Egy tabu utóélete
2013. június
Vörösmartyval – éjjel
Az ausztriai éjszakában Vörösmarty. „S te elnyomott szó, hagyd el börtönöd./ Törj át a fásult nemzedék szívén.” Az osztrák táj annyira ápolt, a kisvárosok annyira rendezettek, hogy csak éjszaka sötétjében törnek fel bennem háborgó gondolatok.
Félelem és gyanakvás
Némi megkönnyebbüléssel olvasom a hírt, hogy a szerbiai képviselőház napirendre tűzi az 1944/45-ös magyarellenes retorziók kérdését. Olyan hírek is kiszivárognak, hogy ezt el fogja ítélni. A magyar kisebbség már több mint egy évtizede napirenden tartja az évtizedeken át szörnyű tabutémát: Párthovatartozástól és a politikai értékrendektől függetlenül egységes vélemény alakult ki, hogy fel kell tárni az igazságot, úgyhogy az esetleges parlamenti nyilatkozat nem számít meglepetésnek. A szerb közvéleményt azonban bizonyára váratlanul éri, hiszen a szörnyű eseményekről csak szórványosan értesült, akkor is egyoldalúan, és az egyoldalúság nem csak az atrocitások idején mutatkozott meg, hanem napjainkban is. Jellemző módon sok nacionalista szívesen vette át a titói korszak sötét korszakának szótárát, felmelegítette azt a diskurzust, amit 1950 után a hivatalos kommunista nomenklatúra felejteni vagy felejtetni igyekezett, ezért tabuvá nyilvánította. Kiderült, hogy nincs nagy különbség köztük. Éppen ezért nem lenne igazi gyógyír, ha a 44/45-ös atrocitásokat ideológiai külszínnel rejtegetnénk. Nem! Azok etnikai jellegűek voltak,mint ahogy a magyar bűntettek is azok voltak. Egyikre sincs igazolás, egyik nem igazolja a másikat. Egyrészt nem lenne helytálló pusztán a kommunistákra hárítani a felelősséget, mert csak arról van szó, hogy bizonyos időszakokban a kommunisták is a nacionalizmus bűnébe estek. Ők is, és velük mások is, bár a felelősség elsősorban az övék, mert ők gyakorolták a hatalmat! A végrehajtók és a cinkosok száma azonban nagyobb, hiszen az áldozatok száma, a nevesített vagy a feljelentők száma akkora volt, hogy a Vajdaságban bizony nem volt annyi kommunista. Másrészt helytelen lenne azt állítani, hogy a megbékélés most kezdődött. Évtizedeken át az egyszerű vajdasági polgárok, de ki kell mondani, számos európai szellemű az értelmiségiek is, ápolták az együttélés európai kultúráját. Köztük említeném meg Aleksandar Tišmát, aki már a kilencvenes évek elején követelte a 44/45-ös atrocitások feltárását, s együttérzéssel írt Cseres Tibor könyvéről, a Bérbosszú Bácskában című dokumentumregényéről. Ehhez tudni kell, hogy Cseres Tibor írta meg a Hideg napok című regényében az újvidéki ráció szégyenteljes drámáját is. A gond az, hogy az állam és a véleményformáló politikai elit, főleg 1990 után, rosszabbul teljesített, mint a kiközösített, nemzetárulóként megbélyegzett európai szellemiségű szerb írók és értelmiségiek és (szeretném hinni!) a polgárok többsége. De az uralkodó véleményformálók hallgatása következtében az együttélés hajszálereibe beköltözött egyrészt a félelem a többségtől, másrészt a kisebbségben vetett gyanakvás. Nem kapott mindig nyilvánosságot, de a társadalom kollektív tudatalattijában működött és rombolt. A parlamenti nyilatkozat tehát remélhetőleg pótolja a nagy lemaradást, s ilyen értelemben értékelendő gesztus. Kár azonban, hogy előzőleg nem folyt a közéletben ezekről a kérdésekről nyilvános párbeszéd. A cél ugyanis az lenne, hogy a képviselőházi nyilatkozat elnyerje a nagy többség bizalmát, rokonszenvét. Engem ugyanis nem a politikusok manőverei érdekelnek, hanem az emberi sorsok, a személyes tragédiák, azoknak az embereknek az élete, akik évtizedeken át elnémítva viselték a megbélyegzést és évtizedeken át azt tanulták az iskolában, hogy felmenőik voltak az utolsó fasiszták. Az lett volna a legjobb, ha a választópolgárok hatalmas többsége nem a meglepetéstől kapná fel a fejét, hanem a családi összejövetelen azt mondaná: „Csak azon csodálkozom, hogy a politikusok miért késtek mindeddig”.
Az emlékmű nem napi politika
A kremsi városi parkban egy emléktáblát fedezek fel. „Nem felejtjük Dél-Tirolt’, olvasom. A tábla alatt nincs virág, ugyanúgy gondozzák, mint a többi emlékművet. Számtalanszor elsétáltam mellette, s észrevettem, hogy csak néhány turista bámulta meg. Semmi különös. Az emlékmű csupán emlékeztet, de nem politizál.
Félreértéseim
Nem tudom felsorolni, hányszor értettem félre magam. Ez a felismerés sokkal inkább nyomasztott, mint amikor mások értettek félre. Számtalanszor megtörtént velem, hogy amint befejeztem egy-egy regényt, kétségeim támadtak műfaját illetően. Amikor pontot tettem a végére, ráeszméltem, hogy holtponton vagyok. Mindhiába ostromoltak a kérdések, marcangoltak, érdemleges választ nem találtam. A kritikákat olvasva azonban arra kellett rádöbbennem, hogy a kritikusok felismerték a válaszokat, melyekkel nem voltam egészen tisztában. Mindez arra figyelmeztetett, hogy a világ egyre érthetetlenebb lett számomra. Fiatal íróként úgy éreztem, hogy mindent jól értek. Ma már nem mernék ilyesmit állítani.
Az eltűnt apák nemzedéke
Tegnap a szerbiai képviselőház elfogadta a vajdasági nemzetiségek elleni 1944/45 évi megtorlások ügyében hozott nyilatkozatot. Ezt minden bizonnyal legkésőbb 2000-ben kellett volna megtenni, amikor mertük remélni, hogy új lappal kezdünk. De hosszas késedelem is a szerbiai valósághoz tartozik, és nem ez az egyetlen kirívó példa. Mondhatnám azt is, hogy örüljünk neki, hiszen a deklaráció mégis a két állam közötti, 2000 után egyre javuló jó viszony következménye. Az egyik államban is, a másikban is időközben változtak a kormányok, az államközi viszonyok azonban folyamatosan javultak, amit külön kell becsülni, hiszen ezek szerint nem pártfüggő politikáról van szó. Ezt a jó viszonyt továbbra is ápolandónak tartom, mert tudom, hogy amikor az elefántok viaskodnak, akkor a fű megsínyli. Igaz viszont az is, hogy a fű akkor is sérül, ha az elefántok szeretkeznek. De mégis, inkább szeretkezzenek. Az is igaz, hogy ezzel a deklarációval a magyar közösség tagjai (is) legalább lelkileg felszabadultabbnak érzik magukat, tudom ezt nagyon jól, hiszen az „eltűnt apák” nemzedékéhez tartozom. Nemzedéktársaim közül sokan csak annyit tudtak az apjukról, hogy eltűnt, mert még a legszűkebb családi körben sem merészeltek arról beszélni, hogy az apa valamelyik ismeretlen tömegsírban nyugszik. A szerbiai képviselőház tehát ledöntött több évtizedes nyomasztó tabut, amiért elismerés jár. A parlamenti pulpitusról tehát úgy tűnik, minden rendben van, s közeleg az idő, amikor a két ország államfője fejet hajt az áldozatok emlékműve előtt. Szép gesztus, de mi legyen az áldozatokkal? Madártávlatból szépnek tűnik az erdő parlamenti képe, de hogy is állunk a fákkal? Mi, akik átéltük a kilencvenes éveket, meggyőződhettünk arról, amit a történelemben közismert. A szörnyű időkben a bűnösök rendszerint időben kereket oldanak, s maradnak az egyszerű, leggyakrabban ártatlan emberek, akiknek helyettük bűnhődnek. Járt a kezemben megannyi dokumentum, olvashattam, hogy egyszerű emberek, kőművesek, földművesek, béresek és napszámosok, tanítók és kishivatalnokok lakoltak mások bűneiért. Nem védenék egyetlen bűnös ideológiát sem, Thomas Mann, Günther Grass és Heinrich Böll antifasizmusán nevelődtem, és eszem ágában sincs bizonygatni, hogy a magyar úri osztályban nem volt egy pökhendi réteg, amely felelőtlenül puffogtatta a nemzeti szólamokat, és a tömegek fejébe verte, hogy nem, nem, soha sem fogadjuk el Trianont. Voltak bűnösök, és ügyelni kell arra, hogy a tabuk döngetése közben ne mélyítsük el azt a fájdalmat, amit ezek a magyar a bűnösök okoztak. Voltak bűnösök, mert a bűnök nyilvánvalónak, csak az a kérdés, hogy kik bűnhődtek. A bűnösök jelentős része arra is gyáva volt, hogy az ítélőbírók elé álljon, és vállalja a felelősséget. Nem mondták ki, hogy ne a szerencsétlen földművest ítéljék halára, akit ők bujtogattak. Szóval, a szegény nép húzta a rövidebbet 1944//45-ben is. Ezért kérdezem, hogy mi lesz a fákkal, mi lesz az eltűnt apák unokáival? Íróként engem éppen az emberi sorsok érdekelnek. Mert fellelhető némi aszinkron a képviselőházi nyilatkozat és az eddigi rehabilitációs perekben megnyilvánuló bírósági gyakorlat között. Például, nem lehet jogszerű annak az embernek a főbelövése, aki a perében még védőügyvédet sem kapott. Ilyenkor az ügyésznek kell bizonyítani a vádlott bűnösséget és nem az ismeretlen tömegsírba vetett egyén unokájának felmenői ártatlanságát. Halálos ítélet csak alapos tárgyi bizonyíték alapján hozható, és nem légből kapott feltételezések, az utcai ládikókba elhelyezett feljelentések alapján. A jogállamiság mércéje szerint minden vádlottnak joga van a védelemre, védőügyvédre. A bűntetteket nem lehet azzal védelmezni, hogy akkor nem volt jogállamiság. Ha nem volt, akkor az állam kötelessége revideálni az jogállam ellenes ítéleteket. Vajon a bíróságoknak szándékukban áll-e felülvizsgálni az eddigi rehabilitációs perekben meghozott ítéleteket? Vajon az iskolai tankönyvek szerzői tudomásul veszik-e a parlamenti nyilatkozat tételeit? A nyilatkozat szép gesztus, de mi történik a gesztusokon túl?
Családi Kör, 2013. június 27.