utcától, és csak egy szűk átjáró választja el a Szabadság tértől. Egyik részét a katedrális oldal fala képezi, átellenben van a paplak főbejárata és az egykori Ifjúsági Tribün, a katedrálistól jobbra egy hosszú, valamikor előkelőnek számító bérház húzódik meg, vele szemben pedig a paplak másik épületszárnya, s egészen a sarkon a Szabadság térre is nyíló Dornstädter cukrászda.
A szerényen meghúzódó, nyugalmas Katolikus porta hangulata mintha menekülne a történelemtől, csak a városé akar lenni, ám nem tudja, hol van az igazi városa. Az utcák és a terek neveit gyakorta váltogatták Újvidéken, történetünk valójában az utcanévcserék története, de a Katolikus porta neve az idők folyamán, talán a furcsa véletlen folytán, változatlan maradt. Egy kicsit gazdátlan. Sokáig csak ide-oda lézengő emberek fordultak meg rajta, vagy sietős járókelők robogtak keresztül lerövidítvén az utat, újabban azonban kis kerthelységek nyíltak, ahol a kellemes tavaszi, nyári, őszi időszakokban, naphosszat zavartalanul lehet üldögélni. A belváros legszűkebb központi pontján rejtezkedik, távol mindentől, belemerülve saját magányába. Esténként szemérmesen pislákol néhány itt felejtett kandeláber, s a szürkületi félhomályban az egyik vagy a másik pad körül kisebb-nagyobb társaság gyűlik össze. Ezeket a padokat vagy húsz évvel ezelőtt helyezték ide, de a tér továbbra is őrzi saját magányosságát.
A közel 60-70 éves terebélyes tölgyfa árnyékában gyakorta szemléltem az elárvult Katolikus portát. A kávéházi teraszon üldögélve ugyanis többször hallottam magyar szavakat, főleg fiatalokét, akik az egyik térről belépnek a másikba. Azokra a vajdasági magyar fiatalokra gondolok, akik Újvidéken folytatják egyetemi tanulmányaikat. Számuk nem csekély, jelenleg is több mint 1100 fő a létszám. Volt olyan időszak, amikor az itt tanulók száma ettől jóval nagyobb volt. Manapság évente, több mint 200 magyar diák jön Újvidékre és távozik onnan. Albérlőként élnek a városban; az egyetem, az egyetemi éttermek, a tanulmányokhoz szükséges központi könyvtár miatt főleg a belvárosban. Csakhogy az anyanyelvű kulturális igényeiket a belvárosban immár nem tudják maradéktalanul kielégíteni. Létezik ugyan egy magyar színház, de nem várható el mindenkitől, hogy színházkedvelő legyen. A színház egyébként is csak ritka pillanatokban képes érzékelni a közélet idegrendszerét, főleg a mai világban van ez így. Ha időről-időre mégis történik ilyen csoda, akkor is annyi más tényezőnek kell társulni hozzá, hogy elvétve következik be, és rövid ideig tart – mint általában miden csoda. Ha tehát a Katolikus porta és a Szabadság tér között csatangoló fiatalok, jövendőbeli informatikusok, közgazdászok és gépészmérnök nem elégednek meg a színházzal, akkor mehetnek a peremvárosba népi táncokat járni, vagy citerázni, mert az anyaországi alapítványok és a helyi kisebbségi főmegmondhatók szerint, így óvják legjobban nemzeti identitásukat. Az efféle rendezvényekből ugyanis akad bőven az egész Vajdaságban, elegendő fellapozni az újságot, olvasni a lelkes riportokat, hogy lássuk, a jó szándékú anyaországi támogatásnak köszönve szinte nem múlik el nap, egy-egy ilyen jellegű akció nélkül. Az egyik még be sem fejeződött, kezdődik a másik. Alternatív magyar nyelvű kulturális térség viszont nem létezik a városban. Nincsenek olyan jellegű rendezvények, szervezetek, amelyeknek a programja jelezné, hogy a délvidéki magyarság is belépett a 21. századba. Azok, szerb nyelven működnek. A hagyománnyal az anyanyelven találkoznak, a korszerűvel pedig a többségi nyelven. Az illetékesek szerint, a folklorista orientáció bevált módszer; azon kívül a szerbek is kedvelik, a kisebbségi nomenklatúrát tehát megnyugtatja, ha a magyarok tömegesen ápolják a néphagyományt. A többségi vezetők szívesen felkarolják ezt a törekvést: a NATO légi csapások idején külön patronálták, hogy a magyar népművészek a bácskai kisvárosok terein népi táncokat ropva, tiltakozzanak a „légi banditák” ellen. A kipróbált módszer, úgymond, bevált, de az asszimiláció gyorsabb, mint akkor, amikor évente csak egyszer, Tito születésnapján kellett táncolni és citerázni.
Miért menekül a magyar kisebbségszemlélet az urbánus, a városokban élő kisebbségképtől? Honnan az a balga vélekedés, hogy meg lehet őrizni egy kisebbségi falut, miközben az egész világ egy nagy globális faluvá alakul át? És voltaképpen: milyen következménnyel jár mindez?
A Katolikus portán átsuhanó fiatalok is elárvultak, mint a tér. Immár tizenöt éve, hogy az anyaországi politikusok rendszeresen látogatnak a Délvidékre, eszméket cserélnek a helyi magyar vezetőkkel, s megvitatják az, úgymond, aktuális magyar-magyar kérdéseket. Leggyakrabban Szabadka határvárosig jutnak el, ahol bevonulnak a pártirodákba és megvitatják a sorskérdéseket. Megrekednek Szabadkánál, mert a többi hely idegen, bizonytalan, emellett messze is van meg az út is rázós. Elvétve, hébe-korba tesznek egy-egy kiruccanást „távolabbra” is, de ezek az akciók, a Patyomkin-falvak szerepére emlékeztetnek. A tárgyalófelek régi ismerősökként köszöntik egymást, hosszú beszédeket tartanak, pohárköszöntőket mondanak, és a távlatokba vetett bizakodásukat fejezik ki. Az anyaországi tárgyalópartnerek négyévenként váltogatják egymást, a bácskai oldalon azonban mindig ugyanazok a figurák szerepelnek.
A jelenség szokványos, és kissé nagyon unalmas, amit még jobban kihangsúlyoznak a helyi napilap fontoskodó, mindig ugyanazokkal a stílusfigurákkal ékesített tudósításai. Hordjuk a „sorskeresztet”, mondják, aztán ismételgetik: megmaradás, megmaradás, miközben folyik az elvándorlás, az áttelepülés és növekszik az asszimiláció. Sehol talán nem gyűlt össze annyi giccs, mint a kisebbségpolitikában. Feltűnő, hogy a kör nem szélesedik, s ezek után abban sincs semmi meglepő, hogy mindeddig egyetlenegy anyaországi politikus se beszélgetett el a fiatal magyar egyetemistákkal, és kérdezte meg tőlük, hogy vannak, mik a terveik, milyenek a kilátásaik. Senki sem lépett az amfiteátrum szónoki emelvényére, hogy megszólítsa azt az 1100 fiatalt, akik a város terein kószálnak. Igaz, ők szerb nyelven fejezik majd be tanulmányaikat, hiszen nem részesülhet mindenki anyaországi ösztöndíjban. Ők azok, akik maradnak, nyelvismeretük, helyi tudástőkéjük, az egyetemen kialakított kapcsolatrendszerük folytán a délvidéki magyarság legvitálisabb rétegét képviselik, akiket nem kell „projektekkel” ösztökélni, hogy maradjanak, ők maradnak, maradtak, mégpedig igen szűkös körülmények között. Ezeket súlyosbítja az is, hogy a jelenlegi kisebbségi kánonok ellehetetlenítik azt, hogy ez a fiatal és vitális réteg, állandó kapcsolatban legyen a modern anyanyelvi kultúrával, miközben a magyar állam hathatós támogatásával elhagytatott kis bácskai falvakban, valóságos kis kulturális impériumokat avatnak fel. Ennek örömére hosszú pohárköszöntőket mondanak, összekoccannak a poharak, miközben Újvidék kulturális kiüresítése egyre nagyobb méreteket ölt. Ezt a munkát nem a többségi, hanem a kisebbségi hatalom végzi el, amely egyre hangosabban ismételgeti a bűnös város szlogenjeit. Az üzenet egyértelmű: a városi utcák és közterek nemzetileg hibridek, akikre nem számítanak a nemzeti identitás főfoglalkozású szónokai. A Szabadság téren és a Katolikus portán sétáló fiatalokra tehát a hagyományos kisebbségpolitika nem tart igényt, mert nem lehet őket elhelyezni a régi sémákban. Ők azok, akik előbb vagy utóbb abba a helyzetbe kerülnek, hogy maguk válasszák meg nemzeti identitásukat, mint Fuchs asszony annak idején.
Idegenkedés a terektől? Menekvés a belvárosokból? Ódzkodás a városoktól? Viszolygás a hibrid világtól? Menekülés a jövőtől?
Ez a kisebbségi trauma jobban körvonalazódik előttem a Rajna mentén, ahol a városok betörnek a falvakba, ahol még a legkisebb falu is városias jelleget ölt. Bácskában a falvak törtek be a városokba. Valójában csak annak a városnak, városkának, Kosztolányi meghatározásával élve: Sárvárnak van kisebbségi hitele, amely maga is teljesen faluvá válik. Csak így élhet tovább az anyaországi mítosz az egzotikus magyar kisebbségről, amely a Patyomkin-falvakban őrzi az ősi hagyományokat, és tiszta forrásból iszik.
Nem tudom, hogy a Patyomkin-falvakon kívül van-e még tiszta forrás, ám mégis vigasztalóan hatott rám Fuchs asszony mondata. Igen ő német, de magyarnak érzi magát. Aztán elárulta, hogy tudomása szerint, a Dornstädter tulajdonosa Magyarországra menekült, lehet, hogy zsidó volt, az is lehet, hogy német, de magyarnak vallotta magát.
Így döntött az egykori újvidéki városi polgár.
Személyes döntést hozott a nemzeti hovatartozás ügyében.
A mai összekuszálódó világban egyre többször találkozom hasonló példákkal. A városokban egyre nagyobb a nemzeti eklektika. Ami nem jelenti azt, hogy az emberekből kiveszik a nemzeti érzés, hanem azt, hogy válaszút előtt állnak. S hogy merre dől a mérleg nyelve, az a kulturális vonzáskörtől függ. Aki kultúrát választ – nemzeti hovatartozást is választ. A modern városi kultúrától való menekülés egyben azt is jelenti, hogy a hagyományok oltárán a jövőt áldozzuk fel.