Naplőjegyzetek, fragmentumok
2022.november 21., hétfő
Csodálatos, már-márt szürreális luciditás! Ez jut eszembe a kortársairól, vagy az általa fontosnak tartott írókról szóló Borghes-esszék olvasása után. „Az a valóság – írja az egyik esszéjében – hogy minden író maga teremti meg az előfutárait. Műveivel módosítja a múltképünket, amint a jövőnket is megváltoztatja”. A gondolat kapcsán a vajdasági magyar irodalomra gondolok. Vajon az írók megteremtették-e saját előfutáraikat? Szenteleky nemzedéke okkal nem tehette ezt, hiszen alapozók voltak, de a háború utáni nemzedék sem tette, úgy vélem, azért mert ők is alapozóknak vélték magukat. A HÍD-nemzedék írói, prózaírói azonban már élvezhették a későn születettek kegyét: volt némi hagyomány-tőkéje. Nem élt vele. Még egymásról is alig vettek tudomást. Hiába keresem Fehér Ferenc vallomásos esszéjét Ács Károlyról. A különbségek és a hasonlóságok feltárása elmarad. Ugyanígy nem született esszé Ács Károly tollából mondjuk, Pap Józsefről. A prózaírókról nem is merek szólni. Az én nemzedékemnek egyik része a kezdetben legalább tudomást vett egymásról, bár az irodalmi előfutárokról nem esett szó. Sinkó is inkább szellemi előfutár maradt. Idővel azonban ennek a nemzedéknek a tagjai is elmagányosodtak. Az utána jövő nemzedékek pedig magányosan indultak. Létezik a vajdasági szellemi és kulturális életben egy holt tőke, amiről gondoskodnak a kritikusok és az irodalomtörténészek, de az írók nem. Talán az irodalomtörténészek és a szociológusok egyszer feltárják ennek is az okát.