Naplójegyzetek, fragmentumok
- augusztus 27., péntek
Szerbiában az elmúlt két évtizedben talán sosem volt ilyen letargikus a hangulat és a közérzet, mint napjainkban. Földrengés előtti csend van, viszont a földrengés elmaradt. A kilencvenes években legalább hittünk a csodában, most viszont nem hiszünk semmiben. A hatalom nem vált szót a kritikusaival, amin nem kell csodálkoznunk, hiszen a másként gondolkodók egymással sem értenek szót, kis klikkekre bomlanak és egymással viaskodnak. Vučić elnök lába alatt reng a föld, az egyik affér követi a másikat, ennek ellenére (nekem úgy tűnik) a hatalma nincs veszélyben. A választópolgárok nagy része kiegyezett a jelenlegi autokrata rendszerrel, amelynek sajnos nincs egyértelműen megfogalmazott alternatívája. Ha jól meggondolom, akkor Vučić is kényszerpályára kényszerült. Az értelmiségiek között növekszik a fásultság. A militáns része érvényesülni akar, a többiek pedig túl akarják élni a sötét időket, bár abban sem biztosak, hogy érdemes-e. A tömeget viszi az ár, senki sem kérdezi, hogy hova. Többé nem beszélhetünk puszta politikai válságról, hiszen mélyebb, átfogóbb válságba kerültünk. Radnóti Sándor megfogalmazásával élve civilizációs válsággal szembesülünk. Radnóti a magyar világra gondol, de Szerbiában is ugyanez tapasztalható. Megbicsaklott a társadalmi önbecsülés és méltóságérzet, megszűnt a szolidaritás. Lepusztult és barbarizálódott a közélet, elhatalmasodott a színvonalcsökkenés és a műveletlenség. Az igazság viszonylagos lett. Ebben a helyzetben a szellem emberei visszahúzódnak a közélettől, a szellemi bulvárosodásban legfeljebb monologizálhatnak.