2020. október 17., szombat
„Nem lettem pesti, csak egy itt-lakó / kolozsvári. Budapestet úgy értem el/ zihálva, hogy majd magához ölel. / De karolás csupán egy tangóra jó”. Nem csupán egy érzésről szól Balla Zsófia verse, hanem egy szellemi állapotról is. Cs. Szabó László még a harmincas években hasonló életérzésről számolt be: „Igaz, ma sem vagyok szívvel-lélekkel pesti, csak megbékélt fogoly. A foglyul ejtett gall megszerette Rómát…” Megértéssel, úgy is mondhatnám, hogy meghatódva, ám másféle háttérrel olvastam a verset, ami érthető, hisz a helyzetem is más. Becsülöm ezt az erdélyi öntudatot, ami egyaránt jellemzi az Erdélyben maradó írókat, de az elvándorlókat is. Náluk nem csupán szentimentális szülőföld-élményről vagy nosztalgia-dömpingről van szó, az ő szülőföldjüknek van szellemi arculata és vannak szereplői. Az erdélyi írónak – bárhova is veti a sorsa – van erdélyi szellemi őse, a változatos irodalmi irányzatok között mindenki megtalálja a saját „ősét”. Ezt nevezem gazdag szellemi gyökérzetnek.