Harmadik út

2013. december

A Köztársaság Napja és az új burzsoázia?

Soha még nem kaptam több üdvözletet a néhai Jugoszlávia ünnepének, a Köztársaság Napjának alkalmából, mint ezekben a napokban. Az ünnep már elmúlt, de az üzenetek továbbra is érkeznek. Az internet tele van a hasonló üdvözletekkel. Úgy tűnik, a néma tömeg várta az alkalmas pillanatot és – megszólalt. Ugyanakkor a hivatalos közvélemény nem vesz tudomást a nem hivatalosról. Miről van szó? Nosztalgiáról? Az új burzsoáziáról? Titóról? Nem hiszem, hogy csak róla, inkább a nyomorúságos jelenről. Pár évvel ezelőtt mégis pontosan fejeztem ki magam: A titóizmusban az volt a legrosszabb, ami utána következett. „Jugoszláv állomról” lenne szó? Ami ezt illeti, aligha hiszem, hogy bárkinek is szándékában áll visszaállítani a múltat. Ha másért nem, akkor ezért, mert emlékezik a véres összeomlásra. A zágrábi Danas napló-antológiáját lapozgatom, amely arról szól, hogy mi történt 1988-ban – a sárkány esztendejében. (Dnevnik godine zmaja ’88, Danas kiadás, 1988) „Mi lesz velünk? Énekelve és táncolva zuhanunk a szakadékba”, zártam a sorokat. A szakadék félelmetesebb volt, mint amilyenre számítottam. Ami egyszer ilyen borzalmas körülmények között omlott össze, az nem születhet újjá. A Vukovár felé vonuló tankok és harckocsik látványa, amiről írtam a Vittgenstein szövőszéke című esszénaplómban, véglegesen meggyőzött erről.  Ezt akkor is belátom, ha biztos vagyok benne, hogy a jugoszláv kulturális tér a maga nemében izgalmas, termékeny impulzusokat teremtett. Tudom, hogy rendkívül jó szándékúak voltak azok, akik remélték, hogy a konföderatív egység árán a bonyolult ország bekerül a bonyolult Európai Unióba, minek köszönve a politikai ellentétek más megvilágítást kapnak. Így akarták megakadályozni a háborút, én is ebben reménykedtem, ez volt az utolsó szalmaszál a reformista Ante Marković feltűnésekor, de hiábavalónak bizonyult, annak ellenére, hogy racionálisnak tűnt.  És aztán következett a szakadék, amelybe beletáncoltunk. Ebben a szakadékban született meg a mi kis kapitalizmusunk.

Harmadik út?

Napokon át kegyetlenül verték a rendőrök az ukrán tüntetőket, akik tiltakoztak, mert Janukovics államelnök nem irta alá a társulási szerződést az Európai Unióval. Az utolsó pillanatban orosz nyomásra meggondolta magát. Előzőleg – szintén orosz nyomásra – Örményország táncolt vissza. Szerbiában, az orosz nagykövet leckézteti a szerb politikusokat, s nem csodálkoznék, ha 2015-ben Szerbiát felkérnék, lépjen be az Eurázsiai Unióba. Jósolni, persze, korai, de érdemes felhívni a kelet-közép-európai EU-szkeptikusok figyelmét, hogy nincs nagy választás. Sokan addig kritizálják az EU-t, amelyen egyébként lenne mit javítani, míg lassan besompolyognak, betántorognak az Eurázsiai Unióba. Putyin a rendteremtő, a tekintélyelvű vezér úgy vonzza a kelet-közép-európai politikusokat, mint a mágnes.  Észre sem veszik és karjaiban találják magukat. Kötve hiszem, hogy létezik harmadik út. Sajnos.

Kelet vagy Nyugat?

Az újságok tele vannak a Szerb Haladó Párton belüli személyi ellentétekről szóló cikkekkel.  Nem ismerem a hátterüket, s találgatásba sem bocsátkoznék. Azonban biztos vagyok benne, hogy Szerbiában a legnagyobb ellentét a keleti és a nyugati orientáció között van. Ez fogja meghatározni Szerbia jelenlegi évtizedét. Naplómban többször érzékeltem bizonyos aszinkront a Szerb Haladó Párton belül. Miközben a csúcson a „multikulturális oázisról” beszélnek, a helyi aktivisták egészen másként cselekszenek.  Valójában nem csak belső pártügyről van szó, hanem a kettészakadó szerbiai társadalomról.

A Szakadék Nagyszálló teraszán

Gaudi-Nagy Tamás az Európa Parlament jobbikos képviselője elmarasztalta a VMSZ politikusait. Sokkoló vád: a délvidéki kisebbségi párt szembemegy a magyar kisebbség érdekeivel. A legutóbbi EP közmeghallgatásán többek között azt mondta, hogy a VMSz „saját politikai megélhetése érdekében nem áll ki a délvidéki magyarság jogaiért, és rózsaszín képet fest a délvidéki magyarságról kifelé”. A Vajdaság Ma beszámolója szerint árulónak nevezte ezt a pártot. Nem vagyok politikus, nem tisztem igazságot tenni a pártok vitájában, mivel engem sokkal inkább az egész közösség drámája foglalkoztat, nem a pártok viszálya. A szerbiai népszámlálás után döbbenten tapasztalom, hogy az agónia felé vezető úton vagyunk, és ez mellett minden más kérdés eltörpül. A balkáni háború és az utána következő időszak felgyorsította a folyamatokat, többé nincs haladék. Több mint két évtizede lezárult a haladék kora. Van-e kiút? Új reményt nyújtana a tényleges kisebbségi autonómia? Ezt már a kilencvenes évek elején jó megoldásnak tartottam, mivel a többpárti demokrácia felett mindig ott lebeg a többségi despotizmus kísértete. Az ember nem lehet csak félig pluralista, be kell látni, hogy a kisebbségi autonómia a többségi nemzet túlhatalmát ellensúlyozza. Ahogy látom, csak kevés embernek van kedve ezért kiállni, tehát úgy teszünk, mintha minden rendben lenne. Ráérünk az autonómiára még, mondaná Pató Pál. Úgy viselkedünk mintha Musil Szakadék Nagyszállójának teraszán élnénk, tudva, hogy nem befolyásoljuk többé az eseményeket, az íróasztal fölött görnyedünk, szorongva figyeljük, amint a terasz díszvendégei pezsgőt bontanak, és a sötét szakadék szélén ismételgetik, hogy minden rendben lesz. Tudjuk, hogy valaminek történnie kell, de egyelőre nem történik semmi. Koccannak a kristálypoharak, jól van, gondoljuk, ez is életjel. De mi történjék, faggatom magam.  A jelenlegi forma, a Magyar Nemzeti Tanács valóban egy lépést jelentett előre, a kisebbségi törvény szakértői bizottságában Will Kymlickára hivatkozva a nemzeti tanács terminust éppen én javasoltam. Ez volt a kezdet, de utána nem lett volna szabad az autonómia jelenlegi státusával megelégedni. Egyrészt, persze, könnyű ezt kimondani, másrészt azonban felvetődik a dilemma: reális-e ennél többet követelni? Hol a realizmus és a fatalizmus közötti határvonal? Vagy legyünk realisták? Ez lenne a maximum? Várjunk jobb napokra? Többet nem lehet kicsikarni? Ha így van, akkor jó lenne, ha kimondanák azok, akiknek cselekedni kéne. Nem érheti őket szemrehányás, megtették azt, amit tenni tudtak. Próbálják meg mások! A demokrácia politikai váltógazdaságot tételez fel, sajnos, ez elmaradt, tehát nincs összehasonlítási alap. Baljós szélcsend uralkodik, nincsenek új energiák, új eszmék, még az égboltozat is bepókhálósodik, ezért marad vagy a sárdobálás, vagy mértéktelen öndicséret. A sárdobálásban nem kívánok részt venni, hiszen meg sem fordul a fejemben, hogy bármelyik kisebbségi politikust a rosszakarat vezényelné. A jelenleg dívó öndicséret pedig a politikai propaganda körébe tartozik, élvezze az, aki örömét leli benne. Egyik sem oldja meg nyomasztó gondjainkat. Nyugtalanít a kérdés, hogy a valóságos autonómia, amelyben a tömegek reménykednek, mérsékelné-e a kisebbségi népességfogyatkozást? Hozna-e a jobbulást, ha a Magyar Nemzeti Tanács nem csak az anyaországi források felett rendelkezne, nem csak tisztségeket osztogatna, időnként nem csak rokonszenves stratégiákat fogalmazna meg, hanem a hétköznapi életet meghatározó MOZGALOM lenne? Ez alatt értem, hogy az emberek nyilvános vitákban fogalmazzák meg elvárásaikat, érveljenek szabadon, pro és kontra, javasoljanak, kifogásoljanak, dicsérjenek.  Ne csak a jó és a rossz között válasszunk, hanem a jó és még jobb megoldásokon töprengjünk.  Lehet, hogy mindez áldozatokkal is jár. Sokan a kevéske szabad idejüket áldoznák fel, sokan kevéske nyugalmukat, sokan pedig jövedelmük egy részét, hiszen kenyérkereső munkaidejüket áldoznák fel, mert elvégre nem lehet mindenki jól fizetett főfoglalkozású politikus. Ám hogyan várjuk el, hogy 250 000 polgár áldozatot hozzon? Az embereket súlyos gondok nyomasztják, kétségek kínozzák, gyengül a lelki teherbíró-képességük. Milyen áldozatot hozzanak azok, akiknek egyedüli reményük a túlélés? Az elszegényedett parasztságról, bizonytalanságban élő kisvállalkozókról, pedagógusokról van szó, akik nem nyerik el a méltó megbecsülést. A páriasorsra ítélt értelmiségiekről, felmondásra váró közalkalmazottakról. Ők hozzanak áldozatot? Mindezek után a legsúlyosabb vádnak számít, ha egy testület nem vesz tudomást a kisebbségi közérdekről. Túl súlyos vád! Erre a VMSZ pártértelmiségnek válaszolni kellene.  Ezeket a VMSz értelmiségi köre válasz nélkül hagyja, ami teljesen abszurd, ha figyelembe vesszük, hogy a MNT lapjaiban durván reagálnak néhány független értelmiségi mérsékelt hangú, a demokratikus deficitet kifogásoló megjegyzéseire. Pedig ezek a kifogások az európai értelmiségiek bírálatainak tükrében meglehetősen szelídek. Az európai értelmiségiek sokkal élesebben bírálják a hatalmat. A vajdasági magyar pártfüggetlen értelmiség soha egyetlen vajdasági magyar pártot sem vádolt azzal, hogy elárulja a nemzeti érdekeket, legfeljebb egy-egy döntést, álláspontot kifogásolt. És jól teszi, hogy nem él a kizárólagosság szótárával. Az is javára írható, hogy nem lépett be a pártok közötti konfliktusokba. Kell, hogy legyen egy magasabb, pártérdekek fölé kerekedő szempont, kell, hogy legyen egy tiszta hely, amely az egész közösség javát szolgálja és a pártoknak sem árt. Miért ártana a több demokrácia? A nemzeti érdek cserbenhagyása viszont súlyos vád. Túl súlyos! Nem kívánom elvitatni a VMSZ értelmiségi körének a jogát, hogy meghátráljon a nemzetközi fórumon elhangzott jobbikos érvek előtt, viszont kézenfekvő, hogy ez a konfliktus vízválasztónak számít. A pártelnökök sajtóperbe vezető politikai pengeváltása a napi politika szférájába tartozik. Ám ez esetben komolyabb dolgokról van szó, olyan vád hangzott el, amelynek hallatára az ember ereiben megfagy a vér. És a vád komoly, elemző válasz nélkül marad. Lehet, hogy erre akad az értelmiségi hallgatásra magyarázat, ám, a pártértelmiségiek hallgatása – sajnos – azt a látszatot kelti, hogy nincsenek komoly ellenérveik.

Családi Kör, 2013. december  12