Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. július 12., vasárnap
A békés tüntetések fiaskója végül is a párbeszéd lehetetlenségéről szól. Vučić nem élt a kedvező alkalommal, pedig élhetett volna. Mi vár ránk ezek után? Egy dühös megosztott társadalom és a morális alapjaiban megrendített hatalom. Attól tartok, hogy Szerbia nem döntötte el, hogy merre tartson: az orosz modellt válassza, vagy pedig a nyugatit. A kettő között vergődik. Ez esetben már nem is a pártokról és a politikusokról vagy a kormányról van szó, hanem a társadalomról. A két lehetőség közötti különbség összezavarodik, az ellenzéki pártok táborában és a kormánypártban is. A tüntetők táborában is. Ezek után kételkedem a párbeszéd lehetőségében. A párbeszéd híve vagyok, de belátom, ez majdnem lehetetlen. A jelenlegi kormány nem kíván párbeszédet az ellenzékkel, pedig csak ezáltal rajzolódnának ki a válaszutak. A jövő homályos, ködfelhőben toporgunk, már azt sem tudjuk, hogy melyik út hová vezet. Ez vonatkozik a vajdasági magyar közéletre is, amelyből kiveszett a párbeszéd kultúrája. Nem gondolok a homogén egységre törő párbeszédre, hiszen a pluralizmus, a belső verseny egy közösség életképességét biztosítja. Helyzetünket szemlélve Bernardo Bertolucci Huszadik század című filmjére gondolok, amelyben Alfredo és Olmo immár megöregedtek, de még mindig egymással civakodnak. Nincsenek felmérések, de a választási eredmények arról szólnak, hogy a VMSZ mintegy 50-60 ezres szavazótáborra számíthat. (…) . Az sem tagadható, hogy legalább egy részük őszinte meggyőződésből tart ki a párt mellett. (…) . A másik oldalon van a majdnem kétharmadot kitevő néma többség, amelynek egyik részét cseppet sem érdekli a politika, a közélet. Sosem lép az urnák elé, bezárkózott a saját intim világába. A másik rész félelemből hallgat, félti azt a keveset is, amivel rendelkezik. Vagy a karrierjét. Elenyésző a megszólaló elégedetlenek száma, legtöbben csak szűk baráti körben zúgolódnak. Csodára nem számíthat senki, a vajdasági magyarok a Trianon után sosem lázadtak, tűrtek, magukba zárkóztak, keresték a túlélés lehetőségét biztosító kompromisszumokat. Nincs jogom ítélkezni felettük, hiszen olyan kis közösségről van szó, amelynek objektíve nincs ereje nagy fordulatra. Ezek szerint, reméltem, a párbeszéd a gyógyulás egérútja. Ritkán volt alkalmam rá, egy alkalommal meghívtak olyan fórumra, amelyeken másféle vélemények domináltak, elfogadtam, mert úgy gondoltam, hogy ki kell használni minden alkalmat a másféle vélemény kifejtésére. És a párbeszédre. Ezt sokkal tisztességesebbnek tartom, mint a ravasz kétszínűséget, mely szerint nyilvánosan legyünk óvatosak, saját körünkben pedig „bátrak”. Polgárként és főleg íróként nem színlelhetem, hogy semmi közöm ahhoz a világhoz, amelyben élek. Gyakran jut eszembe Sinkó Ervin figyelmeztetése, amelyet egyik az Ifjúsági Tribünön elhangzott előadásában fejtett ki. Stendhal hőse, a szerelmes Fabrizio del Dongo a távolban ágyúdörgést hallott, miközben a mezőn virágokat gyűjtött csokorba. Csak később értesült arról, hogy a waterlooi csata színhelyének közelében tartózkodott, ám nem volt tanúja az életét végzetesen befolyásoló sorsdöntő csatának. Nemzedékem és a nálamnál fiatalabb nemzedékek is, napjainkban sorsdöntő csata színhelyének közelében él. Az ágyúdörgések hallhatók, talán jobban dörögnek, mint bármikor és ezek után színlelhetjük-e, hogy semmi közük hozzájuk? Bámulom a szebbnél szebb virágcsokrokat, amelyekben egyaránt gyönyörködik a hatalom és az ellenzék is, és felteszem magamnak a kérdést: Gyűjthetjük-e csokrokba a szép mezei virágokat?