Naplójegyzetek, fragmentumok
- május 6., csütörtök
Slobodan Šnajder Rézkorszak című regényét olvasom. Számomra az utóbbi évek legizgalmasabb közép-európai regénye, ezért nem lepett meg, hogy az osztrák bestseller-listák élére került. Azt tapasztalom, hogy a volt Jugoszlávia irodalmában egyre több önéletrajzi jellegű a századunkkal szembenéző és számot adó regény jelenik meg. Mintha csak újfent a Czeszlav Milosz által jelzett történelem álandó jelenléte fujtogatná őket. Őket és – engem is. Minket. Gondolok itt Aleksandar Tišma Örökre emlékezz Valira című önéletrajzi, vagy Jergović Apa című regényére és Šnajder Rézkorszak című művére. Úgy látszik, a jugoszláv háború arra kényszerítette az írókat, hogy szembenézzenek az eltűnt országuk világával és azon idők nagyon bonyolult emberi sorsával. A történelem rákényszerített bennünket arra, hogy elszámoljunk a befejezetlen 20. századdal. A berlini fal ledöntése után abban reménykedtünk, hogy rövid lesz a véres 20. század, de egy-két évtized múltán kiderült, hogy meghosszabbodott és addig tart, míg nem számolunk el vele. Vagy arról lenne szó, hogy újra fel kell fedeznünk az elrabolt múltunkat? Törődjünk bele, hogy immár a szavaknak sincs múltja? Nem tagadható, hogy az államszocialista rendszer is hamis múltat teremtett, a jövő volt az ópium, a múlt a méreg, de az még fájóbb, hogy a jelenlegi rendszer a régi hamis helyett „új” hamis múltat teremtett, ami nem is olyan új, hiszen restaurálják a harmincas éveket. Most a múlt lett az ópium és a jövő lesz a méreg. Még annyi képzelőereje sincs, hogy új hamis múltat gyártson. Mindhárom regényt autofikciónak is nevezhetném, amelyben kirajzolódik az állandóan mozgásban levő, identitás-kaleidoszkóp, mindhárom író szembesül a benne lakozó idegennel. Az idegen többé nem csak a másik, hanem bennünk rejtezik. Tišma kezdetben menekül a zsidó identitástól, de a nacionalizmus erősödésével párhuzamosan mégis egyre inkább vállalja. Šnajder a múltat rendkívül gondosan rekonstruáló regénye egyszerre családtörténet és autofikció. A regény narrátora családi visszapillantó tükörben keresi az identitását. Az 1919-ban született Georg Kemp a 20. század gyermeke, aki felnőt férfikorában átélte az európai drámákat. Származása szerint német, de kultúrája, habitusa szülőhelyére kötötte. Vagy 30 millió német osztotta ugyanezt a sorsot, habár nem mindegyik ugyanabban a formában vállalta a vele járó „átkot”. Georg Kempffel úgy játszadozott a történelem, mint a macska az egérrel. A dunai svábok tömegesen a náci ideológia hívei lettek, Kempfből nem lett náci, de tudatos antifasiszta sem. Idegenkedéssel szemlélte a Szlavóniában is terjedő nácizmust, ám jákobi sorsa elől nem menekülhetett. Nem önkéntesként, hanem kényszersorozással került a nürnbergi bíróság által háborús bűnösnek nyilvánított hírhedt Waffen-SS kötelékébe. A Hitler és Sztálin részéről halálra ítélt Lengyelországba került. Az európai pokol kellős közepébe. Egyik oldalról Hitler rohanta le, a másik oldalon pedig Sztálin, miközben az ukrán nacionalisták is kihasítottak maguknak egy részt. A lengyel pokolban tetőzik Georg Kempf kanosszajárása: nem tudott azonosulni a háborúval, nem volt hajlandó végrehajtani a halálos ítéletet egy német katonaszökevényen, de a fronton mégis harcolt, habár egy puskalövést sem adott le. Végül megsebesült és a német katonakórházban szerelmi kapcsolatba került Ania Sadowskával, a lengyel nacionalista ápolónővel, akinek a rábeszélésére és útmutatása alapján megszökik a Waffen-SS-ből, azzal a szándékkal, hogy a karjába tetovált Waffen-jellel a lengyel Honi Hadsereghez csatlakozik. Káin pecséttel a karján katonaszökevény lesz. Nem az utolsó abszurdum ez az életében. A németségéből eredő, tehát a vele született bűntudat örök bolyongásra ítéli, a legnagyobb büntetéssel sújtja a sorsa: senki sem ölheti meg örökké szenved a bűnétől. Ezzel tetőzik a tejes identitásanarchia, amely a továbbiakban sorsszimbólum lesz. Ki ellen fog harcolni a Waffen-SS tagja? A németek ellen? A szovjetek ellen? Egy biztos, mindkét oldal ellenséget lát benne. Európai hontalan lesz, aki imádkozás közben sem tisztázza, németül vagy horvátul imádkozzon-e s végül a lengyel mondatok melódiáját fogadja el, amely úgy hangzik számára, mint egy ősi és elfelejtett nyelv. Reménytelenül tengeti életét, végül orosz fogságba kerül, ahol hajszálon múlott az élete, de szerencséjére Waffen-SS egykori katonája az orosz komiszár bumaskájának köszönve kerékpárral „hazaérkezett” szülőfalujába, Nuštrába, ahol életben hagyják. Életben maradt, de nagy kérdés, hogy volt-e élete, vagy pedig Georg Kempf egész életében, a Káin pecséttel a karján örök hontalan marad, annak ellenére, hogy a komiszár bumaskája alapján azt is híresztelték róla, hogy lengyel hős volt.
Ami azonban egyszer elveszett, arra soha többé nem lehet rálelni. Beköszöntött a felszabadulás, kezdődött a szocializmus építése. A náci rendszer Svejkjéből a szocializmus Svejkje lesz, de a bűntudattól nem szabadulhat. Egy társaságban az oroszokkal beszélgetett, akik természetesen elítélik a németeket. Úgy érzi, hogy felette is ítélkeznek, holott nem róla van szó, hiszen többször is mondják, hogy ő a „miénk”. A Waffen-SS katonája, majd a „lengyel szabadságharcos” feleségül veszi Verát, a partizán asszonyt, aminek azonban válás lesz a vége, hiszen nincs menekvés, az örök vándor a múlt vándora is egyben. Tehát akarva-nem akarva szembesül saját múltjával. A feleség kíméletlenül kimondja: ha a háború idején szembe találták volna magukat, akkor miden habozás nélkül kivégzi mostani férjét,
Georg Kempf Közép-Európa századvégi Svejkje azonban sokkal összetettebb, zavarosabb, ellentmondásosabb sorsot cipel a vállán, mint Hasek hőse a század elején, hiszen időközben a sorsok szétroncsolódtak, elvesztették a nevüket, avagy a megnevezés zűrzavarába kényszerültek. Georg Kempf, meggyőződése ellenére szolgálta a fasizmust, aztán pedig szolgálta a szocializmust, ugyanúgy szolgált, mint Lábán, de semmiféle jutalomra nem számíthatott. Az Úr nem segített rajta. Többé nem számíthat egy fölöttes eszmére, amelynek nevében az Úr megítélné a történelem angyalával folytatott kilátástalan küzdelmét. A tarka etnikai összetételű Kelet-Közép-Európában és a Balkánon a másság drámája, tragédiája a mindennapok része lett, az ismerős idegen beköltözött a személyes identitásba, az individuum lelkébe. Ő lesz az idegen. Nem csupán szembesül a Mássággal, hanem önnönmagában hordozza azt. Erről szül Miljenko Jergovic Apa című kisregénye, vagy a Rokonság című regénye is. Az Apában a nagyanyja a csetnikeket pártoló szélsőséges nacionalista volt, az apja viszont a háború végén partizán lesz. Senki sem lehet biztos a saját identitásában, regényének egyik hőse úgy tudta magáról, hogy horvát nacionalista utódja, hogy a végén kiderüljön, nem is horvát, hanem szerb. A délszláv háború idején a Szarajevóban nevelkedett horvát író a háború alatt Zágrábba települ át Szarajevóból, ahol szintén idegennek érzi magát és szembe kerül a horvát nacionalizmussal.
Az új délszláv regények olvasása után Filip David Családi krónika című remek esszéjében feltárja családja üldöztetésének történetét a náci uralom idején. Belgrád és Szerémség között ingázva menekül a család a nácik elől. Az sem mellékes, hogy az antiszemita hisztéria idején egy időben a saját életét kockáztatva egy német származású ember rejtegeti őket. Az apa végül a partizánoknál köt ki. Újvidék felszabadításakor 1944 október 23-án az apja az elsők között vonul be a városba. Filip Dávid 4 éves volt, én három. Ugyanebben az időben apámat a felszabadítók kényszermunkára ítélik. Vajdaság szerte létrehozták a német haláltáborokat és ásták a magyar tömegsírokat. Anyám boldog volt, mert az apám élve tért vissza a családi házba. Számunkra így kezdődött a felszabadulás. Idővel azonban lazult az idő, 1956-ban újvidéki gimnazista voltam és egy percre sem kételkedtem a szocialista jövőben. A gyanúm lassan érlelődött, de ez már egy külön téma. Filip Daviddal az irodalom hozott össze bennünket. Nagy szeretettel olvastam a Sötét erdő kútja (1964) című elbeszéléskötetét, ő pedig elismeréssel szólt az Egy makró emlékiratai című regényemről. Sokszor találkoztunk, jól ismertük egymás gondolatait. 1992-ben együtt kerültünk Milošević fekete listájára, együtt távolítottak el bennünket a munkahelyünkről. Együtt szerepeltünk a Radomir Konstantinović alapította Másik Szerbia forumán. 2002. októberében Filip David és én Mirko Đorđevićtyal, Milan Đorđevićtyal, Dragan Velikićtyel, Predrag Čudićtyal, Vladimir Arsenijevićtyal, Bogdan Bogdanovićtyal és Radmila Lazićtyal együtt írtuk alá azt a kiáltványt, amelyben figyelmeztettük a közvéleményt az extrém nacionalizmus, a populizmus és a náci ideológiák terjedésére. Sajnos, csak heten írtuk alá, egyesek szerint túl korán, szerintem időben. Nem elég megbuktatni Miloševićet, ezt a rendszert kell megváltoztatni, hangsúlyoztuk. Fel sem tudnám sorolni, hogy azóta hányszor szerepeltünk együtt. Hálával és megilletődve fogadtam Filip David elismerő szavait a belgrádi Parabrodban megrendezett bemutatón a Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja című regényemről. „Nálunk kevés olyan író van, aki emberi és értelmiségi nagysággal dicsekedhet. Végel egyike közülük.”, mondta. Hálásan, de kétellyel fogadtam a dicséretet, hiszen meggyőződésem szerint ezt ő sokkel inkább kiérdemli. Ezért helyesbítem a mondatát: „Nálunk kevés olyan író van, aki emberi és értelmiségi nagysággal dicsekedhet. Filip David egyike közülük.”