Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. november 21., szombat
Jobb idők köszöntöttek ránk? Ezt nem írnám alá. Az idők nem jobbak, hanem mások. Albert Camus a 2. világháború után figyelmeztetett arra, hogy nem az irónia, hanem a harag ideje vár ránk. Vajon napjaink konszolidált abszurditásában indokolt-e a harag? A kilencvenes években Szerbia a diktatúra kis szigete volt, körülöttünk azonban (úgy tűnt) virágzik a demokrácia. Jelenleg azonban nem csak a fejünk fölött, hanem körülöttünk is csapkodnak a villámok. A Gonosz kiterjesztette a birodalmát és demokrata álarcot vett fel, ezért sokkal inkább lenne helye a kritikának. Természetesen más magyarázatok is akadnak, többek között az, hogy az elmúlt húsz esztendőben Szerbiában magától értetődő nemzedékváltás következett be. Az egykor lázadó nemzedék tagjai már nincsennek köztünk. Gondoljunk csak Radomir Konstantinovićra, aki mérték volt és iránytű. Vagy gondoljunk Mirko Kovačra, aki már a kilencvens években ostorozta az értelmiségi lojalitást. Mit mondana most, ha élne? El sem merem képzelni. Az egykori háborgó nemzedék másik része pedig visszavonulóban van, mi sem természetesebb, mint az, hogy az ellenállás fáklyáját a középnemzedék vegye át, hiszen az ő jövőjükről van szó. Annak a nemzedéknek a tagjai vették át az intézmények irányítását, amely nem élte át az egypártrendszert, de a Milošević rendszerben sem volt igazán a színen. Nem kapott sebeket. Konfliktus nélkül lépett be a közéletbe, legfeljebb kisebb incidenseket élt át. Nem zárom ki, hogy a különbékék korszakába léptünk, s a jövő nemzedékei egy napon az apák fejére olvassák Szabó Lőrinc versét: Minden szörnyűbb, mint hittem akkor. Fiatalon”. Ám maradjon ez az ő dilemmájuk, nem az én dolgom ítélkezni. Én már azzal is beérem, hogy a később születettek áldását érző középnemzedék nem éli át azokat a brutális időket, amelyeket átéltem. Emlékszem, 1992 decemberében megjelentem a munkahelyemen, felolvasták a nevemet, és bejelentették, hogy másnap már nem vagyok kívánatos a tévé épületében. Egyszerű dramaturg voltam, ettől kezdve az sem lehettem. A belgrádi sajtó beszámolt arról, hogy másnap néhányadmagammal személyes holminkért még a munkahelyünkre sem térhettünk be, mivel felfegyverzett portások őrködtek a bejáratnál. Vagy tíz év múlva kaptam vissza a könyveimet és a jegyzeteimet. A kilencvenes években a zúgolódókat elkergették a munkahelyükről, manapság a konformizmus könnyebben vállalható. A soft-autokrácia, a rendszer konszolidációja lehetővé teszi a hibrid ellenzékiséget. Az állami jászol mellől lehetséges enyhén bírálni a rendszert, de a radikális alternatívában tilos gondolkodni.