Éljen május elseje!
2012. április
Kisebbségben megújulni
Tépelődöm. Szlovákiában 458 467 polgár vallja magát magyarnak. A legszerényebb számítások szerint is a magyar pártok 350 000 szavazásra jogosult polgárra számítanak. De már számítani sem mernek. Az idei parlamenti választásokon a Fidesz és a magyar közszolgálati média által támogatott párt, a Magyar Koalíció Pártja 109 483 szavazatot kapott és nem jutott be a parlamentbe. 176 088 szavazattal bejutott viszont a HÍD-MOST nevű vegyes összetételű párt, amelyre főként a magyar választási körzetekben szavaztak a polgárok. A szlovákiai magyar lapok szerint új típusú magyar érdekeltségű pártról van szó, amelyik rendelkezik kisebbségi programmal. Ez egyesek szerint minimális, mások szerint pedig reális. Nem lehetek döntőbíró, ennek megítélésében a szlovákiai magyarok az illetékesek. Továbbá: nem a Fideszszlovákiai kudarca foglalkoztat, hiszen ezzel a napi politika, illetve a pártpolitika kerülne előtérbe. Lényegbeli dolgokról van szó: a szlovákiai, és nem csak a szlovákiai magyarok közérzetéről, politikai állásfoglalásáról. Egyszer górcső alá kéne venni a kisebbségi preferenciák módosulását a 20. század végén, a 21. század elején. Mi változott körülöttünk és bennünk? Miben kéne változnunk? Gyorsuló időkben élünk, szinte képtelenek vagyunk érzékelni a változásokat (csak a változás állandó, állítják a szociológusok), ezért korunkat a zűrzavar korának is nevezik. Bele kell nyugodnunk, hogy a kisebbségi állapot sem írható le a nyolcvan, vagy a negyven évvel ezelőtti fogalmakkal. Ezekkel csak a szemfüles reálpolitikusok és a siránkozó messiások a budapesti páholy előtt iszapbirkózását írhatjuk le. Nemzeti szempontból ez már régen mellékes dolog. A régi fogalmak csak az etnobizniszt művelő, főfoglalkozású magyarokat érzékelik, a mindennapok kisebbségi embert aligha. Miről is van szó? Egyrészt manapság sokkal könnyebb, mint bármikor ápolni nemzeti diskurzust a kisebbségi közösségekben, hiszen az új európai kódex szerint ez többé nem belügy. Ennek következtében gomba módra szaporodnak a kisebbségi pártok, a kisebbségi nemzeti diskurzus reneszánszát éljük. Időnként az inflációja is felbukkan, leggyakrabban akkor, amikor a puszta retorika helyettesíti a valóságos értékeket és tetteket. Ez mintha arról szólna, hogy manapság könnyebb megtalálni a „megmaradás útját”, Másrészt azonban az adatok arra figyelmeztetnek, hogy sokkal, de sokkal bonyolultabb helyzetről van szó. Úgy látom, hogy az apró politikai viszályok, a liliputi hatalmi harc, a bársonyszékekhez való ragaszkodás közben, a vezetők elképesztő öndicsérete ellenére is a rohamosan csökken a kisebbség lélekszáma. Ez érvényes minden magyar kisebbségre. Óriási ellentmondásról van szó. Miközben növekszik a nemzeti identitás megőrzésének szabadsága, csökken a kisebbség lélekszáma, felgyorsul az asszimiláció. Miért van az, hogy a puha vagy a kemény diktatúrában a kisebbségi ember sikeresebben védte a nemzeti identitását, mint a kapitalista piacorientált demokráciában, amelyben a nemzeti identitás önérzetes hangsúlyozása nem számít többé vétségnek? Azt hiszem, elsősorban arról van szó, hogy az életkörülmények megváltoztak. A kisebbségi polgár manapság drasztikus mobilitási kényszerben, állandó kapitalista versenyhelyzetben él. Hagyományos kötelékek foszlanak szét, a kulturális ráhatások sokoldalúak és kaotikusak. Ebben a helyzetben a polgár nehezen talál magának kompaszt. A posztmodern kor útvesztői áttekinthetetlenek. Meginogtak az identitás alapjai, s egyre több asszimilációs csatorma nyílik. Ezért figyelemre méltó Csáky Pál, felvidéki politikus, a MKP volt vezetőjének bevallása, mely szerint a Felvidéken 90 ezerre tehető a magyar ügyek iránt elkötelezett választók száma. Ennyi – és nem több! Pesszimista kijelentés? Nehéz cáfolni. Vigasztalásul azonban hozzáteszi: „Rajtuk kívül van még egy 30-40 ezres választói réteg, akiket a Magyar Koalíció Pártja meg tud szólítani a nemzeti érdekek képviseletével és vannak más célcsoportok is, akik szintén megszólíthatóak, de nekik mást is kell kínálni.” Tehát a MKP 130 000 magyar szavazópolgárra számíthat, vagyis a kisebbségi magyarok felére sem. Ez is csak akkor érhető el, ha a kisebbségi párt meg tudja szólítani a kisebbségi szavazópolgárokat. Ezek szerint a pártszótáron kéne változni. Ez a felismerés komoly előrelépés ahhoz képest, amit itt-ott eddig alkalmam volt hallani, miszerint a kisebbségi polgárok nem elég nemzethűek, érdemtelenek a jól fizetett vezérek gigantikus áldozatára Erre ugyanis gyakran utalnak a pártvezérek, s ilyenkor arra gondolok, hogy még csak az hiányzik, hogy leváltsák a kisebbségi népet. Hogy milyen irányba változzon a kisebbségi szótár, arról egyelőre Csáky Pál még nem szól, ám nyilvánvaló, hogy az eddigi kisebbségi viszálykodás elidegeníti a magyar választókat a kisebbségi pártoktól. Amig a két kisebbségi párt viszálykodik, a harmadik, a többségi párt a markát dörzsöli. Csáky ezt egyértelműen beismeri. „…miért alakult úgy, hogy az a több mint 30 ezer szlovákiai magyar választó, akik elfordultak a Most-Híd párttól a mostani parlamenti választásokon, nem az MKP-ra szavaztak, hanem ehelyett inkább otthon maradtak vagy éppen a Robert Fico vezette Irány-Szociáldemokráciára (Smer-SD) pártra adták szavazataikat.”
Újra aktuális
A Sterija Játékokból telefonálnak és engedélyt kérnek a régi teateológiai esszém a Metapolitikai dráma és a politikai világok újraközlésére a Scena című folyóiratban. Akkor a nyolcvanas évek jugoszláviai színházi dilemmáira, a Ljubiša Ristić és az új fiatal drámaírók munkássága körüli vitákra reflektáltam. Kiderült, hogy napjainkban a rendező Oliver Frljić, valamint néhány fiatal drámaíró munkássága aktualizálta a nyolcvanas évek közepén született esszém gondolatait. A nyolcvanas évek közepén a jugoszláviai színház európai presztízsre tett szert, elsősorban azzal, hogy megfogalmazta korának nagy dilemmáit. A nyolcvanas évek végére ezt a színházkoncepciót, felváltotta az úgynevezett nemzeti szellemű színház, és annak reakciójaként az elefántcsonttorony experimentális színháza. Az első puszta agitáció volt, a másik pedig menekülés. Ezt az állapotot Oliver Frljić színháza múlta felül, mert radikálisan továbbgondolta a kortársakra, így például, Danilo Kišre és a Dušan Jovanović kritikus szellemű drámáira alapozó ristići színházat. Nem is csoda, szinte versenytárs nélkül áll a szerbiai színházi életben, és az európai színházi élet is számon tartja. Van még egy tehetséges rendező, Urbán András, aki szintén a ristići műhelyben tevékenykedett. Ő valamelyest Frljićtyel ellentétben inkább szelídítené és ristići kritikus szemléletet, inkább a formai elemeket gondolja tovább, ami szintén érthető, hiszen tükrözi a kisebbségi szellemi állapotokat. Frljić ugyanis darázsfészekbe nyúl, amit Urbán, úgy látszik, nem tehet meg.
Ne kompromittáljuk az autonómia eszméjét!
A gazdák zárlat alatt tartanak több vajdasági útszakaszt. A véletlen úgy hozta, hogy éppen ezekben a napokban Pancsovára utazzak, ahol a Független Vajdasági Újságírók Egyesületének szervezésében. A decentralizációról van szó, amelyről ma igen kínos beszélni, hiszen választási jelszó lett belőle. Nehéz szólni a Vajdaság autonómiájáról is, mert hirtelenjében a pártok egy része is elkezdett „vajdasági dialektusban” beszélni. A választási kampányban kiderült, hogy valamelyest ők is autonomisták lettek. Érthető az igyekezetük, hiszen a vajdasági polgárok fiatalabb nemzedékének körében növekedett az autonómia pártiak száma. Nagyon örülök ennek, ám nem szabad visszaélni vele. Azt gondolom, hogy most különösen őrizni kell az autonómia demokratikus eszméjét, mert, bizony, a múltban árnyék vetült rá. Ezt nyíltan, becsületesen és őszintén be kell vallani. Ez is a múlttal való szembenézéshez tartozik. Cseppet sem örülök annak, ha olyanok viszik a szót, akik azt hiszik, hogy nem baj, ha egyik vagy a másik párt elnyomja a sajtószabadságot, az a fontos, hogy pártfogolja az autonómia eszméjét. Ezt az ellenmondást nem bocsátja meg az autonomistáknak a fiatal nemzedék, minek következtében az autonomisták csak egy szűk szektát képviselnek. Az autonómia eszméje csak akkor terjedhet, ha az autonomisták minden taktikai kompromisszum nélkül emelik magasra a demokrácia zászlaját. Vajdaság autonómiája vagy az egész Szerbiában példamutatóan demokratikus lesz, vagy pedig nem lesz autonómia, mert nem demokratikus autonómiára nincs szükség.
Hol vagy munkásosztály?
Pár nap múlva május elsejét ünnepeljük. Úgymond a munkásosztály ünnepét. Csak hol van a munkásosztály? Van-e még? Maradt-e még? Egy azonban biztos, a munkáltatók nagy része kegyetlenül kizsákmányolják a munkavállalókat, akik nem nyolc órát dolgoznak, hanem többet, s örülnek, hogy dolgozhatnak, mert az ajtó előtt hosszú sorokban várakoznak a munkanélküliek. A kulturális elitből is kiveszett a szociális érzék. Igaz, az értelmiségiek is pauperizálódnak, ha nem tagosodnak be valamelyik pártba vagy pedig nem vállalják a boldog pártholdudvari státust. A pártvezérek időnként szemérmesen elsuttogják, hogy bizony „jobban is élhetnénk”. A kultúra a gazdagok előjoga lett, de ők inkább a turbófolkra koncentrálnak és hevesen tapsolnak a giccsnek. Az új balkáni jet set elégedett! A munkavállalóknak nincs pártjuk, baloldal sincs, hogy is lenne, amikor a magát szocialistának becéző párt nem akar szocializmust. Így hát keserűen írom le a következő sorokat: Éljen május elseje, a munka ünnepe.
Családi Kör, 2012. 05. 03.