Európai Unió, Eurázsiai Unió
2011. október
Hangulatkép
Beköszöntöttek a hideg napok, de nem fűtenek, mondta az első szomszéd, akivel Újvidékre visszatérve találkoztam. Nem mondta ezt akkora felháborodással, mint tavaly ilyenkor. Beletörődött. Pár nap múltán megállapítottam, hogy az eddiginél jóval nagyobb rezignáció jellemzi a közhangulatot. Egy-két évvel ezelőtt az EU-hoz való csatlakozás reményteljesnek tűnt, jelenleg azonban a koszóvói konfliktus árnyékában hervadoznak a remények. Félő, hogy a határidők elhúzódnak. Felerősödött az Európa-szkepticizmus, egyre többen hiszik, hogy nem is olyan fontos a válsággal küzdő Európai Unióhoz csatlakozni. Ugyanakkor Putyin bejelentette, hogy megalapítja az Európai Unió ellenpólusát, az Eurázsiai Uniót, amelyhez – az eddigi tervek szerint – Kína és India is csatlakozik majd. Ahogy az Izvesztyiában írja, ez lenne a modern világ egyik pólusa. Egyelőre még csak javaslatról van szó, ami azonban nagy visszhangot keltett. A jelenlegi kormány továbbra is az EU-ban gondolkodik, de a közvélemény egyre jobban ingadozik.
Sokszínű magyar koalíció?
Folyóiratok, könyvek, újságok tömkelege várt rám. Lapozgatva őket megakad a szemem Vörös István: Deák-elv c. versén. A szerzőt Berlinben ismertem meg. Prózájáról, verseiről visszafogottan beszélt, ezért Újvidékre visszatérve kezembe vettem rövid novelláit, s nem győztem csodálni mértéktartó, visszafogott mondatait. Szövegeiben nyoma sem volt nárcisztikus pepecselésnek, a ma oly divatos manierizmusnak, az asszociációk kirakatának, kiárusításnak. Ebben a versében is a fegyelmezett mondatok ragadták meg a figyelmemet. „Deák, te félreértett bölcs,/akivel együtt halt a haza,/ nem tudnál elindulni, hogy/ valakit ebbe az elhazátlanodott,/ elnéptelenedett országba/ elvezess?”, írja Vörös István. Petri György után talán érdemes lesz újra magyar verseket olvasni. Gondolok itt Kemény Istvánra vagy Térey Jánosra, és, íme, Vörös Istvánra. Kezdem felismerni, hogy Deák Ferenc egyre időszerűbb lesz. Nagyságát én is elég későn ismertem fel. Lázongó ifjúkorom nem nyitott utat feléje utat. Hosszú volt az utam Kossuthtól Széchenyiig. Még hosszabb Deákig. Csak 2000 után vettem a kezembe Deák beszédeit és csodálkoztam szerény mondatain. Nagy tetteket művelt, de szerény volt. A kiegyezést megteremtője elismerte, hogy az „út szoros, az ösvény keskeny volt, melyen előre kellett törtetnünk, csak egymás után mehettünk, valakinek elöl kellett menni, s talán a véletlen hozta úgy magával, hogy én menjek legelöl, talán azért történt így, mert én voltam köztetek a legidősebb veterán ezen a pályán”. Jellemének nagyságát csak a többpártrendszer tapasztalatai után kezdtem értékelni, éppen itt, a vajdasági magyar közösségben, ahol hallgatom az egyszerű embereket, akik nem tartoznak egy párt nomenklatúrájába sem, és kérdéseket tesznek fel, inkább maguknak, mint másoknak. Ilyenkor jut eszembe Deák Ferenc. Ezen nyáron is, amikor megfordultam több vajdasági városkában, ahol beszélgettem különböző értékrendet valló ismerősökkel és ismeretlenekkel. Egy dologban egyetértettek: nagy a széthúzás, a civakodás a magyarok között. Éppen a legfontosabb területen, a hétköznapi életben. Könnyű ünnepnapokon eljátszadozni az egység szólamával, s utána dulakodni, könyökölni, funkciókért csatázni. A deáki példa jutott az eszemben, amikor a Facebookon olvastam: „Magyarországot nem uszító gondolatokkal nyugtalanítva, hanem köznapi, hasznos jólétet gyarapító tettek sorával kell szeretni.” Deák Ferenc mondata ránk is vonatkozik. A zentai értelmiségi tanácskozáson éppen az ő kiegyező politikára apelláltam. Nem tudom, hogy mennyi keserű tapasztalat vár még ránk, hogy egyszer létrejöjjön a sokszínű magyar koalíció. A múltkoriban Széchenyi egyik gondolatáról írtam, amely szerint a bátorság fontos, de a bölcsesség még fontosabb. Most éppen erre a bölcsességre lenne szükségünk. Nekünk azonban nem kell se Széchenyi, se Deák. A kritika, a párbeszéd helyett, amelyre nagy szükség van, a közéletet megosztó hatalmi harc kerül előtérbe.
A tények beszélnek
A Wall Street Joournal felröppentette a hírt, hogy Szerbia 1999 óta hatmilliárd eurót áldozott a koszovói párhuzamos intézmények működtetésére. Ez azt jelenti, hogy a szerbiai polgárok minden másodpercben 16 euróval támogatják a koszovói szerbeket.
Mementó
A Napló szerkesztősége úgy döntött, hogy újraközli a Magyar Hírlapban megjelent tárcáimat, aminek különösen örülök, hiszen a Bódis Gábor és Németh Árpád szerkesztette Napló új utakat nyitott a vajdasági magyar médiatörténetben. Az első év volt a fontos és a kockázatos, történelmi jelentősége ebben a kockázatban tárul fel, s akkor szívesen adtam írásokat a Naplónak. Nem minden előzmény nélkül való ez a történet, hiszen a Képes Ifjúság a hatvanas évek végén és a hetvenes évek legelején már keresgélte az utakat, de sajnos, kudarccal végződött, a térdre kényszerült főszerkesztő önkritikát gyakorolt. Biztos vagyok benne, hogy akarata ellenére engem is ideológiai elhajlással vádolt meg. Türelmesen hordoztam a bélyeget, mert ezt is meg kell tanulni az életben. A Napló beindulása azonban átlépte a bűvös határt, s bizonyára új helyzet születik a vajdasági médiában ha Bódist és Némethet a háború nem kényszeríti távozásra. Más útra tértünk volna, s nem arra, amelyen most vagyunk, s a független magánkezdeményezések nem kerülnek az ebek harmincadjára.
Pénz és nemzet
Nagy baj van ott, ahol a nemzethez való ragaszkodást foglalkozásszerűen, vagyis pénzért űzik. Eddig azt gondoltam, hogy ez egymélységesen mély belső hitvallás. És kultúra.
Lépésvesztésben
Böngészem a vajdasági magyar pártsajtó lelkes jelentéseit arról, hogy a rehabilitációs törvénnyel kijavítják a kárpótlási törvény hiányosságait. Én örülnék legjobban, ha ez a kínos történet méltányosan végződne. Nincsenek pontos paraméterek, jelenleg csak az a biztos, hogy a kárpótlási törvény kifogásolt paragrafusait NEM változtatják meg. A helyi kisebbségi hatalmi elit elégedett. Az első kormányzati visszhang arról tanúskodik, hogy Magyarország is szívesen fogadná az alkut, hiszen az Euróba Bizottságban nem volt termékeny visszhangja a magyar tiltakozásnak. Igaz, Magyarország élhet a vétójogával, de ha többi tagország nem tanúsít kellő megértést, akkor Magyarország tekintélye az Unión belül csökkenni fog. Ebben is van kockázat. Hogy a rehabilitációs törvény mit hoz, az alig sejthető, de valószínű, hogy az ártatlanul elítéltek hozzátartozóinak a rehabilitációs perekben fizetni kell az ügyvédi költségeket. Hogy a szegény sorsú kisebbségiek lesz-e erre anyagi fedezete, az idővel derül ki. Minden esetre nagy hiba volt, hogy a kárpótlási és a rehabilitációs törvény meghozatala előtt a szerbiai parlament nem nyilatkozott arról, hogy valójában mi történt a Vajdaságban 1944/45-ben. Ha ez megtörtént volna, akkor nem történnek „félreértések”, „félremagyarázások” és „félrehallások”. Sajnos, az eddigiek folyamán fontosabb volt egy-egy főszerkesztő leváltása, mint a 44/45-ös atrocitások parlamenti tisztázása. „Eredményesek” csak az előbbiben voltunk.
Kik tenyereltek rá a médiára?
A szerbiai korrupcióellenes bizottság nyilvánosságra hozta, hogy a szerbiai újságok és tévéadók legnagyobb része, rejtetten vagy nyíltan a politikusok, avagy az offshore cégek birtokában van. Jellemző, hogy a média-viták főleg a volt szocialista országokban jelentkeznek, ahol az egypártrendszert felváltotta a pártmédiát létrehozó pártokrata uralom. Az új kapitalista politikai elit egyre nagyobb bizalmi válságba kerül, s ezért a média illetve a propaganda segítségével akarja bebetonozni hatalmát.
Szerbiai romok
Az idei belgrádi könyvvásárt Svetislav Basara, író nyitja meg. A Danasban közölt kolumnájában bejelentette, hogy a szerbiai kormányzat és a szerbiai ellenzék Koszovó-politikája romokban hever. Koszovó északi részében a helyzet feszült, csak egy szikra hiányzik. Attól félek, hogy a tagjelölti státus elnyerése nem Brüsszelben, hanem Kosovska Mitrovicán dől el. Immár – sajnos – nincs semmiféle illúzióm az Európai Unióról, de ha ez az esély elveszik, akkor az Eurázsiai Unió vár ránk. Előbb vagy utóbb. Ha a koszovói feszültség nem csillapodik, akkor nem kizárt, hogy erről szólnak majd a tavaszi parlamenti választások.
Marxisták és neonácik
A belgrádi egyetemisták tüntetnek, s nem hagyják el a bölcsészkar épületét. Az egyetem rektora szerint a „marxisták” szervezik a tüntetést. Tegnap este pedig egy szélsőjobbos csoport provokálta a tüntetőket, s égő fáklyát dobott a bölcsészkar épületébe. A szociális elégedetlenség megfékezését a szélsőjobb végzi el.
Családi Kör, 2011. október 27.