- február 8., hétfő
(Naplójegyzetek, fragmentumok)
Újra ellenőriztem a Sinkó-monodrámámat, amelynek írása közben gyakran jutott eszembe Herceg János. Végleg letisztáztam magamban, nem antipólusok, bár máshonnan jöttek és másfelé tartottak, hanem kiegészítik egymást. Érdekes, hogy mindketten lelkesedtek Titóért. „Tito mellett Petőfi. Együtt élnek azon a falon. Mert igazat mondtam én, testvérek, hogy régen csak a szívek mélyén szólalhatott meg itt Petőfi. Ahhoz, hogy harsogva szólhasson róla a dal és a szó, ahhoz az kellett, hogy Tito képe is ott legyen a falon, hogy Petőfivel együtt ő is élő valósággá legyen a mi napjainkban”, írta Herceg János az ötvenes években, mintegy anticipálva azt a korszellemet, amely meghatározza az ezt követő évtizedeink fátumait, kalandjait, reményeit és csapdáit. Az a pár mondat mélyebben ragadta meg az összefüggéseket, mint azok a kaméleonok, akik versben továbbá közírásban bálványozták Titót, hogy aztán – szinte egyik napról a másikra – megtagadják, hogy gyalázzák”, írtam a Magyar Szóban, 2010. május 18-án és több mint egy évtized múltán megismételhetem, amit akkor is gondoltam: a Titót dicsérő Herceg János nem meakulpázott.