Zágráb után kisvártatva feltűnik a horvát-szlovén határ. Belépünk az omladozó schengeni birodalomba. A migránsok rohamán ideiglenesen túl vagyunk, azonban ez mit sem változtat a helyzeten, egyre nyilvánvalóbb, hogy a schengeni országokat belülről rombolják. Európa a XX. században többször kísérelt meg öngyilkosságot, most is valami hasonló próbálkozás történik. A horvát-szlovén határt elválasztó senkiföldjén drótkerítést emeltek, nem olyan daliásat, mint amilyen a szerb-magyar határt szegélyezi; az előbbi alig egy méter. Ebből is látszik, hogy a szlovénok takarékosak. A társaságunkban utazó amerikai fiatalember előrántja a fényképezőgépét, meg akarja örökíteni ezt a csodát (is). Nagyon sajnálja, hogy a magyar drótkerítést nem örökíthette meg, induláskor ugyanis eltanácsolták a magyarországi úttól. Isztriáról viszont csak jókat hallott, felkeltette az érdeklődését, ezért ott tölt majd néhány hetet. Rövidesen elhagyjuk Szlovéniát, újra szlovén-horvát határátlépés azzal, hogy itt már nincs drótkerítést. Umagba érve Neven Ušumović, horvát író elmeséli, hogy itt is felhúzták a drótkerítést, ellenben az isztriaiak az egyik oldalról is, meg a másikról is egyszerűen felszabdalták, azzal az indokkal, miszerint Isztriát senki sem fogja semmiféle kerítéssel kettéválasztani. És mit szóltak a szlovén hatóságok, tettem fel a kérdést. A szlovén rendőrök tudomásul vették a polgárok akaratát, a vállukat vonogatva közölték, hogy Isztria egy külön világ.
A képzelet hatalma
Végre a tenger! Úgy érzem, a fantáziám szabadabban szárnyal. Arra gondolok, hogy a képzelet akkor hiteles, és akkor száll magasra, ha általa felismerjük az egyre ismeretlenebb valóságot.
Emberarcú antikommunizmus?
A horvát jobboldal újra a „vörös Isztriát” emlegeti. A baloldaliság itt nem pártpolitika, hanem életérzés, életvitel. Igazából itt értelmezhető Kertész Imre a kilencvenes évek elején tett megjegyzése. „Arra az ostoba kérdésre, – írta – hogy „lát-e különbséget a fasizmus és a kommunizmus között”, a következő kurta választ lehetne adni: a kommunizmus utópia, a fasizmus gyakorlat – a pártmozgalom és a hatalom az, amely a kettőt egyesíti, s a kommunizmust is fasiszta gyakorlattá teszi. (Kertész Imre: Valaki más – A változás krónikája. Hasonlóképp nyilatkozott Claudio Magris is a Horvátországban kiadott új publicisztikai könyvében (Al’ povjesti nije kraj) amelyben egyetértően idézi Adam Michniket, aki arra az állításra, hogy a nácizmus és a kommunizmus között nincs semmi különbség, a következőképp replikázott. „Ha Hitlerről és Sztálinról van szó, akkor egyetértek. Ellenben, ha Goebelsről és Gramsciról van szó, akkor semmiképpen nem osztom ezt a véleményt.” Ezért utasította el Claudio Magris a mai primitív antikommunizmust, és az „emberarcú antikommunizmus” fontosságát hangsúlyozta. Michnik nyomán így fogalmazott: „ A kommunistáknál csak egy rosszabb emberfajta létezik: az antikommunista”. Az egykori kommunistákból antikommunistává vedlett torzonborz figuráról pedig szólni sem érdemes. Ilyen és hasonló gondolatokkal találkozva belátom: nem véletlen, hogy Adam Michnik neve a vajdmagyarban majdnem teljesen ismeretlen. A helyi értelmiség akkor sem vett róla tudomást, amikor művei Európa majdnem minden nyelvén olvashatók voltak. Magyarul is, természetesen. Michnik a berlini fal leomlása utáni korszak reménységét csillantotta fel, most viszont kudarcait veszi számban. Némi melankóliával parafrazeálom egyik mondatát: Az értelmiségi hangja erőtlen, lehet, hogy nem érdemes tiltakozni, ami nem jelenti a bűntárs szerepének vállalását. Akkor lesz bűntárs, ha hallgat a bársonyos cenzúra láttán, nevét adja azoknak, akik a „demokratikus vaskorszakban” közpénzeken cenzúrázzák és meghatározzák, hogy ki legyen a tiltott, ki legyen támogatott és ki legyen a megtűrt. Amint látom, közéletünkben egyre több név törlődni látszik. Az elkövetkező időszakban lesz mit figyelemmel kísérni. Nem unatkozunk. Az egykori cenzoroknak volt ideológiájuk, egyeseknek talán meggyőződésük is, a mostaniak úgy végzik a munkát, mint a pártrobotok, legfeljebb személyes érdekük, előmenetelük esélye vezérli őket.
Isztria drámája
Isztria tudatában van a múltjának, drámájának és traumájának. A szlovén határtól mindössze tíz kilóméterre fekvő Umagban 1945-ben akárcsak az egész Isztriában, beindult az olaszok elleni represszió. Umag a B-zónába tartozott, névleg ugyan a végleges békeszerződésre váró független térség volt, de a helyi hatalmat mégiscsak a helyi szocialista erők gyakorolták. Az olasz nyelv hivatalos nyelvnek számított, ez volt a nyugati országok felé a kirakat, ez a helyi hatalom olaszokon bosszulta meg a fasiszta Olaszország gaztetteit. Az isztriai olaszokat megtizedelték. 1954-ben a békeszerződés megkötésekor, az anyaország „hazacsalogató” hívó szavára, 200 000 olasz vándorolt ki Olaszországba, ahol azonban nem fogadták őket olyan túl lelkesen. Ilyen volt a kétszínű anyaország, amely szereti tanácsokkal ellátni a kisebbséget, ellenben a következményeket már nem hajlandó viselni. Az umagi olaszok mesélik, hogy a kisváros házai egyik napról a másikra kiürültek, csak a macskák kódorogtak nyávogva az elhagyatott térben. Isztriában 20-30 ezer olasz maradt.
Bársonyos rendszerváltás, bársonyos erőszak
Kinn a parton Fulvio Tomizza Triesztről szóló városregényét, a Mirjam városát olvasom. Az umagi könyvtárban hat-hét könyvem között fellelhető a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje című regényem is, többen ismerik, emiatt kaptam ajándékba a horvát fordításban minap megjelent Tomizza- kötetet. A regény olvasása közben felkapom a fejem, az egyik hős ugyanis Triesztben éli az életét, miközben megkörnyékezi a rettegés. Fél az új holokauszttól, az új tisztogatásoktól, az új razziáktól. Feltárul előttem a vegyes nemzeti összetételű régiók örökös fóbiája. A nemzetállami centrumok folyton feláldozzák a többnemzetiségű perifériák lakosait. Hol ez egyik, hol a másik kerül vészhelyzetbe. Folynak az örökös – néha erőszakos, néha bársonyos – etnikai tisztogatások.
Ideológiai és etnikai falak
Az Olasz Otthonban megtartom az előadásom az új európai falakról és a kerítésekről. Megpróbálom árnyaltan vázolni az újra felemelt falak és kerítések genezisét. A II. világháború után felhúzták az ideológiai jellegű vasfüggönyt, a falakat, amelyet azonban a kelet-közép-európai társadalmak nem néztek jó szemmel. Akkor a szocializmus és a kapitalizmus állt szemben egymással. A kapitalizmus győzött! A kelet-európai értelmiség először falak nélküli emberarcú szocializmust akart, aztán emberarcú kapitalizmust. Katonailag semleges országról álmodozott nem pedig a NATO-ról. Na, és mi történt? Beköszöntött a kleptokapitalizmus, bevonult a NATO. Az ideológiai falak 1989-ben leomlottak, azonban Kelet-Közép-Európában töprengeni kezdtek a látható vagy láthatatlan, az ideológiai falakat felváltó etnikai falakról. A polgárok nagy többsége helyeseli mindezt. Csak az a gond, hogy a nemzetileg tarka térségben lehetetlen igazságos határokat húzni, a szocializmus bukása után beköszöntött a „nemzetállami reneszánsz” amely éppen erről nem akar tudomást venni. Egyesek ironikusan használják ezt a kifejezést, mások patetikusan, alapjában véve azonban ez a reneszánsz készíti elő a drótkerítések felemelésének lehetőségét. Ebben a játékban természetesen a kisebbségek húzzák majd a rövidebbet. Ahol növekszik a nemzetállami eufória, ott a kisebbségre sanyarú sors vár. Ahol nemzetállam épül, ott meg kell találni az ellenséget. Ellenségek lehetnek a zsidók, a kisebbségiek, a romák… A falak láthatatlanok, a harceszközök kifinomultak, nem kell hozzá terror és erőszak. Parlamentáris elnyomás is létezik! Újabban azonban feltűnt az újabb Nagy Ellenség: a Migráns. Nem kétlem, hogy a jelenlegi nagyarányú bevándorló sok gondot és sok új konfliktust fog okozni, bizonyára az előállt helyzetre valamiféle választ kell(ene) adni. A legrosszabb válasz azonban a félelmet gerjesztő idegengyűlölet. A félelem vak: ma a migránsoktól rettegünk, holnap mindenféle másságtól, holnapután a nemzeti kisebbségiektől. A nemzetállam-építés hidegháborúval jár. A félelem és a rettegés végzetesen pokoli útját éppen Kertész Imre fogalmazta meg az utolsó könyvében „Arról van szó, hogy a muzulmánok elárasztják, majd birtokukba veszik, magyarán elpusztítják Európát, ahogyan Európa mindezt kezeli, az öngyilkos liberalizmusról és az ostoba demokráciáról árulkodik; demokráciát és szavazati jogot a csimpánzoknak.” (Utolsó kocsma, 2014) A demokráciából kiábrándult Kertész nem lát kiutat, pesszimizmusa végítéletre emlékeztet. Hozzáteszi, hogy ebben az általános hisztériában és félelemben a „politikusok inkább a saját hatalmuk javára akarják fordítani a helyzetet”, tehát „megnyílik a lehetőség a diktatúrák előtt, amelyek a vészhelyzet ürügyén elsősorban állampolgárjaikra hoznak veszélyt.” Szerinte vagy az iszlám uralma vár ránk, vagy a diktatúra. Harmadik utat nem lát. Ezek után jogos a kérdés: vajon Európa védhető-e a hagyományos értékkekkel, mint például a demokrácia.
Pasolini és a kapitalista széplelkűség kora
Triesztben megnéztem Martina Vocci remek dokumentumfilmjét Pier Paolo Pasoliniról, amelynek a vezérmotívuma, hogy az igazi alkotó mindig határt sért és tabukat rombol. Az ismert filmrendező, költő, dráma- és regényíró nyíltan vállalta a társadalmi küldetéstudatot, ami a mai „kapitalista széplelkűség” korában kánonsértésnek számít. A bemutató után bemutatkozik a film rendezője, a Triesztben élő Martina Vocci. Elmondja, hogy figyelmesen hallgatta az umagi előadásomat és szeretne meghívni a jövő évben megtartandó trieszti európai tanácskozásra. Örömmel fogadom a meghívást, hiszen a művészeti és irodalmi kánonokról lesz szó, a Pasolini által meghatározott megsértése lesz napirenden. Egyre többen vallják ugyanis, hogy ezek a kánonok is az épülő falak kellékei.
A régiók szabadságharca
Utolsó este Umagban. Milan Rakovaccal részleteiben megtárgyaljuk beszélgetőkönyvünk szerkezetét. Párbeszédet folytatnánk, ő az isztriai én pedig a vajdasági világ mindmáig nyugtalanító drámáját fogalmaznánk meg. A régiók keserves „szabadságharcát”! Szép terv, talán lesz belőle valami.
