Naplójegyzetek – fragmentumok
2019. december 28., szombat
Azt hiszem, Ödön von Horváth prózáját újra fel kellene fedezni. Az Istentelen ifjúság utolsó műveinek egyikét 1937-ben írta. Hitler már hatalomra jutott, ő pedig a fasizmus elől. Berlinből Bécsbe menekült, onnan pedig egyetlen aktatáskával Párizsba, ahol a Fiúméban született (1901) írót 1938 júniusában a Champ Elysées-n egy viharban letört faág halálra sújtotta. Életrajza a XX. század kistükre. Az Istentelen ifjúság tanára nem érti a fasiszta szellemben nevelt a fiatal nemzedéket, olvasom a posztfasizmus hajnalán. Harmincnégy évemmel túl öreg volnék, hogy megértsem az ifjúságot, kérdezi az új életérzéssel és értékrendekkel szembekerülő tanár. Látja a kötelességtudó, ravaszdi és önző ifjúságot, amelyik nem ismeri a szolidaritást, csak akkor tiltakozik, ha személyesen vele bánnak igazságtalanul. De nemcsak az ifjúság nevelése zsákutcás, megjelennek a Hitlert támogató „gazdag plebejusok”. Belecsúsztunk a háborúba, mint a szerelembe, olvasom. ”Mindnyájan csatatéren állunk. De hol a front?”, kérdezi a regény főhőse. Hol a front kérdezem én is, miközben látom a csatára kész tömeget, amelyik nem tudja, hogy hol a front. Mindenfelé acsarkodás, kis értelmiségi lobbik, silány irodalmi érdekharcok, melyek láttán fájó szívvel ismerem el, hogy nem érdemlünk különb hatalmat. Azt kaptuk, amire rászolgáltunk. A 21. század elején szabad választásokon a nép bünteti a nyegle értelmiséget.