Naplójegyzetek, fragmentumok
- június 11. péntek
Ellenőrzöm, hogy milyen változásokat idézett elő bennem a hosszú ideig tartó elzártság. Egészében véve jól viseltem el. Lelkileg jobban, mint testileg. Anikó gondoskodott a mindennapi életről, semmi sem hiányzott, legfeljebb néhány baráti beszélgetésről mondtam le, melyeket a könyveimmel pótoltam. Újra kezembe vettem a tíz-húsz évvel ezelőtt olvasott könyveket. Nem kínzott a magány, hiszen az elmúlt évtizedben felkészültem rá. Egyszóval minden rendben, magányom felszabadított, elsodródnak mellettem a külvilág zavaros eseményei. Csak az bánt, hogy elpártolt az utazási kedvem, lemondtam több rendezvényen való részvételemet, nem kívánkozom sehova. Legfeljebb Berlin jut eszembe. Az Exterritóriumot lapozgatva megakad a szemem az egyik mondaton. A NATO légitámadások idején azon morfondíroztam, milyen jó lenne egy berlini teraszon elfogyasztani egy csésze kávét. Most is ilyesféle vágyak ébredeznek bennem. Eljutok-e valaha Berlinbe? Fájó kérdés! A nagyvilágtól elzárva figyelem, Szerbia távolodását az Európai Uniótól. Állítólag a kormányprogram célja továbbra is az uniós tagság, de ezt senki sem veszi komolyan. A kormány tagjai azzal igazolják a késedelmeskedést, hogy az Unió vezetői csak ígérgetnek, de valójában nincs szándékukban a csatlakozást felgyorsítani. Lehet, hogy az Unió kivár, de Szerbia is kivár, amely a jelenlegi állapotában nem számíthat semmiféle rokonszenvre. Egyedül Orbán Viktor sürgeti a mielőbbi csatlakozást, neki jól jönne az újabb szövetséges az Unión belül. A csatlakozás egyik akadálya a szerbiai belpolitika, a másik a szerbiai külpolitika. Ahogy közelítünk Oroszországhoz és Kínához, úgy távolodunk az Uniótól.
Félénken írom le a szót, hogy Berlin. Már újra nyugatra vágyakozol, hallom a szemrehányást azoktól az antikapitalistáktól, akik az utóbbi időben a kommunista eszmék nevében mind élesebben bírálják a nyugati liberális demokráciát. A Nyugat-bírálat nem vált ki bennem ellenkezést, hiszen a nyugati eszmék bírálatának jegyében írott szépirodalmon nevelkedtem, részben az terelt a marxizmus felé is. Azt hiszem az egész nemzedékem ezen az úton járt, habár manapság alig merik leírni Marx nevét. Bármennyire is népszerűtlen magatartás, nem ócsárlom a marxizmust, habár ez most nem is fontos. A marxizmus távol van, a kapitalizmus közel. Nem vagyok Nyugat-majmoló, de gyakran tartok attól, hogy sokan addig bírálják a nyugati liberális demokráciát, mígnem a keleti államkapitalizmus kebelén kötnek ki. Nem szabadulok attól a vélekedéstől, hogy szocializmusról szó sem lehet, ha nélkülözi a legértékesebb nyugati értékeket, de attól tartok, nem jött el az ideje, hogy ezt is kimondjam. Abban sem vagyok biztos, milyen úton valósítható meg a szocializmus. Forradalommal? Erőszakkal? Hosszú opportunista kálváriával? A fiatal Lukács pontosan diagnosztizált. Csakhogy az diagnózisával szembesülve meghátrálnak a mai radikális marxisták is, ami nem meglepő. A konformizmus olyan mély gyökeret eresztett, hogy teljesen kihalt a szubverzív szellem. A szocialista rendszert ígérő baloldali pártok a parlament küszöbéig sem jutnak. Megszületőben van a szimulakrumra emlékeztető marxizmus. Nagy rokonszenvvel olvasom ezeket az okos szövegeket, jó, hogy léteznek, de sokan kérdezik, ugyan mi célból.