Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. október 25., vasárnap
Tizenöt éve halt meg az 56 miatt raboskodó Eörsi István és mindig megdobban a szívem, ha észreveszem, hogy valaki még emlékezik rá. Akadnak, akik még emlékeznek rá és kérdezik: mit szólna a mai helyzet láttán? Élete végén főleg Magyarország égboltját kémlelte, jogosan, mert ott tornyosultak a vészfelhők, azonban napjainkban Európa ege is beborult. Betegen, ereje fogytán Eörsi írás közben felugrott az íróasztala mellől és dolgozószobája közepén Ady verseket szavalt. Bizonyára ilyenkor szedte össze erejét, hogy minél pontosabban tárja fel Magyarország helyzetét. Ady volt az iránytűje. Betegsége eluralkodásakor egy alkalommal nem tudta folytatni az Ady-verset. Kétségbeesetten megakadt. Anikó segítségére sietett és kimondta a következő strófát. Aztán csend keletkezett a szobában. Eörsi megállt az ablak előtt és sokáig nézte a budai hegyeket. Majd halkan, lehet hogy csak magának, szavalta az Ady-verset.
Mennyivel könnyebb volt pár évtizeddel ezelőtt, amikor csak Szerbiában éreztem a veszélyt, s valahol Európában fedeztem fel a reményt. Közben Európa felett is beborult az ég. Ennek ellenére szívesen emlékszem arra a songra, amelyet az regényem alapján készült Urbán András-előadás (What is Europe) végén Szarajevó szívében hangzott el „Mégis Európa… „. Lehet, hogy ez is naivitás részemről, de azért – divat ide, divat oda – újra kezembe veszem Ady Endre verseit.