Ferenc pápa gondolatai

2016. július

Választási spektákulum

Végignéztem a szélsőséges nézetekkel kacérkodó, majd a középre húzódó elnökjelölt Roland Trump választási beszédét. Spektakuláris választási agitációt vezetett: Obama elnöksége idején minden rosszra fordult, na de, amint leteszi az elnöki esküt, minden jobbra fordul. Az Iszlám Államnak írmagja sem marad, végez vele. Az amerikai polgárok biztonságban fognak élni. A nagy cégek, a szegények érdekeit fogják képviselni. Amerika visszanyeri elvesztett becsületét és tekintélyét. Nem engedi az LBGT közösségek üldözését. Ez bizonyára a Trump pártiaknak nem lesz ínyére és az antiszemiták is morgolódni fognak, hiszen Trump szerint a Közel-Keleten Izrael lesz Amerika leghűségesebb egyszersmind legfontosabb partnere. Szóval, ígéretekben nincs hiány, mint tudjuk választási kampány idején, talán a szenvedély hevületében a jelöltek a szemfényvesztéstől sem riadnak vissza. Negyedik feleségét, aki egyébként szlovén származású, is bedobták a kampány hajrájába. A platinaszőke szépség hiteltelennek bizonyult, mert egy évekkel ezelőtti Misel Obama szájából elhangzott szöveget mondattak fel vele. Na de, ez a retorika várható volt. Hogy miért pazaroltam rá időt? Azért mert tisztában vagyok, hogy az amerikai választások kimenetele, nem csak Európa sorsát befolyásolja hanem, még ha áttételesen is, a kétszázötvenezres létszámú kisebbségi közösség sorsát is, amelynek tagja vagyok. A szavak jelentése szinte naponta módosul. Gondolataink képtelenek követni a valóság gyors változásait. Emiatt nem meglepő, hogy a politikusok az egyik nap ezt mondják, a következő nap meg egészen mást. Az események mögött kullogva próbálnak alkalmazkodni. Vagy inkább taktikázni. Mi meg kivárunk. A visszaszámlálás beindult.

Nemzet és nemzetfelettiség

Ez az idei július kíméletlen. Egymás után kapom a kegyetlen híreket. Esterházy Péter halálhíre után, Szegedy-Maszák Mihály irodalomtudós váratlan elhalálozásáról értesülök. Még a hatvanas évek végén ismerkedtünk össze, épp Esterházy Péter által. Nem voltam barátja, nagy tisztelője voltam. Sokat tanultam tőle. 2004-ben az otthonában találkoztunk, amikor felkért, hogy az általa és Romsics Ignác által szerkesztett „Mi a magyar” című antológia szerzői között szeretne tudni, írjak, ami nagy megtiszteltetés volt számomra. Az antológia 2004-ben jelent meg a Habsburg Történeti Intézet és a Rubicon Kiadó gondozásában. Az elsők között éppen Szegedy-Maszák Mihály nagyívű tanulmányát olvastam el, melyet egy Márai Sándor idézettel vezetett be. Márai 1942-ben az egységesülő Európáról töprengett, pont akkor, amikor a kontinenst rombolták. Szegedy-Maszák pedig akkor írta meg tanulmányát, amikor még az Európa-projektet biztosnak hittük. Ragyogó, számomra rendkívül tanulságos esszéjét Musil-idézettel folytatta: „Azok, akiknek számára a nemzet egyszerűen nem létezik, túlságosan megkönnyítik a maguk dolgát (…) De akik nem ismerik a nemzetfelettiség eszméjét, ők is túlságosan egyszerű megoldást választanak.” Meggyőződésem, hogy a Musil idézetet kőbe kellene vésni és a mai Európa-válság idején szinte naponta kellene felolvasni, majd Szegedy-Maszák gondolatával zárni az elmélkedést: „Lehet nagyon különböző politikai nézeteket vallanunk, de közös felelősségünk, hogy olyan művelődést teremtsünk, amelyben kölcsönösen elismerjük, mennyire függünk egymástól.” A musili idézetet kőbe véstem miközben napról-napra tapasztalom, milyen nehéz és kínos feladat az egyszerű megoldások elkerülése. Szegedy-Maszák is észlelte munkásságomban, mert esszéjében kétszer is idézte az Időírás, időközben első kötetének naplójegyzeteit. Nagy megtiszteltetésként éltem meg, amikor idén február elején Szegedy-Maszák Mihály megjelent a PIM-ben rendezett születésnapi ünnepségemen, amelyen Esterházy Péter volt a meglepetés vendég, és aki többedmagával laudációt mondott. Azon az örömteli napon az elsők között érkezett, a Makró első kiadását hozta, az volt az utolsó találkozásunk. Nehéz felfogni, hogy egymás után mentek el, hogy júliusban búcsúzom mindkettőjüktől. Csak öt hónap múlt el.

Mindennapi nepotizmus

Vojislav Šešelj, a Szerb Radikális Párt elnöke bejelentette, hogy indulni fog a köztársasági elnökválasztáson. Az újságíró megjegyzésére, hogy a nepotizmus híve lett, mivel mindkét fia a zimonyi illetve az újbelgrádi városi vezetőségben vállalt tisztséget, Šešelj, mint mondta, ezt a megjegyzést alaptalan rágalomként fogta fel, miféle nepotizmus, mindkét fiú kivételes gyerek, rendkívül tehetségesek. Bizonyos szempontból Šešeljnek igaza van. Szerbiában a nepotizmus magától értetődő. A papák és a mamák pártprotekcionizmussal gondoskodnak fiaik karrierjéről. Stafírungként készítik el csemetéiknek a helyet, így biztosítva jövőjüket. Miért legyen éppen ő kivétel?

A demokrácia próbatétele

Szinte nem múlik el nap, hogy ne olvassak az iszlám terroristákról. Ma délelőtt 10 óra körül két túszejtő tört be a normadiai Rouen melletti Saint-Etienne-du-Rouvray templomba, négy személyt túszul ejtett, majd térdre kényszerítették a papot akinek elvágták a nyakát. A francia kommandósok agyonlőtték az elkövetőket. Három személy megsebesült, egy életveszélyesen. Ez már sokkal több, mint vallási hidegháború, a francia politikusok polgárháborúról beszélnek. A dilemma egyre nagyobb: lehet-e jogállami eszközökkel védelmezni a terroristáktól a demokráciát? Az önjelölt diktátorok alig várják, hogy az elkeseredett és félelemben élő választópolgárok kimondják a nemet. A demokrácia óriási próbatétele előtt állunk. Attól tartok, hogy a jövőben a terrorakciók gyakoribbak lesznek, szinte biztosra vehető, hogy az általános iszlámellenes hangulatot szító radikális, vagyis a náci színezetű szélsőségesek valójában erősítik a terroristákat, mert sok iszlámvallású egyént, a terroristák karjaiba taszítanak. Az idén januárban a What is Europe? című színpadi mű bemutatója alkalmából több napot töltöttem Szarajevóban. Találkoztam az iszlámot jól ismerő régi barátaimmal. Elmondták, hogy az iszlám civilizáció távolról sem olyan homogén, mint amilyennek látszik. Azt is elmagyarázták, hogy az iszlámon belül hogyan kerekedett felül a zárt vallási doktrína. Miért lett az iszlámhívők egy részénél a vallásból politika, a politikából vallás? A kettő találkozása a megszállottság táptalaja. Azt is megjegyezték, hogy az iszlám fundamentalisták malmára hajtják a vizet azok, akik kiegyenlítik a terroristákat és az iszlámot. Nagy kárt okoznak azok a politikusok, akik az iszlám szó hallatára, azonnal a revolver után nyúlnak.  Lehet, hogy a rendőrség meg a katonaság, a kerítés, a kordon ideig-óráig védelmet biztosít, azonban amit sikerül elfojtani az egyik oldalon, az feltűnik a másikon. Európában az iszlám terrorizmust legyőzni lehetetlen az európai iszlámhívők többsége nélkül. Ellenséget könnyű találni, hiszen a szemünk előtt gyilkol, viszont szövetségest igen nehéz, mert a düh elhomályosítja a tekintetünket. Amennyiben mindennek nincs valóságalapja, akkor beteljesül Hungtinton jóslata, tehát a civilizációk összecsapása végzetes lesz! „A nyugati és az iszlám civilizációt elválasztó törésvonal mentén a konfliktus már ezerháromszáz éve tart”, írja Hungtinton.  Ez esetben nem lesz béke, egyik félnek veszíteni kell, csak az a kérdés ki, mikor és hogyan. A Közel-Keleten is forrong a helyzet. Tegyük fel, hogy katonailag sikerül legyőzni az Iszlám Államot, tudni kell viszont, hogy utána következik a legnehezebb: erkölcsileg és szellemileg kell(ene) hitelesíteni a győzelmet. Az antifasiszta Európa ezt már megtanulta: legyőzte Hitlert, holott tisztában van vele, hogy a fasizmus ellen napról-napra, újra és újra fel kell lépi.

Üzenetváltás

Üzenetváltás Urbán Andrással. A szarajevói előadás, a What is Europe soha még nem volt olyan időszerű, mint most, írom. Sajnos, válaszolja András.

Dinoszauruszok haladéka

A Versopolis angol folyóirat két esszét kér tőlem. Egy újat és egy régit. Előveszem az 1986-ban írt, a budapesti utazásaimról szóló, a Hontalan esszékben (is) olvasható, Marginalitás dicsérete című írásomat. Harminc év után arra gondolok, meg kellene írnom a folytatását. Kíváncsian forgatom a kezemben a nyolcvanas és a kilencvenes években jegyzetteket. Exterritorialitás, hontalanság, peremvidék, peremélet… Könyv alakban először a Peremvidéki életben (2000) jelentek meg, amikor is valóságos szitokzápor fogadta. Miféle perem? – kukacoskodtak. T. L. a budapesti Hitel folyóiratban kioktatott. Mi magyarok és vajdaságiak Európa közepén vagyunk, nem a peremén; aki ezt tagadja, az elvesztette nemzeti identitását. Azóta peremországokról, peremhelyzetről írnak a fiatal doktoranduszok értekezéseikben. A kisebbségi irodalmi és szellemi exterritorialitásról pedig a kritika által lelkesen fogadott értékes könyv íródott György Péter: Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély, 2013.  Egy biztos, ha megírom, akkor tudnom kell, hogy 68 bukása, 89 illúziórombolása és 2008, vagyis a gazdasági válság beköszönte után vetem papírra soraimat. Arhur Koestler egyik esszéjének (Dinoszaurusz nyomában) mondatai jutnak eszembe: „Valamikor még reménykedtünk, hogy az utópiák valósággá válnak; ma fegyelmezettebb hangulatban a legtöbb, amit remélhetünk az, hogy kapunk egy kis haladékot.”

Meg kell hallgatni őket…

Ferenc pápa rendületlenül kitart álláspontja mellett. Kőkeményen elítéli a terrorizmust. Így például a nizzai merényletről valamint a kabuliról sem feledkezett meg, ugyanakkor a varsói Ifjúsági Világtalálkozón megismételte azt, amit többször is kifejtett: „Az irgalmas szív képes megosztani a kenyeret az éhezővel, és nyitott arra is, hogy befogadja a menekülteket”.  Meg kell hallgatni azokat is, mondta, akik más kultúrából, nemzetekből jönnek, valamint azokat is, akiktől félünk, mert úgy gondoljuk, hogy bánthatnak bennünket.

Miért hallgatnak?

Lehet, hogy Brecht jóslata újra beteljesül: „De nem azt fogják mondani: Sötét idők voltak azok/ Hanem: Miért hallgattak a költőik?” (Brecht: Sötét idők)

Családi Kör, 2016.07.28