Hol kezdődik az autonómia?
2011. augusztus-szeptember
Újvidék lelke
Szívesen vállaltam annak az elképzelésnek a támogatását, hogy Újvidék 2020-ban Európa kulturális fővárosa legyen. Inkább arra vagyok kapható, hogy támogassam, de arra már kevésbé, hogy szervezzem, és részt vegyek a kimerítő tervezésben. Úgy vélem, hogy ez nagyon alkalmas terv arra, hogy Újvidék polgárai – politikai hitvallástól függetlenül – közelebb kerüljenek egymáshoz. A városnak kell, hogy legyen lelke, s az utóbbi évtizedekben éppen ez sérült meg. Az elmúlt évtizedekben ugyanis a politika alaposan megosztotta a városlakókat, végső ideje, hogy a kultúra újra összehozza őket. Pár évvel ezelőtt a belgrádi nemzetközi könyvvásár megnyitóján mondtam, hogy számunkra a könyv ugyanolyan fontos, mint az Európai Unió. Mondhattam volna a könyv helyett kultúrát is. Ha a sajátos újvidéki kultúra marginálissá válik, akkor Újvidék lelkét veszti el. Ehhez tartozik a nyelvi és a kulturális sokszínűség is. A múlt hetekben a városban sétálva láttam, hogy a régi Uzor előtt néhány fiatal angol nyelvű utcai jelzéseket helyezett el, amelyen azt írta, hogy például merre van a Duna utca. Jól tették. Azt gondolom, hogy itt nem kéne megállni. Magyarul is, szlovákul is, románul is ilyen útjelzéseket kellene elhelyezni városszerte. Így leszünk igazi Újvidékiek. Ha csak egy nyelv is kivész, mindannyian szegényebbek leszünk.
Szenteleky és Utasi
Aki nem lép egyszerre. 1994-ben ezt a baljóslatú címet adta Utasi Csaba a vajdasági magyar irodalmi terepszemléjének. Újra meg újra olvasgatva az írást az jár az eszembe, hogy ez a rövid szöveg irodalmunk fontos dokumentuma, amelynek ma legalább akkora figyelmet kellene szentelnünk, mint Szenteleky Kornél programadó szövegeinek. A fordulópont fontos dokumentuma! De, ahogy látom, Szenteleky alapvető gondolatait a vajdasági magyar irodalom sajátosságairól egyre többen megkérdőjelezik, anélkül, hogy kimondanák a nevét. Ünneplik, de megtagadják! Amikor arról folyik a vita, hogy van-e vajdasági magyar irodalom vagy nincs, akkor valójában Szentelekyről folyik a vita. Ha volt köztünk valaki, aki szigorúan és következetesen továbbgondolta Szenteleky eszméit, akkor az Utasi Csaba volt. Azért hallgatunk róla mostanság. Pedig, úgy hiszem, a 2002-ben megjelent könyve, a Mindentől messze (amelyben a gondolatgazdag kisesszé olvasható), abban az időszakban született, amikor végleg lezárult egy korszak és kezdődött valami új. Utasi a közelmúlt drámáját és nagyságát érzékelve feltárta az új helyzet buktatóit is, amelyek rémségesen hasonlítanak a régi buktatókra. Kettős kisebbségről beszél, vagyis arról az időszakról, amikor a kisebbségen belül nyomják el az önálló gondolkodást.
A megvádolt Szekfű
„Az ember méltósága ma is végveszélyben van, mint száz év előtt”, írta. Szegfű Gyula 1920-ban a Három nemzedékben. Ő aztán tudta, hogy mit jelent, ha az túlbuzgó sáfárok, mindenre kapható verőlegények, a hatalom előszobájában várakozó bértollnokok rontanak rá. A száműzött Rákóczí című könyve miatt azzal vádolták konzervatív magyar nemzeti gondolat legnagyobb alakját, hogy eladta magát a bécsi udvarnak.
Déja vu
Éjfél előtt érkezett a zágrábi pályaudvarra a vonatom. Félénken, figyeltem a pályaudvar fényeit. Huszonöt éve nem voltam Zágrábban. A kilencvenes években döbbentem gondoltam rá, majd 2000 után amikor horvát íróbarátaimmal Bécsben és Berlinben találkoztam, kialakítottam a saját imaginárius Zágráb-képemet.. Mint ahogy az egykori Jugoszlávia legtöbb városa Zágráb is imaginárius város lett, eltűnt a valóságos város, és kirajzolódott előttem egy másik, a képzeletbeli. Félálomban utaztam tovább, amikor a szlovén határrendőrség riasztott fel. Szokásos gesztusok, átadtam az útlevelemet, belelapoztak, majd visszaadták, én pedig hallgattam, ahogy maguk között társalogtak. Nem figyeltem mondanivalójukra, hanem élvezem a szlovén nyelv melódiáját. Eszembe jutott a megboldogult Rudi Šeligo, a közös újvidéki és kranji kalandjaink. Vilenicára emlékeztem, ahol Rudi Šeligóról tartottam előadást. A vilenicai közép-európai találkozókat Drago Jančar szervezte, akinek a drámáiban bátran ötvöződött a nyers valóság és a szürrealista képzeletvilág. Akkoriban, a nyolcvanas évek közepén, Szerbiában Közép-Európa szitokszónak számított, úgyhogy Szerbiában nem váltott ki rokonszenvet az én kis közép-európaiságom. Igaz, pár év múlva meghonosodott ez a fogalom, és kiderült, hogy a szerb irodalomnak két nagy közép-európai írója is van: Aleksandar Tišma és Danilo Kiš. De felvetődik bennem, hogy mit is jelent ma a szlovén írók számára Közép-Európa? Akkor szép vilenicai utópia volt, mára azonban ez az illúzió elfonnyadt, s felemás állapotot jelent. A szlovénoknak talán már nem mond sokat, esetleg emancipáló közjátékról szól, mi viszont, akik keletebbre élünk, inkább a közép-európaiság nyomorát tapasztaljuk. Nem azt az utópiát képviseli, amelyről Konrád, Kiš, Kundera és Havel eszmélkedett. Az egész Közép-Európa ma egy baljós déja vu. A megszépített múlt visszatért és feltárta szörnyű arcát. Eljátsszuk azt, ami a harmincas években már lejátszódott. Tekintélyelvű demokrácia, szélsőséges mozgalmak, etnikai feszültségek, pauperizáció. Másra terelem a gondolataimat. Azokra a beszélgetésekre gondolok, amelyeket Taras Kermanuerrel folytattam Ljubljanában. Naplójegyzetei, amelyek arról szóltak, hogy az utak elváltak, nagy vitát váltottak ki Belgrádban. Eszembe jut Dušan Jovanović és a Hadititok című drámájának bemutatója Splitben, az is az ország széteséséről szólt. Eszembe jut a Janez Pipan rendezte Julius Caezar – Szabadkán. Cézárt hatan ölik meg. Csakhogy ezek a műve gyűlölködés nélkül szóltak arról, ami barbár módon tört ránk.
A dél-tiroli multikulturalizmus
A dél-tiroli Lanában az Egy makró emlékirataiból olvasok fel és részt veszek néhány vitaműsorban. A város gazdag, de szerény Túl gazdag és túl szerény. 53 szállodája és több száz panziója van. A turizmus egész éven át virágzik, nyáron az olaszok jönnek, télen a németek. Híres borvidék, bámulom a gondosan ápolt szőlőtőkéket és az almafákat. Ezek a fák egy-másfél méter magasak és hálóval védik őket a seregélyektől. És rogyadoznak az almáktól. Azt hallom, hogy az almatenyésztés olyan kifizetődő, hogy aki négy hektáron termel almát, az módos embernek számít. A városkában 11 ezer lakos él, de nemzetközi irodalmi fesztivált színhelye, még az USÁ-ból is hívnak vendégeket. A fesztivált a polgármester nyitja meg, egy szót sem szól a politikáról, pártját sem említi. Megnyitóbeszédét nem olvassa, hanem fejből beszél. Günther Grasst emlegeti és Claudio Magrist, közben egyetlen banális mondatot sem ejt ki a száján. Megtartja beszédét és szerényen a hátsó sorokban foglal helyet. Nem hiszek a szememnek, ez nálunk nem szokás. Az igazi meglepetés azonban csak ezután követezik. A polgármestert nem várja sofőr, az est után beül a saját kis autójába és távozik. Nem vesz részt a közös vacsorán, azt mondják, takarékos ember. A szállodánkhoz közel lakik, reggelente látom, amint beül a kis autójába, és indul a hivatalába. Ezek után világos, hogy Lana miért gazdag város. Nem volt, persze, mindig ilyen gazdag. Gazdasági fellendülése a dél-tiroli autonómia bevezetésével kezdődött, amelyet multikulturálisnak neveznek, mert németek és olaszok lakják. A feliratok mindenütt kétnyelvűek, és a polgárok többsége is beszéli, vagy legalább érti a másik nemzet nyelvét. A multikulturalizmusnak azonban van egy másik hozadéka is. Nincs elvándorlás, a helyi németek nem települnek át Ausztriába vagy Németországba. Nincs nagy bevándorlás sem, a szegényebb olasz tartományokból nem érkeznek új lakók. Miért, faggatom a vendéglátóimat. Azért, hangzik a válasz, mert a Dél-Tirolba érkező, ha jól jövedelmező állásra pályázik, akkor olaszul és németül is tudnia kell. Szóval, ezzel kezdődik az autonómia. A hétköznapi életben. Nem pedig azzal, hogy a kisebbségi bárók és a többségi hercegek hogyan osztják fel maguk között a hatalmat.
A Makró és a vallomás
Kornitzer László részleteket olvas fel az Egy makró emlékirataiból. Bevesztőjében a vallomásra helyezi a hangsúlyt, s elhangzik Szent Ágoston neve. Felkapom a fejem. Szent Ágoston vallomásait olvasgattam, miközben a regényemet írtam. Bányai Jánosnak köszönve Mladen Leskováctól kaptam kölcsön a Szent Ágoston magyarra fordított művét, amelyhez akkor nem lehetett hozzájutni.
Maradók és optálók
Nem mindig volt ilyen az élet. Az emberi tragédiák egész soráról esik szó. Hitler és Mussolini ugyanis kiegyeztek, hogy Dél-Tirol maradjon az olaszoké, úgy, ahogy a versailles-i szerződés előrelátta. Ezért Hitler buzdította a helyi németeket, hogy optáljanak, vegyék fel a német állampolgárságot majd Elzás és Lotaringiába valamit Csehországba telepítette őket. Sok dél-tiroli német azonban nem akarta elhagyni a szülőföldjét, tehát maradt, amiért a náci propaganda gyanús németeknek tartotta őket. A szülőföldjükön maradó németek harcolták ki később a dél-tiroli autonómiát.
Szavak és páncélszekrények
Séta Dragomán Györggyel. Arról beszélgetünk, hogy Kelet-Európában létezik egy irodalmi beszédmód, amely abból az elképzelésből indul ki, hogy a szavakat hermetikusan elzárt páncélszekrényekben őrzik, mint a svájci bankokban az aranyrudakat.
Családi Kör, 2011. 09.08.