Az általános züllés közepette direkt szívmelengető volt, hogy február elsején Végel László kapta Újvidék város díját (ő, egyedül!).
Azon ugyan ne csodálkozzunk, hogy a milosevicsisták és a seseljisták ezt nem szavazták meg (arra hivatkoztak, hogy nekik voltaképp nem Végel nem tetszik – úgyse olvassák -, hanem február elseje, mert Mária Terézia ekkor adott városi, stb. jogot Neusatznak), de ennek a vajdasági magyarok, illetve ezek ún. kulturális és médiaelitje sem örült. Mint ahogyan annak se szoktak örülni, ha Végel vagy Tolnai Ottó díjat kap Magyarországon, esetleg ösztöndíjat Németbe’. „Kedvenc” vajdasági folyóiratom, a magyarországi adózók pénzén (via Illyés Alapítvány) negyedévente megjelenő konzervatív, gyakorta szélsőjobba csúszó szabadkai Aracs se mulasztja el, hogy párszor meg ne rugdossa őket (a publikálók java per se ex-komcsi). Ahogyan tavaly november óta Kertész Imre is megkapja számonként kétszer a magáét. Khmm, ugye, értjük a témát. Bár utóbbival nem az a baj, hogy zsidó, mert antiszemiták nem vagyunk (láttunk már zsidót, sőt, akad egy zsidó barátunk is), hanem, hogy nem magyar. Ő mondta (vagy valami hasonlót mondott, tökmindegy), mossuk kezeinket.
Végellel és Tolnaival is ez a baj. Vagyis nem ez, mert ők nem úgy zsidók, csak részesei valaminek. Különben sem élnek itt. Vagyis itt élnek, de nem eleget. Vagy ha eleget is, nem úgy, ahogy kell. Vagy ha mégis, zagyva kozmo-szoclib multikulti anti-lokálpatrióták, szóval nem tisztelik a magyar falut, a magyar embert, hanem. Az ugyanis sose derül ki pontosan, hogy mi velük a baj, de valami baj mégiscsak van velük (zsidók, zsidóknak látszó tárgyak ők, na, monggyuk má’ ki, s összeesküvők is pluszba).
Szerbhorváth György: Női papucsok, LItera.hu, 2004.02.13.