Naplójegyzetek, fragmentumok
- február 1., kedd
Születésnapomon Illyés Gyula egyik versének sorával ébredek: „Aki úgy is él, hogy túlél: adóssá válik.” Az évek múlásával növekszik az adósságom súlya. A Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja című regényemben írtam az elpazarolt nemzedékről. Attól tartok, én is közéjük tartozom.
Az ablak előtt álldogálva figyelem a népes utcát. Most történik meg először, hogy Újvidéken tartózkodom és nem sétálok végig a Duna utcán. Azelőtt hóban, fagyban születésnapomon ezzel a sétával ünnepeltem a város születésnapját. Igaz, az utóbbi években az utca végére érve behunytam a szemem, mert balsejtelmek vettek erőt rajtam. Nem szívesen tekintettem Jaša Tomić szobrára, mert a neves politikus antiszemita gondolatai jutottam eszembe, akit mostanság ünnepel a város. Ő volt az, aki az újvidéki pályaudvaron meggyilkolta politikai ellenfelét Dimitrije Avramovićot. Ezért a Duna utca végén rendszerint visszafordultam. Sajnos a szobortól elfordulhatok, a valóságtól azonban nem. Az íróasztalom előtt arról merengek, hogy a Duna utca végén három szobor áll. Az egyik Sinkó Erviné, a Másik Aleksandar Tišmáé, a harmadik Danilo Kišé. Mindhárman Újvidék árvái.
Este rosszul lettem. Fejfájás. Anikóval először a covidra gondolunk. Lehetetlen, mérlegelem, hiszen ezekben a hónapokban alig léptünk ki az utcára, társaságba se jártunk, úgy éltünk, mint a remeték. A lázmérő 38,8 fokot mutat.
- február 2., szerda
A reggel láztalan, de délután mér 37, 6. Este 38,0. Torokfájás. Kezdek félni a covidtól. Csak annyi erőm maradt, hogy feljegyezzem azt a néhány sort. Szüntelen izzadok, Anikó nem győzi cserélgetni a pizsamámat. Egész nap az ágyban, csak este vánszorgok ki a televízió elé, hogy halljam az új híreket. De nem tudom megjegyezni, hogy mi történik a világban. Eltompult az agyam.