Naplójegyzetek, fragmentumok
- február 10. csütörtök
A magyarországi választási propaganda terén könnyű dolga akad a VMSZ-nek. Nem kell foglalkozni a gazdaság programokkal, az európai integrációval (erről Vučić „gondoskodik”), vagy a demokratikus állapotokkal (ugyanúgy elégedett vele, mint a Szerb Haladó Párt), elegendő ismételgetni, hogy Orbán Viktornak köszönve a vajdasági magyarok kettős állampolgárságra tettek szert, meg azt, hogy a Fidesz kormány biztosítja a vajdasági magyarok identitásmegőrző stratégiájának sikerét. Pásztor István a VMSZ elnöke szerint az esetleges ellenzéki győzelem csökkenti a támogatást. Ezek szerint a vajdasági magyarok legnagyobb ellensége a magyar ellenzék lenne? A magyarországi támogatásokat elosztó Prosperitati Alapítvány kedvezményezettei a kampány szellemében sorra köszöntetet mondanak Orbán Viktornak és a magyar kormánynak. A magyar adófizető polgárokról megfeledkeznek. Senki sem töpreng el azon, hogy az elmúlt tíz években a kiadós támogatás ellenére, miért növekedett oly erőteljesen a kisebbségi egzódusz. Egy ideig a kisebbségi vezetők puszta divatot láttak benne, újabban azonban felismerik a veszélyét, de azzal bátorítják magukat, hogy az elvándorlók majd visszatérnek. Akad azonban más gondjuk is a kisebbségi politikusoknak, mégpedig a levélszavazatok számának esetleges csökkenése. A budapesti kormánykörök nem néznék jó szemmel a levélszavazó kisebbségi polgárok számának csökkenését, hiszen ezúttal minden egyes leadott szavazat nagy fontosságú, A vagy 200 ezer kettős állampolgárságú vajdasági magyarnak legfeljebb 30 százaléka regisztrálta magát a szavazásra. Hol maradat a vagy 130 ezer magyar? A kétharmad? Erre nincs válasz. A regisztráltak levélszavazatával is komoly gondok merültek fel. Történt ugyanis, hogy a kettős állappolgárságú fiatalok időközben nagy számban külföldre távoztak, sokan áruba bocsájtottak a házukat, sok helyütt pedig üres lakások várják a postást. Mit tegyen ilyenkor a postás, aki mélységesen átéli a levélszavazás kínját és dilemmáját. Dobja be a borítékot a postaládába, vagy ha nincs akkor dobja be az elhagyatott udvarokba, ahol majd az első eső eláztatja? Vagy adja át a borítékot az új háztulajdonosnak, aki nem és tud magyarul? Ez nagy felelőtlenség lenne. Megtörténik, hogy valaki mégis elküldi a Választási Bizottság levelét az egyik Liverpoolban dolgozó vajdasági magyarnak, aki éppen ezekben az években kötött barátságot az egyik szolnoki magyar vendégmunkással. A levél sajnálatos félreértést idézhet elő közöttük. A szolnoki magyar ugyanis joggal teszi fel a kérdést, hogyan lehetséges, hogy bár mindketten Liverpoolban élő vendégmunkások, a vajdaság magyar miért szavazhat levél útján, neki pedig miért kell többszáz kilométert utaznia, hogy élhessen állampolgári jogával. Az sem kizárt tehát, hogy ebben a feszült légkörben, a nemzeti egység helyett az anyaországiak és a határon túliak között szakadékok keletkeznek. Persze a postásnak más gondjai is akadnak. Adja át a levelet a VMSZ helyi vezetőinek, akik majd gondoskodnak a levélszavazatokról? Ez is felelőtlenség lenne, ezenkívül törvényellenes is. Nem tudni, hogyan döntenek majd a postások, de biztos, hogy komoly dilemmával szembesülnek.
A közéletből kiszorított kisebbségi ellenzéki pártok utolsó szalmaszála a Fidesz, illetve a Szerb Haladó Párt esetleges veresége, amely talán segítene a VMSZ-monopolhelyzetének lazításában. A kérdés azonban nem ilyen egyszerű. A VMSZ monopolhelyzetét nem a Fidesz teremtette meg nem is a Szerb Haladó Párt. Az egypártiság szelleme a vajdasági magyar közéletben 2000 után érvényesült, amit annakidején a liberálisokkal karöltve támogatott a Magyar Szocialista Párt is, mivel úgy vélték, hogy ez a vajdasági magyarok szabad döntése. Az is igaz, hogy a lényegi változások érdekében a VMSZ programjával szemben nem született átfogó alternatív program. A másként gondolkodó csoportok atomizáltak, minden csoport a saját buborékjában jeleskedik. Időnként megszületik egy-egy a VMSZ autokratikus politikáját elítélő cikk, azonban hamar kiderül, hogy ez elsősorban egyetlen médiumot érint, a Magyar Szó napilapot. A többi médium a Hét Napot, a Pannon Rádiót, a Pannon Televíziót, továbbá az Újvidéki Rádió és az Újvidéki Televízió magyar adását elvétve éri bírálat. A tényfeltáró újságírók nem foglalkoznak korrupciós botrányokkal, e téren a VMSZ-t nem érte konkrét véd. Mi több a kulturális intézmények felett teljes ellenőrzést gyakorló VMSZ tevekénységét sem éri bírálat. A Magyar Narancsban inkább az elismerésről olvasok, nem pedig a kifogásokról. Sem a Könyvkiadókban, sem a folyóiratokban az elmúlt években nem jelentek meg olyan kritikus szellemű művek, vitákat gerjesztő tanulmányok és esszék. Nem hallani elutasított kéziratokról sem. Ezek szerint nincs „Kulturkampf”. Egy kimondatlan közmegegyezés szerint elfogadható a pluralizmus nélküli kegyes egypárti tolerancia. Ütközőpontnak marad egyedül a Magyar Szó napilap. Kimondott mozgósító műhelyek, civil szervezetek sincsenek. A kulturális intézmények vezetői nem panaszkodnak a párt nyomásgyakorlásáról. Egyedól a Szabad Magyar Szó nevű független portál híranyaga, valamint a Családi Kör című hetilap egy-egy cikke jelez némi különvéleményt, de a kulturális establishment inkább a VMSZ által ellenőrzött médiumokban publikál, nem ezekben. Időnként előfordulnak ugyan következmény nélküli incidensek, mint például a paradigmatikusnak számító szalmaláng életű Tanyaszínház-botrány. Történt ugyanis, hogy a Magyar Nemzeti Tanács elnöke javasolta, hogy a „prasnya beszéd” miatt állítsák le a Tanyaszínház falusi vándorútját, mert az rossz hatással van a gyerekekre. Az elnöki javaslat szerint az előadás továbbra is bemutatható a Tanyaszínház jól felszerelt, anyaországi támogatást élvező székházában. A rendezők úgy találták, hogy ez cenzúra: Petíciók születtek, sőt náci időket is emlegettek, Tanyaszínház lemondta a vendégszerepléseket, az előadást azonban Gunarason tovább is bemutatták. Rövid idő múlva az intézményi vezetők baráti hangulatú beszélgetésben tisztázták nézeteltérést, a „botrány” minden következmény nélkül barátságosan zárult. Mi tehát a tanulság? Az, hogy a bácskai egypárti rendszerben az értelmiség beéri a egypárti „kegyes toleranciával”. Lehet, hogy ez a maximum. Vagy nem is érdemel többet? Nerm tudom megítélni