GERGELY ANDRÁS
SZEMKÖZT VÉGEL LÁSZLÓVAL (REFLEXIÓ-TÖREDÉKEK A NAPLÓ-REFLEXIÓKHOZ)
IN: Szövetirodalom, https://www.szovetirodalom.com/2021/03/19/a-gergely-andras-szemkozt-vegel-laszloval-reflexio-toredekek-a-naplo-reflexiokhoz/
2021.03.19.
Nem igazán közbeszéd tárgya, s még szakmai körökben sem valóban kibeszélt állapot az az olvasói, befogadói (hogy azt ne mondjam: recenzensi) élmény, amelyben talán nagyobb felelősség nevet adni az elmesélendő tárgynak, mint megteremteni azt. Amikor fél oldalanként legalább egyszer meg kell torpannod és széljegyzeteket, befirkálásokat, kiemeléseket kell eszkábálnod az oldal fehéren maradt peremére, akkor ott valami nagyon nincs rendjén. Vagy a fejedben, vagy a műben, vagy a világban.
Megannyi könyvrendezés közbeni drámai élmény, mikor régi forrásművekben, antik prózában vagy jogelméleti tankönyvben arra lelsz, amit elődeid olvasóként belefirkáltak. Jobbára nagyképű megjegyzések, jobbantudós szellemességek, durva vagy megfontolatlan jelzők, kicsiny botorságok – de (kortárs „szakszóval” mégannyira kiemelten) bejegyzések ezek, pótolva a papírfecnit, amely könyvjelző lehetne, s rosszabb esetben tollal vagy filccel odarótt sandaságok, melyek leplezik („le” vagy sehogy) a hozzászóló, margótöltögető habitusát, szellemiségét, műveltségét és önképét is. De a késztetés, hogy megannyi sokszólamú mondatból valami „lényeget” kiemelni milyen derék vállalás, hisz másodszori kézbevételkor mintegy fölszabadítja az időt az újraolvasástól (persze, ez sem igaz: mire újrakezded, jobbára már régen más korcsoportban, más életúttal, eltérő világképpel bírsz!), idézhetővé tesz, másodlagos fölhasználáskor jól jöhet még…, ez alapélmény. Akkor is, ha tudod: nem így lesz, értelme sincs, csak a szöveget sérted meg, az alkotót bántod vele, ha bevallhatóan ostoba vagy ellene. Ennek belátása is eltart egy ideig, de a 11.-13. oldal táján már gyakori a késztetés, nem kellene firkálni, hisz mégsem a marginalizált zöldségek a fontosak, hanem maga az eredeti.
Nos, így jár az ember, legalább én így jártam Végel Lászlóval – már nem egyszer is –, amikor épp a Négyszemközt Máraival. Naplójegyzetek, 1992–2014 című kötetébe fogtam.[1] Háromsoronként lenne-kellene egy firka, ötsoronként egy aláhúzás, fél bekezdésenként egy felkiáltójel, olykor három is. S mert időrendben halad a jegyzetanyag, így kezdet és vég, létreflexió a rendszerváltó korból és kimérten hatalomkritikus impressziók 2014-ből mintegy tónusaikban is árnyalataikban követhetők. Csak lakonikusan mondom, nehogy értékelésnek tessék: Végel tévedésben van, ha azt hiszi, ezek sorban olvashatók. Súlyuk szerint napi egy vagy három, amit elbír az ember! Totális világképek, jelzős válságok, emberi hitványság és esendőség rangja, megértő üzemmód, épphogycsak észrevételek mellett mélységes társadalomtudományi szentenciák, időskori bölcsességek, irodalmár impressziók, elbeszélői narratívák olyan tömege halmozódik itt a naplóforma álcája alá, melyből átlagfogyasztónak egyetlen is elég egy évszakra, szövegmániásnak pedig három naplórészlet is öt esszére való gyúanyagot kínál.
Végel – hátoldali szövegben is, reflexióként is – Márai kényszerű távozására és külhoni magányára, honvágyára és beteljesületlen identitáskeresésére épít, s igen jól épít. A lenni és hagyni, vagy menni és bánni esélyei úgy kelnek birokra a szólni és remélni feladattudatával, hogy abból minden második reflexió kiemelésre lenne méltó. Kassai kietlenség és vajdasági kétlelkűség nyelvbotlási tanulságai lényegében fájó rokonságba keverik Végelt Máraival. Eredendő európaiság és „bugaci avantgárdra emlékeztető /…/ bácskai provincializmus” úgy van jelen, hogy a két író közössége valahol a messzi horizonton találkozik, de randevújuk sem békés-boldog, hanem kelet-européeren kesernyés. „Amennyiben egyszer arra kényszerülök, hogy eltávozzak, feltétlenül magammal viszem a Kassai őrjáratot, hogy ne veszítsem el végleg a szülőföldbe vetett bizalmamat” (12. old.). Meggyőződésem, előbb fogja a Vajdaság Végelt elveszíteni, mint Ő a szülőföld iránti heveny kötődést. De a mondat, minden önértékűsége, önreflexiós tartalma miatt is, meg önvallomásként sem kevésbé, mintegy arról is szól, hogyan lehet a folyamatosan átélhető veszteségek mellett sem elveszíteni Márait, a kassai polgárt, a „disszidenst”, az elhallgatottat, az újrafölfedezettet, a naplóírásra két évtizeden át késztetőt, a százhatvan oldalnyi vallomás „címzettjét”.
Amúgy sem oly túl gyakori a szépliteratúra históriájában, hogy író az írónak irodalmi értékű elismerés naplóformájával hódol. Társ a társnak, honfitárs a szerzőtársnak, a marginalitásban társas lélek a peremvidéki alkotónak – már elemi mivoltában is választékosan nemes gesztus. Végel ráadásképp a legkevésbé sem rejti hódolatát, illő tiszteletét, válaszadó kérdésmódját, közelkerülési szándékát attól, akit a címlapon megnevezett. Próbára teszi, inspirálja, összevetésre sarkallja, kontrasztokba tagolja szinte minden második bekezdése magát Márait is, de még inkább az állapotokat, melyek Máraiból is azt hozták ki, amit alkotott, s Végelből is az erre feleletet kereső véleményformálót, az írói ént, a hontalan hazában is erős kapaszkodókat megragadó érvelőt. Kötetcímként a Máraival szembenézés közvetlensége sejlik, valójában az önkreatív lét, a saját léttel összhangban maradás, a mindannyiunkat fixírozó kihívó szembenézés lakozik a könyv lapjai között, olykor a sorok, bekezdések, margók, spáciumok és zárójelek között is. Végel regényírónak mondatik, s eközben egyes bejegyzései önmagukban is kész alkalmi novellák, árnyas esszék, napsütötte deklarációk, szituatív prózakísérletek, drámai szüzsék és magánérdekű mormogások, emléktöredékek vagy forrásimpressziók is. Szerencsére könyvtámaszom is van, így két markolatom közül egyikkel mindig le tudom fogni a másikat, hogy ne idézgessek sorra sort, bekezdésre szövegtömböt, s ne írjam újra kivonatoltan a naplót magát… De bőséggel volna, számomra (nem lévén sem bácskai, de még csak kassai sem) kisebbségi közhangulatokat idéző szövegrész több száz is, melyet nagypolitikai esszé, bűvös irodalomtudományi tanulmány vagy személyes reflexió céljával gazdagon citálhatnék a kötetből. S legyen inkább Végel Lászlónak szóló az illő megbecsülés, hogy nem teszem, nem emelem ki kompozícióiból a hangzatos „lényeget”, főcím-gyanús „tanulságot”, a közbeszédre érdemes tétova szentenciák végtelen sorát. Leginkább ezt kellene tenni, saját szöveg, s olykor a továbbolvasás helyett is…
Százas nagyságrendű rövid naplójegyzetekből sok oldalas nagyságrendű széljegyzetet írni…, nem valami merész vállalás. Inkább azonosulásra indító, a viselkedés normáját érzékenyen előíró hatás az, ami ér. Szeretem Végel László írását. Írásait. Könyveit. Mert nyíltak, köntörfalazástól mentesek, mernek, vállalnak, építenek és tartanak, védenek és képviselnek, óvnak és akarnak, sápasztanak és méltatnak, méltónak találtatnak és közben szerethetőek is. Ahogyan Ő is szereti, citálja, olvassa, megbecsüli, fölemeli, megcsillogtatja Márai írásait ebben a kötetben, s látensen is elvárja magától, hogy annyit idézzen föl belőlük, amennyit a sorsközösség, az írói testvériség, az értéket értékkel mérő alázat megkíván. Tőlem itt ennél többet az Olvasó sem kívánhat viszont, cserébe azonban mindannyian azt várhatjuk, legyen mindannyiunknak találkozása nemcsak a méltó Máraival, hanem e sokszemközti találkozón Végel László míves munkájával is.
[1] Noran Libro, Budapest, 2014., 164 oldal