Ezekben a csalóka időkben a népnek csak egyet tudok javasolni: ne higgyen a népnek.
Vox populi
Csak lejegyzem a naplómba a hallottakat. Két fiatalember pizzát rendel. Amíg a sorban várakoznak, beszélgetnek. Ezek most egészen biztos hajba kapnak, bizonygatja az egyik, de nem merik bevallani, hogy akkor tévesztettek utat, amikor engedték, hogy Milošević feldarabolja az egységes VMDK-át. Ez ugyanis egyedül és kizárólag neki felelt meg. Azóta ragályosan terjed köztük a viszálykodás. Az apám mesélte mindezt. Rajta kívül ez ügyben másnak nem hiszek. Se a politikusoknak, se az újságoknak, se a beszari íróknak meg az úgynevezett értelmiségieknek. Apám szerint a vezetők a pénz miatt vesztek össze. Amikor ide jutottak akkor megesküdött, hogy nem fog többet politizálni. A társa egykedvűen legyint. Most már késő erről morfondírozni. A legjobb lenne, ha azok a kisebbségi funkcionáriusok, akik legalább tíz éve osztották az észt, őszintén bevallanák, hogy tévedtek. Na, ez az kiskomám, amire várhatunk! Meg szerettem volna kérdezni tőlük valamit, de nem voltam biztos benne, hogy mit. Korai lenne. Lehet, hogy valami forrong az új nemzedék lelkében, már érzékeli, hogy valamit tenni kéne, esetleg sejti, hogy mi nem stimmel, azonban még nem látja, hogyan kell kikecmeregni belőle.
A menekültek ára
Esterházy Péter: „A magyarok reggel acsarkodnak Brüsszel ellen, délután pedig megnézik, megjöttek-e a számláikra az uniós kifizetések.” Most például 2,5 milliárd eurót utalt át az Európai Unió a számlára, hogy Magyarországnak legyen miből gondoskodni a menekültekről!
Miféle forradalom?
Ferenc pápa: „Azt kérem tőletek, hogy legyetek forradalmárok, ússzatok az ár ellen. Lázadjatok ez ellen a kultúra ellen, amely mindent időlegesnek tekint, és amely végső soron azt hiszi, hogy képtelenek vagytok felelősséget vállalni…. „ Ezt üzente a pápa a fiataloknak. Úgy látszik, azonban hogy Bácskáig nem hallik el a Szent Atya szava. Miféle lázadás? Miféle forradalom?
Balszerencse
Balszerencsémre nem olyan országban, még kevésbé olyan közösségben születtem, ahol bűntudat nélkül lehet hallgatni.
Centralista partikularizmus
Szinte nem múlik el nap, hogy ne halljam a vajdasági szecesszionizmus vádját. Már-már megesik a szívem szegény vajdasági politikusokon, akik kézzel-lábbal bizonygatják, hogy tényleg nincs szándékukban elszakadni, de tényleg! Csak nagyobb jogköröket szeretnének biztosítani a tartománynak. Óriási paradoxon, hogy az Európai Unióba törekvő centralista politikusok azt marasztalják el, amit elvben elfogadnak. A szubszidiaritás elvéről van szó, amely egyébként világosan előírja, hogy a felelős döntéseket mindig a polgárokhoz legközelebbi szinten kell meghozni. A mi centralistáink azokhoz az evezősökhöz hasonlítanak, akik a céllal ellentétes irányba eveznek. Látják, hogy valami nincs rendben, de azt gondolják, hogy a folyam folyik rossz irányba, így a hajójuk haladási iránya is a céllal ellentétes. Nem véletlenül kapott lábra a centralista hisztéria Szerbiában. Szecesszionizmus nincs, ellenben dühöng a partikularizmus. Csakhogy a partikularizmus gyökerei nem ott találhatók, ahol manapság keresik, hanem a központi hatalomban. Ortega y Gasset még 1921-ben jegyezte meg, hogy Spanyolországot Kasztília hozta létre és Kasztília bomlasztotta fel. Hogy miért? Nos, azért mert nem tudta legyőzni önön partikularizmusát. Önmaga ellentétébe csapott át, kicsinyes és mogorva lett, többé nem akar másokra hatni, féltékeny rájuk és nem visel gondot arról, hogy máshol mi történik. Ugyanez roncsolja manapság a köztársasági elitet.
Egy őrszem feljegyzései
Kora reggel a szemorvoshoz igyekszem. Beszállok a város másik felén levő szemklinikára tartó autóbuszba, ahol hallom, amint mögöttem két korosabb hölgy szlovákul beszélget. Aztán magyar mondatok ütik meg a fülemet, fiatalok albérleti szobát keresnek. A szlovák és a magyar mondatok felüdítenek. Szerencsére korán kaptam terminust, hét óra előtt még elviselhetők a városi autóbuszok, meg az utcák is. A Duna felől néhány percre enyhe szellő lengedez. De csak néhány percre. Évekkel ezelőtt észre sem vettem volna. A szomszédasszony görögdinnyét cipel haza. Elújságolja, hogy rendszeresen olvassa az autonómia-infón az írásaimat. A szemorvosnál semmi biztatót nem hallok, előbb vagy utóbb műtétre kell mennem. Az orvosnő eldicsekszi, hogy letett a cigarettáról. Hazafelé már nagyobb hőség vár rám, sajnos így marad még néhány napig. Tombol a trópusi nyár. Bezárkózom a szobámba, most nyugodtan írhatnék, azonban a kánikula a kedvemet szegi. Nosztalgia a tenger után. Viszont nem turistaként, oda kellett volna költöznöm, mondjuk, negyven évvel ezelőtt. Mert most úgy érzem, hogy nem is éltem. Időnként kitekintek a néptelen utcára. Figyelem, ugyan mikor tűnik fel valaki. Így élek, mint egy őrszem, de nem panaszkodom, jól tettem, hogy félreálltam. Nem kérek semmiféle koncot. Anikó kárörvendően jegyzi meg, hogy mennyire vártam az idei nyarat. Tényleg így volt, arról álmodoztam, hogy kis számítógépemmel kiülök egy teraszra, és jegyzeteket, vázlatokat írok. Így szerettem volna készülni a télre.
379 578 780 forint
A magyar belügyminiszter nyugtatja a polgárokat, a honvédség nem emel szögesdrótot csak a vasúti sínpárokig. Szabadon hagynak egy rést, amelyet a rendészeti szervek szemmel tartanak, hogy akadályozzák az azon esetleg belépni szándékozó migránsokat. Eddig a kormány 379 578 780 forintot költött a menekültellenes kampányra. A legnagyobb tételt az óriásplakátok és a tévéreklámok jelentik. Az éjszaka T. S. Eliot verseit olvastam. A J. Algred Prufrock szerelmes éneke ugyanolyan frissnek tűnik, mint ötven évvel ezelőtt. Kozmikus terek, groteszk gesztusok, iszonyú humor.
Ringó bölcső
Néha érdemes olvasgatni a régi dokumentumokat, így például Slavomir Djukić könyvét a szerb liberálisok elleni hajszáról. Érdekes lenne egyszer megírni a kelet-közép-európai liberális ellenes boszorkányperek történetét. Miközben Angela Merkel szemrebbenés nélkül kijelenti, hogy a német kereszténydemokrata párt történetébe szervesen beépültek a liberális értékek, nálunk szitokszó lett belőle. A hetvenes évek elején, pontosan 1973 júliusában egy újvidéki ház (Braće Ribnikar utca 35) bejárata előtt a házi tanács a következő értesítést tűzte ki. „A pázsiton parkoló autótulajdonos anarcholiberálisnak tekintendő”. Akkoriban (is) főbenjáró bűnnek számított, hiszen nagyban folyt a nem létező liberálisok elleni ideológiai hajsza, habár nem létezett szervezett liberális erő, legfeljebb néhány értelmiségi vallott felemás liberális elveket. Ennyi volt. Ellenben voltak reformkommunisták, akik menteni akarták a menthetőt. Ha elolvassuk Nikezić szerbiai pártelnök nyilatkozatát, akkor abból kiderül, hogy mikor és miért köszöntött ránk a Milošević-éra. Nos, az 1972-es antiliberális tisztogatással kezdték ringatni Milošević bölcsőjét! A bölcső ma is ring, csak azt nem lehet tudni, kit ringatunk. A permanens kelet-közép-európai és balkáni antiliberális hisztéria történetében a liberalizmus bűnlistáját az újvidéki Braće Ribnikara utcai házi tanács kétségtelenül új elemmel gazdagította. Azóta egyfolytában bővül a bűnlista. A házi tanács bizonyára nem is sejtette, hogy milyen nagy lépést tett a pártaktivisták szótárának gazdagításában.
Nemzetállami kerítések
Megértem és átérzem a magyarkanizsai polgárok riadalmát a migránsok miatt. Ha a helyükben lennék, nyilván én is szorongnék. Nem értem viszont azokat a politikusokat, akik ezt a félelmet poénvadászatra használják fel. Sajnos, a migráció egyre inkább lavinaszerű jelleget ölt, nemcsak európai, hanem világjelenségről van szó. Olvasom, hogy csak Pakisztánban annyi menekült van, min az egész Európában. Szíriában egyre féktelenebb háború dúl, minek következményeként a migránsok száma növekedni fog. Eddig a középosztálybeliek érkeztek, mérnökök, orvosok, vállalkozók, kis bolttulajdonosok, hivatalnokok, különböző profilú szakemberek, mesteremberek, akik arra számítanak, hogy Németországban vagy valahol máshol olcsó munkaerőként alkalmazni fogják őket. Akik kapcsolatba kerültek velük, azok észrevették, hogy a diplomás migránsok jól tudnak angolul, értenek a modern kommunikációhoz. Várható azonban, hogy rövidesen útra kelnek az alsóbb rétegekhez tartozók is. Felkerekedik az afrikai szegénység. Mi történik akkor? A hivatalos magyar becslések szerint ezeknek több mint a fele megtorpan majd a déli határzár előtt. Ergo, Észak-Bácskában rekednek. Hol toporognának kétségbeesetten, ha nem a határ mentén? Magyarország fékezi, esetleg lecsökkenti a bevándorlást viszont, ha jól látom, akkor ezzel a baráti Szerbiára hárítja át a terheket. Értelem szerűen a migránsokat (is). A kilátástalanság egyre nagyobb, a feszültség növekszik. Ebben az áldatlan helyzetben mit tegyen Szerbia? Építsen kerítést Macedónia felé? És mit tehet a szegény Macedónia? Ők is húzzanak fel drótkerítést az EU-tagország, Görögország felé? Határzár nélkül is van épp elég kellemetlenség a két ország között! A migráns-jelenég planetáris méretű, emiatt csak globálisan oldható meg. Éppen ezért nem poénvadászatra lenne szükség, hanem az ENSZ által felügyelt globális akcióra.
A Neoplanta a televízióban
Reggel kapom a hírt, hogy este a Duna World sugározza a Neoplantát a színielőadást, amit a budapesti Thália színházban rögzítettek. A felvétel az Újvidéki Színház tavaly december eleji budapesti vendégszereplése idején készült. Kérdéseket kapok, hogy Vajdaságban hol szerezhető be a regény, amelynek alapján Urbán András színpadra állította a darabot. A Vajdaságban sehol, válaszolom. Végignézem a tévéfelvételt, izgultam a színészekért, akikkel az utóbbi időben többször utaztam együtt és emberileg megkedveltem őket.
