(Az Egy makró emlékiratairól)
Ami a nyelviséget illeti, valóban nem kívánt megfelelni az elvárásoknak, bizonyos referencializáló nyelvi igényeknek például egyáltalán nem. Irritáló lehetett, hogy sem dialektológiai pontosságra, sem pedig szociolingvisztikai megbízhatóságra nem törekszik, „ez a nyelv nem létezik” (Tomán). Mai látószögből úgy tűnik, a szóban forgó nyelvi attitűd, bizonyos törekvéseiben egészen máig terjedő távlatokba mutat: a jelen próza nyelvjátékában is megtalálható ez az alaphang. Lefelé retorizált, alulstilizált építőelemei a szerzőileg teremtett „hibás”, rontott beszéddel és a „beemelt” lokalizmusokkal egyetemben egy sokkal későbbi poétikai paradigma felé „nyitnak”. A narratív beszéd olyan radikálisan építi le és át a nyelvet, hogy a stilisztikai érzéketlenség, stilisztikai tájékozatlanság, nyelvi esetlenség benyomását kelthette. Elbizonytalanította a kortárs olvasást, amely olykor mintha csupán a saját előzményeihez viszonyított volna, bár tapasztalatában már ott lehettek Kerouac „szerkesztetlen szerkezetei” vagy Salinger diszfemizmusai, amelyek nem mások, „mint a szleng monoszémáinak erőfeszítései, hogy felszabadítsák Holdent és más figurákat a tekintélyes és csodálandó viselkedésmód alól, amelyet a nyelvi standard kényszerített rájuk.”[1] A mai befogadást befolyásoló tényezők között már ott vannak a lefokozott beszéd különböző magyar irodalmi változatai, az irodalmiatlan nyelvi szférák a „művészeti ambíciójú (nyelvi) dilettantizmus” (Farkas Zs.) jelenségei. Így a regényben kialakított nyelv megtartja/megerősíti érvényét, de az újraolvasói helyzetben a „megtévesztett várakozás hatását” (M. Riffatere) nem aknázhatja ki.
Ebből a befogadói helyzetből természetesen jól látszik, „A nyelv itt gyakran csakugyan mentalitás, és a mentalitás a téma: mint Salingernél, az amerikai posztmoderneknél.” – ahogyan egyes állítások szerint Garaczi László prózájában is.[2] A regény kései olvasáshorizontjai között olyan is van, amely szépirodalmi műben teszi jelenvalóvá a regény mondatait: az Esterházy-prózának a kánonba való (újra)beírásban lényeges szerepe van. Mégis a Garaczi-, Kukorelly-, Parti Nagy-, Szíjj- és a Hazai-olvasások azok, amelyek más-más mozzanataikban, és más-más mértékben ugyan, viszanyúlhatnak a végeli nyelvi(-tematikai) alapgondolathoz. „Ebben a pillanatban, így ekképpen és ezért lép be a nyelv, mint megoldás, mint a valóság helyettesítésének, átalakításának és újrateremtésének eszköze.” A Garaczi-recepció e mondata az én olvasatomban a makró-regényt is segít elhelyezni a mai magyar irodalmi kultúra kontextusában. Különösen hajlok erre, ha e próza azon sajátosságairól is elfogadok egy megállapítást, amelyek a nyelvhez vezető látásmód, szemléletmód jellegzetességeihez szolgálnak alapul: „Olyan kívántatott tehát, amelynek realitásába jó szívvel bele lehet bocsátkozni, amely a fenti vonatkozásokban még nem kompromittált, és bár természetesen nem csupán pozitívumokból áll, de negatívumai még intellektuális tartalmat hordoznak, és kreatívak, mint mondjuk Lucifer. Ez a kulturális szféra valahol, a beat-arcok és a polgári életforma között az ifjúság és az érettség között, az új és az archaikus értékek között helyezkedik el. Örökségei közé tartozik többek közt a szerelmi magatartásformák és morál megváltozása, mint a szexuális forradalom hagyománya (…) az a fajta kiábrándulás, depresszió és jelentéktelenség-tudat, amit a huszadik század háborúi és forradalmai hagytak maguk után, és ami különösen fogékonnyá tette a fiatalokat a „közös sors”, a halál és ennélfogva: az egymással való azonosulás iránt, valamint hozzájárult az életteljesség szempontjából hasznavehetetlen pátosz, ideológiák, hierarchiák elutasításához.”[3] Ezek szerint a Garaczi-próza is ellentett világok narratív viszonyára épít, nem leépít, hanem továbbörökít bizonyos kétosztatúságokat, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy a megalkotott beszédpozíció nem az egyik pólust, hanem a pólusok közöttiséget képviseli.
Miután áthangolódik – sokszor önkorrekciós magnyilvánulásokban is – a regényről való gondolkodás, lassan általánosnak mondható a vélemény, hogy ez az a nyelv, amelyen megszólaltathatók voltak a létérzékelés alapkérdései, amely képes volt megvalósítani a beszéd- és létezésmód harmóniáját. A narratívpoétikai kérdések mellett miden bizonnyal a nyelvhasználatban tetten érthető értékviszonylagosító törekvések, látásmód-formák, létértelmezési viszonylatok szolgálnak rá leginkább az újraolvasó figyelmére. A könyv és szerzője azonban megtámadhatatlan igényt formált arra, hogy főként ezt módosítsa, s ezáltal újra problematizálja a nyelvet, a beszélőt, a regényt, következésképpen az olvasatokat is. Úgy tűnik, mintha a célok között ott lenne az olvasatok ideiglenességének tudatosítása is. A változó textus árnyékában minden interpretáció eleve ideiglenes interpretációként mutatja magát.
Az integrális szöveg a Végel-Symposion c. kötetben (Kijárat Kiadó, Bidapest, 2005Ö olvashato