És mi legyen az önkormányzatokkal?
2013. július
Újvidéki agresszió
A Srbijagas egykori vezérigazgatója részegen száguldva halálra gázolt egy 15 éves kisfiút és az újvidéki Felső Bíróság másfél éves börtönre ítélte. A törvény szerint két év lett volna a minimum. A vádlott vérében 1,9 ezrelék alkoholt mutattak ki, miközben 83 kilométeres óránként sebességgel száguldott. Szóval, Újvidéken ennyit ér egy emberi élet, üzeni az enyhítő körülményeket szorgalmasan számba vevő az újvidéki Felső Bíróság. Aztán olvasom a hírt, hogy a város bejáratánál összefirkálták a várostáblát, amelyen latin betűkkel továbbá magyarul is feltüntették a város nevét. Így köszöntik a „multikulturális városban” az Exitre érkező külföldi fiatalokat, így üzennek a város magyar polgárainak, illetve azoknak, akik a latin betűs feliratokat is helyeslik. Feltételezem, hogy a rendőrség „intenzíven nyomoz” a tettesek után, de nem bukkan a nyomukra. Ha ne talán mégis fülön csípi őket, akkor kiderül, hogy kiskorú huligánokról van szó. A Vajdasági Szociáldemokrata Liga aktivistái megtisztították a táblát, ám úgy érzem, hogy ez a várisi vezetőség feladata lett volna. A minap a vasútállomás közelében három fiatal kirabolni készült egy üzletet, s rálőttek egy rendőrre, aki közbe kívánt lépni. Tegnap délután pedig a rendőrség tőszomszédságában egy tompa tárggyal fejbe vertek egy fiatalembert, aztán egy revolverrel lőttek rá. Aztán újabb lövöldözés valamelyik újvidéki piac környékén. Ahány eset, annyi féle, feltehetően az indítékok is különböznek, de mind az agresszióról szól. Az utóbbi napok eseményeiről van szó, az elmúlt hónapok és évek történéseiről szólni sincs kedvem. Újvidéken valami nincs rendben! Nem az egyik vagy a másik pártot bírálnám, nem az egyik vagy a másik hatalmi nomenklatúrát, ez nem lenne méltányos, hiszen a gyökerek túlságosan mélyek, ezeket kéne feltárni. Egyszer ki kell mondani, hogy mi történt ebben a városban az elmúlt húsz esztendőben. Mitől erősödik a militáns hangvétel? Nincsenek háborúk, amelyekben, úgymond, nem veszünk részt, de a militáns retorika vírusa terjed az utcán, a családi életben, az iskolában, a hivatalokban, a politikai diskurzusban, egyszóval mindenhová betolakszik.
Apokrif vox populi
Dubravka Ugrešić a bécsi Wespennest májusi számában közölt amerikai útinaplójában felmelegíti a jugónosztalgia kérdését. Kultikus szerepet kapnak annak a korszaknak a tárgyai, írja. Ebben van igazság. Vagy egy évvel ezelőtt Újvidék több trafikjában Tito mellszobrokat árusítottak. Egyik bécsi barátom gyűjti a szocialista emléktárgyakat. Apróság, gondoltam, akad a trafikok kirakatában. Ám nem tudtam teljesíteni a kívánságát. Az árusítók összecsapták a kezüket, és azt mondták, napok alatt elkeltek a szobrok. Nem is értik, mi történt az emberekkel. Húsz évvel ezelőtt a konténerekbe dobták az ajándékba kapott, ingyen osztogatott Tito mellszobrokat, ma meg fizetnek érte. Értem tehát Dubravka Ugrešić gondolatmenetét a jugónosztalgiáról. Szerinte ez a nosztalgia a jelenlegi újkapitalista rezsim szabotálása. Tagadhatatlan, hogy a tömeg viszolyog, én is vallom, hogy a titóizmusban az volt a legrosszabb, ami utána következett. A rendszerváltás hajnalán a tömeg boldogan ismételgette a nemzeti szólamokat, de húsz év múltán többé ez sem hozza lázba, a főfoglalkozású nacionalisták lelkes buzdítása nem talál visszhangra. Értékrendek omlottak össze, először összeomlott a szocialista értékrend, aztán megingott a nacionalista ideológia is, de helyettük nem születtek új alapeszmék. A tömeg most vákuumban érzi magát. Az új politikusok megvetően szólnak a szocializmusról, az egyszerű emberek viszont titokzatosan hallgatnak. Nem bocsátkoznak ideológiai vitákba. Feltételezem, hogy nem a múltat sírják vissza, hanem a jelen ejti őket kétségbe. Nem a múltat siratják, erről számtalanszor meggyőződtem, hiszen az elmúlt két évtizedben nem találkoztam egyetlen emberrel sem, aki az egypártrendszert jobbnak tartotta volna, mint a többpártrendszert. A bizalmatlanság mégis növekszik. Miközben a felső tízezer megvetően emlegeti Josip Broz Tito nevét, a szegényebb sorsúak titokzatosan hallgatnak, vagy pedig szóvá teszik, hogy Tito idejében éjfél után nyugodtan sétáltak az utcán, nyaralhattak az Adrián, orvoshoz is eljuthattak, és a gyerekeik iskoláztatása sem jelentett gondot. Ennek a nosztalgiának tehát osztályjellege is van. Ha az ember netán megemlíti, hogy mindezt a külföldi kölcsönökből fedezték, akkor a nem késnek a válasszal. Ma sokkal nagyobb kölcsönöket veszünk fel. És hol az a pénz? Mindebből kiderül, hogy az egyszerű emberek igenis tájékozottak, van véleményük és a politikához is értenek, ám abban a meggyőződésben élnek, hogy a szavuk semmit sem ér. Fonák következmény, de lassanként belátom, hogy a demokrácia nem a polgári erényeket erjesztette, hanem kishitűvé tette az átlagembert. A legellentmondásosabb helyzetbe az értelmiség került. A szocializmust radikálisan elutasítja, nehogy a diktatúrával való cinkosság bélyegét süssék rá, de időszerű rendszerkritikára sem vállalkozik, mert ezzel óhatatlanul előtérbe kerülne a szociális problémavilág, s akkor másféle megbélyegzésben részesülne, azt rónák fel, hogy cserbenhagyja a nemzeti érdekeket. A posztszocialista értelmiség lelkiismerete rossz, mindentől szorong, egyedüli gondja az, hogy hogyan őrizze meg a tiszta kezét. Az a baj, hogy azok is szorongnak, akik félig-meddig beleszülettek a kapitalizmusba.
Újvidéki csendélet
A nadrágom szárát kellet rövidíteni, délután azonban zárva találtam a varrónő műhelyét. Tegnap még azt állította, hogy este hatig dolgozik. A kirakatban lóg a tábla: az üzlet nyitva tart. Mi történhetett, tépelődtem, amikor az ajtó mögött megpillantottam a leskelődő varrónőt. Zárva tartja az ajtót, magyarázza, attól fél, hogy kirabolják. Az emberek titokzatos spreyekről mesélnek, amellyel a rablók a nyílt utcán elkábítják az embereket, s néhány perc alatt kirabolják. A tömbházam lakói óvatosan megjegyzik: idegenekkel nem lépnek be a liftbe. Terjed a félelem. Persze, akiknek villájuk van, nem értik a liftről szóló történetet. Azt sem tudják, mi történik az utcán. Legfeljebb a különböző nagykövetségi fogadásokon értesülnek róla.
Hiteles tükörkép
Tegnap furcsa eset történt az újvidéki Futaki úti piac környékén. Egy huszonkét éves fiatalember autójával elütött egy 87 éves idősebb embert, aki könnyebb sérüléseket szenvedett. Egy másik fiatalember látva ezt, kirángatta a tetteset az autóból és jól elagyabugyálta, úgyhogy a mentők fejsérüléssel a kórházba szállították. Nem vagyok az önbíráskodás híve, ezúttal is kételyeim vannak, de mégis valami titkos rokonszenv ébred fel bennem az önbíráskodó iránt. Bizonyára azért mert napról-napra észlelem az agresszió terjedését. A nép tűri a politikusok önkényeskedését, kizárólagosságát, továbbá az, úgymond, huligánok erőszakoskodását. A szellemi életben se szeri se száma a lincsre való felhívásnak, a másként gondolkodók nyilvános gyalázásának. Gombaszámra szaporodnak az „ellenségkereső portálok”, amelyeket sokszor azok írnak, akik a jelenlegi kormánypártban látják az ellenséget, de gyávák ezt nyilvánosan kimondani, ezért bűnbakokat keresnek. Az a zűrzavaros helyzet elfojtja az egyéni kezdeményezést, a kritikus gondolkodást. Az a legjobb szakmunkás, hivatalnok, mérnök, köztisztviselő, író, tanító, orvos, festő, aki hallgat és bólogat. A közéletben, a szellemi életben hétköznapi életben terjednek az egyre ravaszabb, „demokratikusabb” parancsuralmi technikák. Ezek befurakodnak életünk minden pórusba. Gyakran az utcán, az autóbuszokban, a hivatalokban gyakran szembesülök agresszió különböző fajtájával, s azt veszem észre, hogy az emberek lehorgasztott fővel hallgatnak. Be kell vallanom, én sem viselkedem másként. Mi, az egyszerű, tehetetlenségérzéstől elkeseredett utasok csak a tettes távozása után emeljük fel a hangunkat, elégedetlenkedünk, mert a rendőrség nem végzi a dolgát. Így hallgatunk mindenhol, a közéletben, a munkahelyen, az irodalomban, a pártokban. Elégedetlenedünk, zsörtölődünk, abban a tévhitben élve, hogy szabadok vagyunk. Az a fiatalember a Futaki úti piac sarkán megelégelte ezt a kollektív kétszínűséget. Tükröt tartott elénk. Helyesen cselekedett? Azt hiszem, hogy nem. De, sajnos, a tükörkép hiteles.
Kard és párt
Ha rövid a kardod, lépj be egy pártba!
Kormányátalakítás és politikai kultúra
Úgy látszik, mégsem kerül le a napirendről Aleksandar Vučićnak, a Szerb Haladó Párt elnökének kormányátalakítási terve. Gondterhelt arca a legutóbbi sajtókonferencián arról árulkodik, hogy ez nem lesz könnyű. A „nagy halak” ragaszkodnak a fotelekhez. Önként senki sem távozik. Vannak, akik szerint ez is kozmetika. Nem sietném el a dolgot, a végső szót korai lenne kimondani. Egy pozitívumát azonban máris elismerek: a kormányátalakítás ténye azt a tudatot erősíti, hogy senkinek a posztja sem lehet örök, hogy a változás a politikai kultúra része. Természetesen ez nem csak a köztársasági kormányra és hivatalokra érvényes. Mi legyen az önkormányzati szintekkel? Ez sem mellékes, hiszen a polgárok a vidéki kiskirályok basáskodása ezen a szinten érzékelhető legjobban. De alacsonyabb szinteken a jelenlegi ellenzék is hasznosíthatná az átalakulási, megtisztulási tőkét.
Családi Kör, 2013. július 18.