Végel László: Temetetlen múltunk. Önéletrajzi regény
Végel László képes a senki más által át nem élt, senki máséval fel nem cserélhető objektív szenvedéstörténetét, lelki meghasonlásainak vívódásait nyilvánossá tenni, mint „egy töprengő fűszál”.
2019.09.29. Revizorr, Kritikai portál
SÁNTHA JÓZSEF ÍRÁSA.
Végel László hosszú, a kisebbségi létben töltött évtizedek tapasztalatának összegzéseként úgy döntött, hogy nem a személyes sorsának magánéleti eseményeit helyezi előtérbe. Ehelyett egy mottóul választott Márai-idézet szellemében valamiféle végső számadással tartozik ennek a kettős tudattal rendelkező nemzedéknek a belső történéseiről, amelynek időbeli kereteit a trianoni békediktátum, és a rendszerváltozás utáni véres jugoszláviai polgárháború, majd az azt követő látszólagos béke fogja közre.
Az író a legszegényebb parasztcsalád gyermekeként, egy nagyon zárt és konzervatív értékeket valló környezetben nőtt föl, ahol a Trianon szó tabunak számított, és csak újvidéki diákként nyílt ki előtte az elhallgatott múlt néhány fontosabb emléke. Dicsérhetjük a vajdasági vidéki élet, Szenttamás két világháború közötti hétköznapjainak, még inkább a magyarság helyzetének, öntudatának, hitének és hiszékenységének pontos ábrázolása miatt, hiszen ők az akkori időkben, ahogyan később sem kaptak az anyaországtól hiteles erkölcsi és valóságos anyagi támogatást.
Ezt a kisebbségi létbe szorultságot volt hivatva megszüntetni a magyar miniszterelnök (Teleki Pál) teljes morális tiltakozását semmibe vevő magyar katonai beavatkozás, amely a szégyenteljes és tökéletesen értelmetlen újvidéki vérengzéssel érte el mélypontját. A válasz sem maradhatott el, a délről ellenállás nélkül a Vajdaságot visszafoglaló Tito-partizánok tevékenysége még tömegesebb és durvább ellencsapást mért a tökéletesen védtelen őslakos magyarságra. Sehol máshol nem volt ennyire kiszolgáltatva a politikai játszmáknak a kisebbségbe rekedt magyarság. Jellemző, hogy azokban a vészterhes napokban, amikor a magyarok, majd Tito-partizánjai törtek be Szenttamásra, a Végel család, majd a szerb szomszéd kölcsönösen bújtatta a kiszámíthatatlan következményektől rettegőket. Az édesanya csak a halála előtt, 1999-ben volt képes felidézni a kukoricásban véletlenül ott talált levetett ruhákat, és azt, hogy néhány száz méterről hallotta is a hajnalban összegyűjtött magyarokat gödrökbe lövő sortüzeket. Később a Tito-Sztálin féle ideológiai ellentét további megalkuvásokra, és absztrakt megfelelésre kényszerítette a már jócskán megfogyatkozott és megfélemlített magyarságot.
Ami később felfoghatatlan és megmagyarázhatatlan ebben a helyzetben: az 56-os magyar forradalom hatása, amely egyrészt Tito politikájának szovjetellenes jellegét bátorította, amíg csak néhány nap után ki nem nyilatkoztatta a magyar miniszterelnök az ország politikai akaratát a többpártrendszer bejelentéséről. A titkos alku, amely Tito és Hruscsov között köttetett, már jóváhagyta a magyar forradalom véres felszámolását. Miközben a magyar politikai menekülteket befogadta Jugoszlávia, a nagykövetségre menekülő magyar kormányt már kiszolgáltatta a szovjeteknek. A következményeket ismerjük, sőt az sem merült feledésbe, hogyan változott meg a Nyugat által sztár-politikussá avanzsált Tito nemzetiségpolitikája. A sokszor megnyomorított kisebbség, amely az oktatás, a nyelvhasználat, a kultúra területén a legliberálisabb elvek szerinti lehetőségek birtokába jutott, a félévszázados elnyomás után afféle aranykorként élte meg ezt a bő évtizedet, ám a Tito halála után felerősödő nacionalista politikai fordulatot olyan értetlenséggel, amelyhez semmi köze nem lehetett. Ezt mindvégig a kétségbeesett és irracionális, az egykor békében élő összezárt nemzetiségek (Jugoszlávia eszmeisége) öngyilkos politikai radikalizálódásaként szenvedte meg, amelyben a magyar kisebbségnek szerencsére most csak a másodhegedűs szerepe jutott.
Mit mondhat mindezen tapasztalatok bitokában egy Tito-érában szocializálódott, a Nyugat értékeihez ragaszkodó értelmiségi? Súlyos vádiratot ír az egész évszázadot átfogó balfék magyar politikát illetően. Hiszen ezen a hajdani magyar birodalomhoz tartozó, mezőgazdaságilag értékes területen semmiféle racionális és az ott lakók érdekeit szolgáló politikai akarat nem érvényesült. Nem beszélve a rendszerváltás utáni magyar politikai elitek szűklátókörűségéről, amikor hol alig törődtek a határon túli kisebbséggel, hol pedig a belpolitikai haszon reményében mindenféle előnyökkel kecsegtették őket, miközben anyagi és politikai ambíciójuk mindig is pártérdekeket szolgált. Az új éra régi ízekkel teli. Mintha kiszabadultak volna a szekrényből a régen megtagadott-rejtegetett, baljós indulatok. „Számomra sem értelmezhető a budai úri villákból küldött üzenet: legyek büszke a magyarságomra, nem értem, mit akarnak mondani.”
Ezek tükrében nem csoda, ha a ma regnáló hatalom Végel László túlfűtött indulatoktól sem mentes könyvét, a Temetetlen múltunkat szinte a nemzetárulással egyenértékű kritikával illette. A Magyar Nemzet kritikusa nem átall olyan kitételeket használni, amelyek az író sok-sok évtizedes tapasztalatát a szőnyeg alá söprik.„ Ám az örökös asszociációk nem a gondolatok gazdagságát tárják elénk, ellenkezőleg, az igazán mély gondolatok, érzések hiányát fedik el, vagy legalábbis álcázzák a bátortalanságot azok kimondására.” Majd végső tanulságként egyszerűen kitagadja Végel Lászlót az érdemmel bíró írók köréből: „Mindezt a magyar kultúra tántoríthatatlan őreként, az NKA kegyelt támogatottjaként.” Mintha csak azt mondaná: A mi pénzünkön írsz így rólunk?
Tudjuk, hogy miféle művekkel kereshetjük ennek az eltorzult, mindig csak a saját dicsőségét hallani akaró szolgahadnak a kegyét. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Végel László képes a senki más által át nem élt, senki máséval fel nem cserélhető objektív szenvedéstörténetét, lelki meghasonlásainak vívódásait nyilvánossá tenni, mint „egy töprengő fűszál”. Ez a kettős identitás nem csak a szerb-magyar relációban játszódik, de abban a hosszú folyamatban, amikor is egy liberális kénytelen-kelletlen érzékeli, hogy ami most Magyarországon és Európában zajlik, az már megtörtént egykori szülőföldjén, a százszor elátkozott Jugoszláviában.
Az olvasónak az a kétsége támad a könyv és a hivatalos kritika kapcsán, hogy a hatalomnak talán nem is lett volna fontos lehajolni gerince épségét kockáztatva egy számára ennyire hiteltelen, satnya kis virágért.
Szerző: Sántha József