Hallgat a közfunkciót viselő értelmiség
2013. február
A vezető beosztású értelmiség némasága
Újabb temerini magyarverés. Jól ismerem az események monoton sorrendjét; az első napokban a kisebbségi médiák sorra jelentik a kisebbségi vezetők tiltakozását, természetesen kizárólag csak azok a funkcik nyilatkoznak, akiket erre érdemesnek tartanak. Mindig ugyanazok a szócsövek, azaz az illető média, párt függőségi viszonya a döntő tényező. Idővel azonban elhalkul a presztízsharcra emlékeztető versengés. A kisebbségi illetékesek találkoznak a többségi illetékesekkel és statisztikailag kimutatják, hogy a helyzet alapjában véve mégiscsak javul. Nem fokozódik, hanem, igenis, javul! Kétlem, hogy ez kielégíti az egyszerű kisebbségi magyar polgárt, annál is inkább, mert az események furcsa mód permanensek. És így fog ez maradni mindaddig, amíg a szerbiai kormányzat nem emeli közpolitikai színtre a kérdést. Véleményem szerint, mindeközben azonban mégsem kellene elsumákolni a magyar verések ügyét, hisz ez egy szűnni nem akaró folyamat. Oly gyakorta előforduló konfliktusokról van szó, amit képtelenség csak néhány huligán számlájára írni. Nem csak a belügyminiszter dolga az esettanulmány, a tényfeltárás, hanem, például, az oktatásügyi miniszteré is. Ennek érdekében a gondokat az egész szerbiai közvélemény elé kell(ene) tárni – nemcsak „magunk között” sutyorogni. Hiányzik a teljes értékű dokumentáció, s annak elemzése. Hallgatnak a Magyar Nemzeti Tanács részéről kellőképp megtámogatott civilszervezetek, intézmények vezetői is. És hallgatnak azok a magyar értelmiségiek is, akik a vajdasági magyar kulturális életben felelős posztokat töltenek be. Pedig őket, ha más nem, akkor a pozíció kötelezné vagyis szóra bírhatná! Beosztásuk, pozíciójuk folytán súlya lenne a szavuknak. Egészen pontosan a kulturális és tudományos intézetek igazgatóiról, szakmai testületek vezetőiről van szó. Amíg ők az események néma tanúi maradnak, addig joggal mondja néhány többségi politikus, hogy a „magyarok hallgatnak”. Véleményt kellene nyilvánítani a szerbiai közvélemény színe előtt, a hazai és a nemzetközi szakmai értekezleteken, a sajtóban. Már csak azért is, mert Budapesten gyakran éppen ők szajkózzák az elnémult értelmiségiekről szóló vádakat, viszont amint átlépik a kelebiai határt, hirtelen megszelídülnek. Túlságosan is!! Óriási ellentmondás, hogy a vezető beosztású kisebbségi értelmiségiek Budapesten rázzák az öklüket, Belgrádban pedig nyusziként viselkednek.
Haza és a hazafiak
Márai ebben is tévedhetetlen! A haza olyan komoly dolog, amit nem lehet a hazafiakra bízni, írta naplójában.
Demográfiai akcióterv
Jobb későn, mint soha, vigasztalom magam, miután közhírré tétetett, hogy a Magyar Nemzeti Tanács „demográfiai akciótervet” készít, a vajdasági magyarság népszámlálási mutatójának feljavítása érdekében. Véleményem szerint, megkésett döntés, hiszen az elmúlt két évtizedben, egészen pontosan a többpártrendszerű demokráciában, a kapitalista rendszerben, az identitásért szabadon lehetett küzdeni. Ennek ellenére az addiginál is vészesebben fogyatkozott a vajdasági magyarság lélekszáma. Van, amit nem tudunk befolyásolni, ellenben van, ami tőlünk (is) függ(het). Pokolian nehéz munka vár a bizottságra, viszont kétségtelen, hogy tenni kellene valamit, még ha megkésve is. A legfontosabb lenne az egymással szolidáris, nemzeti közösségi tudat ápolása. Csakhogy ezt nem olyan egyszerű megteremteni. A jelenlegi helyzet kiábrándító! Széthúzás van a hétköznapi élet szinte minden területén, a politika égboltozata viszont bepókhálósodott! Új, határozottabb kisebbségpolitika nincs a láthatáron. Az illetékesek szerint, a kisebbségi vezetők kiválóak, csak éppen az a baj, hogy fogyatkozunk. Az idők változnak, a feltételek módosulnak, új, közös célok nincsenek! A tegnap sebei még sajognak. Az új sebeket nem érzékeljük. A régi ígéretek megkopnak, mint a hárompillérű autonómia, az újak még váratnak magukra. Az egyszerű ember tudomásul veszi a helyzetet. Egyik része beletörődik, a másik veszi a vándorbotot. Kihűlt a régi lelkesedés, egyre kevesebben mennek ki az urnák elé. A magyar posztok elosztása megtörtént, nagy változás nincs kilátásban. Radikális lélekszámcsökkenés tanúi vagyunk, igen fogyatkozunk, mondják a nagyokosok (hogy Erdős Virág költőnő szavaival éljünk) de, majd létrehozunk egy bizottságot. A bizottság bizonyára elkészíti a röntgenképet, nem kétlem, hogy lesznek megszívlelendő meglátásai, ennek ellenére senki, semmiért nem fog felelni. Vajon lesz-e, és kinek lesz bátorsága kimondani, amit Makkai Sándor, erdélyi püspök fogalmazott meg, miszerint: szükség lenne „magunk revíziójára”. Bibótól tudjuk, hogy a pozitív közösségi jövőkép biztosítéka a szociális érzékkel megáldott, függetlenül gondolkodó, hatalmon kívüli szellemi elit. A szociális érzéknek ebben a mi kis provinciális kuckó-kapitalizmusunkban nincs nagy ázsiója. Tudatában kellene lenni, hogy az a közösség, amelyben nincs kritika, vagy ahol a kritika el van nyomva mély válságra, mozdulatlanságra van ítélve. Ott a Makkai féle programnak semmiféle esélye sincs. Azoknak a magyaroknak, akik foglalkozásból űzik a kisebbségi politizálást, akiknek ez jó megélhetést biztosít, nagyobb figyelmet kell(ene) fordítaniuk a munka világára, a magyarok arányos foglalkoztatottságára. Kerüljenek ki a kisebbség soraiból osztályvezetők is, ne csak takarítónők. Mert ha a fiatal szakemberek nem kapnak megfelelő munkát, akkor kivándorolnak, ha kivándorolnak, akkor még jobban csökken a születési arányszám. Nem lenne ildomos, ha a politikusok az anyákra hárítanák a felelősséget, amiért nem szülnek elég gyereket. Nem lenne jó, ha a fiatal szakembereket vádolnák, mert elköltöznek. Nem lenne jó, ha az ágról szakadt szegénységet gúnyolnák, mert asszimilálódik. Hátborzongató érzés olvasni a gúnyos megjegyzéseket, hogy a proli alig tud már magyarul. Új közös értékrendet kellene teremtenünk. Olyant, amilyent néhány évvel ezelőtti zentai felszólalásomban Deák Ferenc-i politikának neveztem. Utánam, a magyar politika életben, csak Áder János emlegette fel – senki más. Úgy látszik, ez a kisebbségben is, de az anyaországban is, hiánycikk. Mindenekelőtt, ki kellene állni a tényleges és demokratikus autonómiáért, amely mozgósítja a magyarság többségét, ami azt eredményezné, hogy legalább kétharmaduk járulna az urnák elé. Ez jobb közérzetet, nagyobb önbizalmat biztosítana. Lépésről lépésre kellene haladnunk, ami egyebek mellett azt (is) jelenti, hogy nem csak a párttagokról kellene gondot viselnünk, hanem minden kisebbségi polgárról. Időnként kemény harc folyik azért, hogy X. Y pártaktivista igazgató bizottsági széket kapjon, viszont ki harcol például Nagy János munkahelyéért?! Mi legyen a Szabó Etelkákkal? Miért bocsátották el Kiss Antallt?
Szerbiai luxusvilág
Szerbiában közel 30 000 hivatalos személygépkocsi furikázik. Lehet, hogy ennél is több, mert a közpénzekből támogatott pártok gépjármű állományát elfelejtették beleszámolni. A hivatalos autók számát illetően (is) európai élvonalba tartozunk. Mivel magyarázható egy szegény ország ekkora luxusa? Jelen voltam egy németországi tanácskozáson, amelyen megjelent a német külügyminiszter is. Nem szónokolt, fegyelmezetten végigülte az értekezletet, részt vett a koktél-partin, majd beült a saját autójába és hazakocsikázott. A német írók kárörvendően jegyezték meg, hogy szegény külügyminiszter, még egy pohárka bort sem fogyaszthatott, mert nyilván attól tartott, hogy elkapja a rendőrség. Így jár az, aki sajnálja a pénzt taxira, konstatálták. Szóval, ez történik a gazdag Németországban! Szerbiai tapasztalataim egészen mások. A mi rendezvényeinken megjelenő politikus, okvetlenül ünnepi bevezetőt mond, amiről a sajtó bő lére eresztve beszámol, utána amint lelép a szószékről illetve a pódiumról, hamarjában búcsúzkodni kezd, a rá váró limuzinba vágja magát és a hivatalos sofőr robog vele tovább. A szervezők azzal mentegetik, hogy nagyon elfoglalt. Bizonyára egy újabb helyszínen, egy újabb közönség előtt, egy újabb szónoklatot produkál, amiről a média ismételten részletesen tudósít, a sofőr készenlétben vár, majd illa berek, nádak, erek. Erről van tehát szó! A mi politikusaink a nyugatiakhoz képest rengeteget dolgoznak. Ezért van szükség a szegény Szerbiában oly sok hivatalos személygépkocsira meg sofőrre ja és – luxusra.
A hontalanságról
Zsuzsanna Gahse svájci írónő új könyvéről, a Südsudelbuchról ír a Neue Zürcher Zeitungban Samuel Moser. Akaratlanul is az esszékötetem, a Hontalan esszék jut eszemben. Moser szerint Gahse, aki egyébként a magyar irodalom kiváló fordítója is, nem az egy vagy a több haza írója, hanem a hazátlanságé. Egyféle új szenzibilitás nyer mindinkább polgárjogot! Simone Weil látomása lassan valóság lesz: a fák kidőlnek, gyökereik az ég felé merednek. És ebben nem látok semmiféle balszerencsét, csak másságot, amely megfér az egyhazások és a többhazások mellett. A különbség csupán az, hogy a gyökerek másfelé mutatnak, másként, más irányban kapaszkodnak. Igen, a tiszta ég felé.
Családi Kör, 2013. február 07.