- január 29, péntek – Naplójegyzetek – fragmentumok
Az Exterritóriummal kapcsolatban többen is faggattak, hogy miért nem írtam regényt a délszláv háborúról. A válasz egyszerű: Szerbiában nem volt háború! Nem kívántam a boszniai és a horvátországi írók hiteles történeteinek nyomába lépni, mert úgy éreztem, hogy ha a háborúról van szó, akkor nincs helye semmiféle fikciónak. Átéltem azonban valami mást, amit vákuum-élménynek neveznék, amelyben a fikció álarcát a valóság vette fel. Erről írtam is a Wittgenstein címen megjelent naplójegyzet. kötetemben, amelynek utolsó fejezete novellaként szerepelt egy elbeszélés-antológiában. Abban a zárt térben, amelybe a kilencvenes évek elején bekényszerültem a jugoszláviai etnikai és a vallásháború árnyékában zajlott egy másik és másmilyen háború: a brutális diskurzusok háborúja, amelyben megsemmisült egy ország, semmivé vált a szocializmus ideológiája, megszületett a véres kapitalizmus és ezzel együtt Európában elsőnek fellángolt a nemzeti populizmus és a karizmatikus hatalom, amelyben Max Weber szerint a politika már-már vallási jelleget ölt. Megszűnt a múlt és a jövő, mindkettő feleslegessé vált, a jelen parttalan lett és kiüresedett. Csodák-csodájára Slobodan Milošević a volt kommunista pártelnökből vallási ikon lett. Ebben a légkörben született meg a többpártrendszer is, amely mind a mai napig nem tudott megszabadulni a napjainkban is érzékelhető az új karizmatikus vezér iránti nosztalgiától. Bekeményedett a levegő, az ablakomon figyeltem a támolygó árnyékokat és beismertem, hogy a felháborodással már magamat sem vagyok képes vigasztalni és igazolni. Az idő megszokott áramlása megszakadt. Az iszonyatos hangzavart minden átmenet nélkül időnként felváltotta a néma csönd, mintha az első puskalövésre vártunk volna. Vajúdott az ország és a lelkek háborújában született meg a múlt.
Egyre inkább képtelen vagyok gondolni a jelenlegi brutális közéleti nyelvre. Egyszerűen nem találok rá szavakat. Azt sem tudom, hogy mi inspirálja? A szenzácionalizmus? Az ideológiai fundamentalizmus? A feltűnésvágy? A karrierizmus? Vagy ahogy a múltkoriban írtam a herosztráteszi szenvedély? Fasizmus, rasszizmus, nemzetáruló, külföldi bérenc, hallom az ellenzéki és a kormánypárti oldalon is. Lehet, hogy tévedek, de a jelenlegi szerbiai hatalmat én sem tartom fasisztának, de az ellenzéket sem, habár a rendszer peremén észlelhető, a fasizmusra emlékeztető, de nehezen megnevezhető „rozsdásodás”. Baljós autokratizmus terjed, amelyben az győz, aki a leghangosabb és a legdurvább. Nem véletlenül idéztem pár évvel ezelőtt Szabó Lőrincet: „a jövő / azé lesz, aki bestiább”. Érdekes, hogy az utóbbi időben főleg a hatalom emberei minősítik ezekkel a jelzőkkel az ellenfeleiket. Örvendetes, hogy a belgrádi elsőfokú bíróság 300 ezer dináros pénzbüntetésre ítélte Goran Vesićet Belgrád polgármesterhelyettesét, mert többször is fasisztának nevezte Duško Obradovićot a Dveri pártelnökét. Cseppet sem rokonszenvezek Obradović nacionalista eszméivel, főleg azokkal nem, amelyeket pár évvel ezelőtt hirdetett, viszont úgy vélem, hogy a súlyos veszélyeket rejtő jelzőt csak indokolt esetekben kellene használni, mert különben banalizáldik, hitelét veszti, ha egy napon a bizonyítható fasizmus leselkedik a küszöbünkön. Vesićen is túltesz Ana Brnabić, aki egy karikatúristát, Dušan Petričićet egyszerűen rasszistának minősítette, az egyik a NIN-ben megjelent karikatúrája miatt. Aki látta a karikatúrát és legalább egy kicsit is ismeri Petričić munkásságát, az tudja, hogy ennek a karikatúristának eszébe sem jutott ilyesmi. Évekkel ezelőtt vele együtt érdemeltem ki a Hivatás Lovagja nevű civil elismerést, amelyet a belgrádi Nemzeti Színházban telt ház előtt vettem át. Halk szavú, szerény embert ismertem meg. Barátaim közül ott volt Filip Dávid, író is, aki előttem érdemelte ki ugyanezt a díjat. (…)