Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. május 4., hétfő
Ezt a napot akarva-akaratlan emlékezetes marad számomra. Negyven évvel Tito marsall halála után kezdődtek a mindmáig tartó tragikus évtizedeink. Háborúk robbantak ki, emberek élete derékba tört, vajúdott a rablókapitalizmus, ébredeztek a posztfasiszta eszmék. Évekkel ezelőtt arról elmélkedtem, hogy a titóizmusban az volt a legrosszabb, mi utána következett, ötven év után maradok ennél az állításnál, bár a Titóról való ismereteim valamelyest árnyaltabbak, Elismerem, továbbra sem elégségesek. De láttam, amint halála után nemzedékek élete tört derékba, láttam a társadalom erkölcsi érzékének pusztulását. Újvidéken éltem át a háborúkat, nem a pesti kandalló mellett. Ezzel nem a szocialista rendszert mentegetem. Könnyű lenne felsorolni Tito bűneit. A 1944/45-ös tömegsírokért felelősség illeti. A sztálinizmus elleni védekezés jogos volt, ami nem jelenti azt, hogy a Kopár szigeten kínzókamrát kellett teremteni. Tragikusan tévedett 1971-ben. A szerbiai liberalizmus elleni hajszával megnyitotta az utat a nacionalizmus előtt. Az egykori antisztálinista 1971 után saját reformjaitól megriadva visszatért a puha bolsevizmushoz. De ennek ellenére az emberekben Maradt némi remény. Nem tagadom, a remény foglyai voltunk, de ez mégis jobb, mint a mai reménytelenség fogságában a szabadságot élvezni. A Bűnhődés című regényemben írtam erről a napról, amikor egy ország sirt. Most már biztos vagyok benne, hogy a jövőjét siratta. Zoran Panović alkalmi Tito-brosúrájában szellemesen állapítja meg, hogy Sztálin túl korán halálozott el, Tito pedig túl későn. Ha Sztálin tovább él, akkor Jugoszlávia sokkal inkább közeledett volna a nyugat felé, Hruscsov idején nem „normalizálta” volna a viszonyát a Szovjetunióval. Ha Tito korábban elhalálozik, akkor nem következett volna be a „konzervatív fordulata” és az ország sorsáról Marko Nikezić, Latinka Perović vagy Mika Tripalo és Savka Dabčević Kučar döntött volna. Lehet, hogy a 74-es alkotmányban a svájci modell szerint kantonizálni lehetett volna az országot.
8:05 perckor továbbra is csörömpölnek a város utcáin. 8:30-kor a kormánypártiak a háztetőkön agresszív fáklyásbulit rendeznek, s erős hangszórókból az ellenzéki vezetőkről gúnydalokat sugároznak. A fáklyák rossz emlékeket ébresztettek bennem. A berlini könyvégetéskor a fasiszta ifjak fáklyásmenetben vonultak fel. Tényleg hideg polgárháborús hangulat uralkodik el. Most kezdem felfogni, hogy milyen naivitás részemről párbeszédre gondolni. Pedig csak ez segítene Szerbián. Csak ez.