Végel László az a vajdasági magyar író – s ebből következően az egyetlen -, akinek előbb jelennek meg a könyvei szerb fordításban, mint magyarul. Végel töretlen lendülettel írja esszéit, regényeit, drámáit, elbeszéléseit, Vickó Árpád pedig lankadatlan szorgalommal készíti értő fordításukat, én meg képtelen vagyok elképzelni, minek. Van, lenne értő olvasója Végel szerbre fordított írásainak? A ma még olvasó szerb értelmiségiek képesek-e azonosulni azzal a beszédmóddal, amit Végel teremtett a leszámolás nyelvéül?Ebben a feltételezett szerb olvasókörben képes-e morális önvizsgálatot gerjeszteni Végel gondolkodásmódja, és ha igen, annak van-e értelme? A magyar olvasó, különösen a kisebbségi magyar olvasó vélhetően képes a hontalanság, a sehol otthon nem levés, az exterritóriumra kényszerítettség, a peremvidékre szorítottság, az „európai fattyú”-ként való kivetettség állapotával azonosulni; ám hogyan várni el ugyanezt az identifikációt a szerb olvasótól, amelynek nyelvében még megfelelője sincs a hontalanság szónak, Vickó Árpád kénytelen volt a bezdomni szót használni fordításában, ami azonban az otthontalanság fogalmát fedi. Hogyan szólítja meg az idegen ajkú olvasót az olyan szöveg, amely tárgyilagosan összegzi, hogy a vajdasági magyar értelmiségi számára a balkanizálódás nem a Balkán színesen csillogó gazdagságát hozta, hanem éppenséggel a mindent egyneműsítő por szürkeségét, ami rátelepedett a monarchia hagyományait még a múlt század nyolcvanas éveiben is valamennyire őrző, a nagyvilágiságot és a provincializmust sajátos keverékben egyesítő Jugoszláviára, a ma már nem létező országra, amelynek maradékából a turbó-nacionalizmus, a xenofóbia, az önkörökbe boruló rátartiság, a primitivizmus dicsérete kiszorítja a másság megtestesülését, és az író súlyos terhét, a múlttal való elszámolást a jelennel való leszámolás feladatával súlyosbítja. Végel László Hontalan esszék című kötetének szerb fordítása 2002-ben jelent meg Belgrádban, 2003-ban pedig magyarul, a pécsi Jelenkor Kiadónál. Innentől fogva már az a kérdés is felvethető, mit mondanak ezek az esszék a magyar olvasónak, „a biztos vereség nyugalma és elfogulatlansága” (Reményi József Tamás) árnyékában mennyire lehetnek segítségére „a személyiség karbantartásában és a világszemlélet higiéniájában” (uő.)?
A könyv tulajdonképpen két korábbi esszékötet szerkesztett egybefogása, az írásokat az 1992-es Lemondás és megmaradás, valamint a 2000-es Peremvidéki élet című kötetekben olvashattuk, ezek a címek alcímként megmaradtak és a Krónikák fejezetcímmel egészültek ki a jelen kötetben. Most, hogy Újvidék városa rangos elismerésben, Februári Díjban részesítette Végel Lászlót, talán ildomos lenne a városesszéi kapcsán utána járni kérdésünknek, mit fogalmaz meg a szerző a maga tapasztalatain keresztül – ezúttal – magyar olvasójának.
„Mintha nem is éltünk volna” – írja esszékötetében Végel László, és ezzel a mondatával nemcsak arra a légüres térre utal, ami az utóbbi húsz esztendő megvalósítatlan lehetőségeinek helyét tölti ki, nem csupán egy nemzedék – a 68-as diáktüntetések nemzedéke – lyukas mogyoróként csörgő sorsát foglalja össze, hanem sokkal szélesebb horizontra tesz utalást. Arra, hogy versengő gyorsulással törlődnek el a Vajdaság közép-kelet-európai hagyományai, azoknak a polgári tradícióknak a tárgyi és szellemi emlékei, amelyeknek létrehozásában a nemzeti kisebbségekké szakadt egykori sokszínűségnek volt kiemelt szerepe. A polaritás elméletének értelmében, ha valami pozitív eltűnik, helyét valami negatív veszi át. Esetünkben a közép-kelet-európaiság hagyományainak helyébe a Balkán élő viszonyai léptek. A megváltozott viszonyok közepette megváltozott a beszéd nyelve és a párbeszéd módja is. A kulturális tradíciókat őrzők, a közepettük felnövekedettek nem értik az új, számukra amorális értékrendszert bálványozók megszólalását, a más hagyományúak pedig emezekét, így folytonosan elbeszélnek egymás mellett. Lassacskán nem is lesz értelme a beszédnek.
„A peremvidéki embert többféle anyagból gyúrták, sehova sem tartozik teljesen, de sokfelé kötődik; többet lát, de mégis mindennek a szélén marad. Sorsszerűen eklektikus, polifonikus és ezért soha sehol sem értik pontosan, mit mond. Aztán csendben és észrevétlenül mindenből kihullik” – olvashatjuk Végel egyik esszéjében a Peremvidéki élet hősének leírását. Végel esszéinek a hőse, miként az értelmiségi hősök szinte mindegyike, nem cselekvő, hanem vallomástevő tanú, akinek a közlését, beszámolóját az erkölcsi és eszmei vezérelvek helyett, illetve azokat háttérben hagyva, a tárgyilagosságnak kell vezérelnie, illetve „feleslegesen ácsorgó őr”. Aki a veszélyeztetettség és a talajtalanság mezsgyéjén szemlélődik és monologizál, közben tudja, kisebbségi purparléra a határ egyik oldalán se számíthat. Az esszékből folyton kicsúcsosodik a polaritás elve: a múlt-nélküliség tapasztalatához a jövőtlenség bizonyosságát kapcsolja, a totalitarizmus színét és fonákját a képimádókkal és a képrombolókkal hozza metaforikus kapcsolatba, a saját komisszár-apjukat felfaló gyermekek mellett a szövegekben feltűnnek a gyerekeik ellen háborút indító apák, a fegyverért kiáltó fiúk és a háború megszűntét követelő anyák, mind-mind egy tudathasadásos és emlékezet-kihagyásos társadalom történetének báb-szereplői, akik éppen benépesítik vagy kiszorulnak a peremvidéki alig-létbe süllyedt Újvidék közismert, polgári hagyományaiból kivetkeztetett helyszíneiről.
„Mi vár ránk?” – kérdezi Végel, s válaszol is: „A süppedő talaj, a ködképek, a szorongató félelem. A kívülállás! Az outsider monológ, az örökké töprengő vallomás és egy megválaszolhatatlan kérdés: lehet-e remény nélkül is boldogan élni? A kiszolgáltatottság érzése mindinkább a végérzet melankóliájává alakult át.”
Magyar Szó (Kilátó), Újvidék, 2004. február 14.