Hol vannak a példaképek?
2014. április
Öröklődő kapitalizmus
Európa szerte – a horvát médiában is- vitáznak Thomas Pretty A XX század tőkéje című könyvéről. A szerző érvekkel támasztotta alá, hogy a jelenlegi kapitalizmusban nem a munka és a rátermettség határozza meg az emberek sikerét, társadalmi helyét, vagyoni állapotát, hanem az öröklött tőke. Ezért a mai kapitalizmust „öröklődő kapitalizmusnak” nevezi, amelyben az új szereplők közül legfeljebb a szuper menedzserek jutnak nagy jövedelemhez. A kapitalizmus egyre erőteljesebben termeli az egyenlőtlenséget, olyannyira, hogy manapság destabilizálja a parlamenti demokráciát is. A két világháborúval magyarázható, hogy 1914-1975 között az egyenlőtlenség növekvése mérséklődött, ám 1975 után az egyenlőtlenség termelése felgyorsult, és végzetessé fajult. Változásra lenne szükség, állítja Pretty, míg nem késő. A marxista tanok nem érvényesek, mert tévhitnek bizonyult, hogy az kapitalizmus ellentmondásai forradalomhoz vezetnek. A kapitalizmus szocialista reformját sem véli célravezetőnek, helyette hatalmas vagyonadókat vezetne be, továbbá radikálisan megadóztatná magas jövedelmeket. Téziseit némi szkepszissel mérlegelem. Ha igaz, és igaz, hogy a tőke máris uralja a parlamentáris rendszert, akkor aligha hihető, hogy a képviselők elfogadják a radikális adóztatási törvényeket. Vagy a nagy összeomlás majd erre kényszerítené őket? Mentik a menthetőt? A szakadék szélén majd megtorpan a tőke? Kétlem. Marad tehát a demokratikus porhintés, a gazdagok diktatúrája, a rendszer toldozgatása, foltozgatása. Egyesek attól félnek, hogy tényleg bekövetkezik a kapitalizmus összeomlása, mások viszont attól tartanak, hogy ez soha sem következik be. Mindez azonban számomra inkább jelképes kérdés, mivel nem az öröklődő kapitalizmusnak, hanem a kapitalizmus megalapozásának vagyok tanúja. Az öröklődő kapitalizmust egyelőre csak a bölcsőben ringatják, ám máris kiderült, hogy a munka, a rátermettség nem játszik szerepet. Soha még az egyéni teljesítmény, a rátermettség nem értékelődött le annyira, mint napjainkban. A szocializmusban egy nagyvállalat főmérnöke lehetett pártonkívüli, ma viszont iskolai takarítónő is alig-alig. Nem csoda, hogy a gazdaság romokban hever. A romok között várjuk a külföldi befektetőt, mint a Megváltót. A vezető politikusok a választások előtt esküdöznek, hogy majd csak a szakértelmet nézik, ám amint megnyerik a választásokat, rögvest osztozkodnak maguk között. A mi kis vadkapitalizmusunkban a sorsdöntő szerepet a politika játssza. A mi kapitalizmusunkat nem a feudalizmussal szembenálló polgári osztály, a „harmadik rend” teremtette meg, hanem a pártprotekcióra alapozó posztszocialista állam. Nem az ipar, a gazdasági élet, hanem a pártpolitikusok vezénylik le a kapitalizmus világra jöttét. S amíg ez tart, addig nem lesz semmiféle reform.
Búcsú
Illatos és fanyar levegő, játszik velem a kacér és a csalóka mediterrán tavasz. Brač szigete fölött aranyló ködfelhő gomolyog. Fura bóra, mondogatják a helybeliek. Anikóval még egyszer felkerestük azokat a helyeket, ahol heteken át szívesen üldögéltünk. Bolyongtunk a Dioklecián palota falai között, figyeltük a riadt turistákat, akik attól tartottak, hogy eltévedtek a palota labirintusában. Ne féljenek, biztatjuk őket, csak a lejtős utcákat válasszák, és a végén a riván találják magukat. Ha az ösztöneikre hallgatnak, akkor úgyis minden út a tenger felé vezet. A végén mi is – mint mindig – a riván kötöttünk ki. A tenger sötétkék, a város zsibong. Lebukni készült a nap, a hajók dudálva távoztak a kikötőből. A hajókat szemlélve gyakran jut eszembe, hogy a legjobb lenne szigeten élni. Aztán elszégyellem magam. Miért képzelődök megint? Visszatérek persze, visszatérek Újvidékre, de immár minden cél és faladat nélkül. Esetleg hazavár néhány barát – ennyi talán elég. Esetleg a könyveim között kotorászok. Ez is feladat. Ide mindig visszatérhet, vigasztal a tenger.
Mondjuk, hogy hazatértem
Hajnalban az autóbusz bekanyarog valamelyik szerémségi városkába. Itt őszi fény fogad. Már egy hete esik, mondja az egyik utas. Ködfoltos táj: mondjuk, hogy hazatértem. A Fruška gora dombjait bámulom, és nagyon sajnálom, hogy soha sem tudtam felfedezni és megszeretni ezt a vidéket. Számomra a legszebb vajdasági táj a Tisza partja Magyarkanizsa környékén, és a Duna partja Bezdán környékén.
Számadás
Pessoa nagy kérdése: „Hol van Isten, még ha nem létezik is?” Kell, hogy legyen valaki, akinek meggyónjuk nem létező bűneinket. Ilyen bűn mégis az ártatlansággal való kérkedés. Elég egy pillantást vetni a külvilágra, hogy beismerjük, nem vagyunk ártatlanok. Cinkosok vagyunk és bűnösök.
Műhelyvallomás
Schlemihl. Kínlódom, elégedetlenkedem. Néha arra gondolok, hogy végleg abbahagyom ezt a regényt. Aztán azzal vigasztalódom, hogy az eredetiség mindig hiányosságokkal jár. Ez főleg a regényírásra érvényes. A tökéletes próza utánérzésre vall.
Don Quijoték
Pár napig senkivel sem találkozom, még a telefonom sem cseng. Ma reggel azonban felhív az egyik régi ismerősöm. Egykor az Otpor tagja volt, tiltakozott, lázadozott és – verést kapott. Aztán visszavonult a közélettől, egy IT cégnél vállalt munkát, s a cég legtöbbet egy amerikai vállalat részére dolgozik. Még a havi jövedelme is interneten érkezik. Miért, vonultál vissza, kérdeztem tőle valahol az új évezred első évtizedének derekán. Mert semmi sem valósult meg abból, amiért kockáztattam, válaszolta kedvetlenül. Most arról kérdezett, hogy tudom-e kit választott meg a haladók, a szocialisták és a vajdasági magyarok koalíciója parlamenti elnöknek. Nem, válaszoltam. S tényleg semmit sem tudtam, mert visszatértem után nem vettem kezembe újságot, nem néztem televíziót, s a hírportálokra sem kattintottam. Maja Gojkovićról van szó, világosított fel. Emlékszel rá, kérdezte. Hogyne emlékeznék, válaszoltam elmerengve. Külföldre távozom, mondta határozottan. Miért, kérdeztem meglepődve. Pár évvel ezelőtt azt fájlaltam, hogy semmi sem valósult meg abból, amit elképzeltem, most viszont arról győződtem meg, hogy mindaz megvalósul, ami ellen Don Quijote módján harcoltam, mondta. Megbeszéltük, hogy pár óra múlva találkozzunk az egyik közeli kávéházban. Megpróbáltam lebeszélni az útról, vigasztaltam, hátha mégis megváltoztak történelmünk harcias szereplői. Hátha tényleg másképpen gondolkodnak? Ő azonban csak a fejét rázta. Ez már túl van a politikán, a gondok súlyosabbak. Nem kívánok még egyszer kiábrándulni, jelentette ki határozottan. Londonban talált munkát. Jó utat kívántam neki, neki is és még sok távozónak.
Dilemma
Éjszaka József Attila. A legszívesebben a régi jó Cserépfalvi kiadást veszem elő. „Ifjúságom, e zöld vadont,/ szabadnak hittem és öröknek/ és most könnyezve hallgatom,/ a száraz ágak hogy zörögnek.” Nem szabadulok a gondolattól: mikor tévedtem többet, ifjú koromban vagy most? Melyik volt a nagyobb büntetés? A zöld vadon, vagy a száraz ágak?
Helyzetjelentés
Borús reggel, esős napok következnek. Újvidék felett szürke az ég, bár meglehet, hogy egy napon beköszönt a tavasz, a lelkekben marad a szürkeség. Rossza napok várnak a Vajdaságra. A bátrabbak a teraszokon üldögélnek, dacolnak az időjárással. Mással már nem is dacolhatunk. Beköszöntött az idő, amikor a „szoba fehér falai még fehérebbé válnak”. (Brodszkij) Ilyesféle a fehér villogássá vált az életünk.
Gazdasági reform/társadalmi reform
Mégis beszüremlik a világomba egy-egy politikai hír. Védekezésképpen a közgazdászok diagnózisait hallgatom és olvasom. Szerintük a reform elkerülhetetlen, ha elodázzuk, vagy felemás módon valósítjuk meg, akkor államcsőd vár ránk. Kegyetlen logika. Látom, hogy óvatosak, nem kívánnak a politika vizeire evezni. Csakhogy ezt sehogyan sem lehet megkerülni, mert a gazdasági reform nem vihető véghez gyökeres társadalmi reform nélkül. Komoly és nehéz értékrend-váltásra lenne szükség. Az első lépések nem biztatóak. Minden társadalomban van két poszt, amely alapvetően befolyásolja a társadalom értékrendjét, morális állapotát. Az egyik a köztársaság elnöke, a másik a parlament elnöke. Egyiknek sincs külön végrehajtó hatalma, de annál nagyobb a morális kisugárzása. A demokratikus értékrenddel számító politikai elit gondosan ügyel arra, hogy mindkét posztra makulátlan múltú és jellemű emberek kerüljenek. A kormányfő nyakig benne van a napi politikában, ahol nem terem morális babér, de ez a két tisztségviselő a társadalom morális iránytűjét képviseli. Valamiképpen példaképet jelentenek, ha ezt nem tudják elérni, akkor a társadalom morálisan erodálódik. Ha a társadalom rossz példát lát, akkor az utca ezt lefordítja a saját nyelvére. Ha „a politikában a cél szentesíti az eszközt” elve érvényesül, akkor a hétköznapi életben terjed az erőszak, az intolerancia, akkor a morális értékek egyszeriben nevetségessé válnak. Ha egy politikus megengedhet magának mindent, akkor az életben egyszerűen baleknak tartják azokat, akiknek maradtak még elveik. Akkor hiába beszélünk weberi munkaerkölcsről. Ha a társadalomban, az utcán terjed az erőszak, ha csökken a munkaerkölcs, ha megroppannak a republikánus erények, akkor a politikai elitnek nem a gumibot után kell kiáltani, hanem önmagával kell szembenézni.
Családi Kör, 2014. május 1.