Naplójegyzetek, fragmentumok
- augusztus 7., vasárnap
Azt hiszem, több mint egy évvel ezelőtt olvasgattam Éric Vuillard Goncourt-díjas író regényét A Napirendet, amelyről a helyi a helyi kritikusok tudomást sem vesznek. Nem elég művészi, nem is regény, a francia író nem bogarászik helyi furcsaságok között, mondanák és mondhatnák a helyi elvárások szellemében. Franciaországban azonban Goncourt-díjat érdemelt ki. A kezdet emlékeztet egy másik magyar regényre, Márai Hallgatni akartam című művére, amelyet úgyszintén sokan nem tartanak regénynek. Vuillard Concourt-díja azonban figyelmeztet bennünket, hogy gondoljuk újra a regényről vallott nézeteinket. Márai regénye is Ausztria náci lerohanásával kezdődik. 1938. március 12. Ausztriát a náci birodalomhoz csatolták. „…azon a napon omlott össze sok minden, ami a régi Európából megmaradt”, kezdte Márai és folytatta a magyar tragédiával. Vuillard egy szokásos európai napot ír le, Gustav Krupp a lépcsőfordulón mond néhány „bölcs” mondatot az öregségről, aztán jönnek sorban a német nagytőkések, többek között az Opel, a Siemens tulajdonosai. Gustav Krupp kesztyűjével legyezgeti kivörösödött arcát, zsebkendőjét keresgeti, mert éppen megfázott. Akkor belép Hermann Göring a Reichstag elnöke. Küszöbön a választás, a helyzet bizonytalan, a gazdaságnak ugyebár biztonságra van szüksége. Ha a nácik győznek, akkor biztonság lesz nemcsak a következő tíz évben, hanem esetleg az elkövetkező szászban is. Megcsikordul az ajtó és belép Adolf Hitler. Mosolyog, fesztelen és kedveskedő. Talpra állítják a jelenlegi ingatag rezsimet, a kommunistákkal végeznek, a szakszervezetek szarvát pedig letörik, ígéri. Pénz kell a pártnak, hogy megnyerje a választásokat. Krupp megköszönte a felvilágosítást, hogyne, természetesen és egymillió márkát adományozott. A többiek is lelkesen csatlakoztak hozzá. Miért ne, a nagytőke szívesen kiegyezik a diktatúrával meg a fasizmussal is, ha érdekei ezt diktálják. És nagyon gyakran ezt diktálják. Nem hanyagolható a tény, hogy napjaink nagytőkései is szívesen bratyiznak az autokratával. Az ipar és a bankszektor főpapjainak segítségével Hitler megnyerte a szabad választásokat. Működik az európai diplomácia. Lord Halifax magánlátogatást tesz Németországban, Göring légügyi miniszter világfias öltözékben barátságosan fogadja. Anthony Eden diszkréten közölte Hitlerrel, hogy az Ausztriára és Csehszlovákia egy részére vonatkozó német igények nem tűnnek törvénytelennek. Igy gondolkodott Őfelsége kormánya. Halifax ekképpen tájékoztatta egyik barátját. „A nacionalizmus és a rasszizmus hatalmas erő, de én nem tekintem őket sem természetellenesnek, sem erkölcstelennek”. Hitler közben tervezi Ausztria és Csehszlovákia lerohanását. Megleckézteti és megalázza Schausching osztrák kancellárt. Müncheni béketárgyalások, az angol kormány diadalmasan bejelenti, kiegyeztek, megőrizték az európai békét. Békét, békét, békét, hangoztatta az európai politikusok egy része a náci csizmák előtt. Tárgyalni kell és akkor béke lesz. Remekül hangzik, csak az a baj, hogy folytatódik. 1938. március 12-én Chamberlain búcsúebédre invitálja Ribbentropot német nagykövetet. Az ebéd első fele kedélyes hangulatban zajlott, Ribbentrop a teniszjáték szépségéről, kanadai ifjúkoráról mesélt, pezsgőztek és eszegették a sárgadinnyét, amikor a Foregin Office küldönce egy sárga borítékot nyújtott át Sir Cadogannak, aki ezek után egy papírlapra irt rövid feljegyzést küldött Chamberlain miniszterelnöknek. Ribbentrop húzta az időt, mókázott vidám történeteket adott elő, s végül Chamberlain felált és sürgős dolgára hivatkozva bejelentette a fogadás végét. A papírlapon azt írta, hogy a nácik bevonultak Ausztriába. A francia író regénye európai drámába vezet bennünket. Ismerős dráma – időnként ismétlődik, mondjuk, a napjainkban is, itt is, ott is… csakhogy ezek nem helyi egzotikumok, „nem valók a regényírók tollára”, hallom itt is, ott is.
Este találkoztam a Párizsban élő Saša Goldmanal. Pár évvel ezelőtt nemzetközi konferenciákat szervezett, mostanában a francia, a német, a holland, a dán, a belga és az osztrák tévék részére korunk jelentős gondolkodóval készít 55 perces interjúkat. Legutóbb éppen Peter Sloterdijkkal, a Harag és idő szerzőjével. Az apja volt az alapítója a kamenicai tüdőgondozó intézetnek. A Párizsban élő zsidó származású Aleksandar Goldman arról beszél, hogy mennyire magyarnak érzi magát. A családban Újvidéken mindig magyarul beszélgettek.