Egy nemzedékről
2013. május
Az emlékezet meghamisítása
Az emlékezet meghamisításának korszakában élünk. Az egypártrendszeri ideológusok csak egyetlen egyszer, akkor azonban végérvényesen szándékoztak újraírni a történelmet. A maiak ügybuzgóbbak, hiszen, szinte havonta próbálkoznak.
Adalékok a hazátlanság témaköréhez
A hontalanságban soha sem láttam balszerencsés végzetet, még kevésbé érzelmes szenvelgést. Inkább egy más léthelyzetet, kihívást, a modern világ csábítását. Amikor sokan a gyökerekkel kérkedtek, én – Simone Weil nyomán – vallottam, hogy „gyökereim” az ég felé kapaszkodnak. Emiatt nem voltam kénytelen feszámolni őket, mint ahogy a tragikus órákban a „szülőföld szerelmesei” tették. A körülmények azóta valamiképpen konszolidálódtak, többé nem olyan vészjóslóak, csak ragacsosak, mocskosak. Mindenütt láthatatlan csapdák leselkednek, mindinkább elmosódik a határvonal a helyes és a helytelen, a hazugság és az igazság között. Az ember a legjobb szándék ellenére is, tévedésekre van ítélve. Igaza van Halász Gábornak, aki az Áruló írástudók esszéjében ezt írta, hogy sokat kell tévednünk, hogy egyszer igazunk lehessen. Kétkedéseim során egyre távolabb kerülök mindenféle hazától. Az újvidékitől is. Ödön von Horváth szavaiban bizakodom: „Nincs honom és természetesen nem szenvedek ettől, hanem, örülök hontalanságomnak, mert felesleges érzelgősségtől szabadít meg”.
Többpártiság – kultúra nélkül
Egyre jobban átérzem Montaigne panaszát. „Úgy dobálództak velem, mint a labdával; ghibllineknek guelf voltam, a guelfekek ghibellin…”, írta a francia esszéíró. A polgárháborús időkben bizony nem volt egyszerű feladat megőriznie józanságát. Háborús idők, jegyzem le diszkréten. Hála istennek, túl vagyunk rajta; ezúttal csak verbálisan perlekedünk, miközben szomorúan emlékezem azokra a borzalmas időkre, amelyek a legjobb éveimet rabolták el. Béke van, amelyben az épp aktuális vezérürük azzal hivalkodnak, hogy végre beköszöntött a demokrácia. Többpárti kultúra nélküli, parlamentáris rendszerben élünk. Anno, az egypártrendszer főfoglalkozású funkcionáriusai azt hangoztatták, hogy aki nincs velünk, az ellenünk van, és a mottó jegyében cselekedtek! Több minden változott, viszont, ezt a harcias jelszót mintha soha sem lehet kitörölni az új kelet-közép-európai meg balkáni politikai szótárból. A közéleti diskurzus brutálissá vált. Olyan érzés kerít gyakorta hatalmába, mintha egy ingovány keskeny csapásán törekednék előre, miközben hol erre, hol arra ráncigálnak.
Korunk démona
„Tehetségével nem harcolt, nem volt démona. Mindig ízléses maradt, akkor is, amikor az Angyallal kellett volna verekednie. Nyelve üres, hideg. Formaérzéke biztos. Ez és józan esze, sikereinek titka“ írta Márai, Herceg Ferencről. Üres, hideg nyelv, biztos formaérzék, megannyi nagyra értékelt és színvonalasnak nevezhető kötet jellegzetes vonása. Egy dolog azonban hiányzik ezekből a könyvekből: éspedig a korunk démona. Nem végzetes hiba, hisz a ma embere amúgy sem szívesen vesz tudomást a kor démonáról. Ezt diktálja az újszerűség. Szeretnék anakronisztikus olvasókkal találkozni.
Az eltűnt apák meg nagyapák nemzedéke
Nem véletlenül kezdtem a Szegedy-Maszák Mihály és a Romsics Ignác szerkesztette, Mi a magyar című antológiában közölt esszémet (Magyar labirintus) Szenttamással. Épp azzal a elhallgatott ténnyel, amelyről még ma sem szívesen beszélünk, történetesen, hogy ebben a balszerencsés Bácskában, az Osztrák-Magyar Monarchia, vagyis a trianoni békeszerződés előtt időszakban is a magyarok voltak a legszegényebbek. Vagy ez a körülmény nem tartozik a sokat emlegetett Trianon-traumához? A szerb földbirtokosok gazdaságán ezek a nincstelenek voltak a béresek. Tudomásom volt erről az utcám népének történeteiből. A pontos adatok birtokában végkép elment a kedvem a „falusi idillek” ábrázolásától. Ez az életérzés foglalkoztatott a minapi osztálytalálkozón, amikor egyik barátom elmondta, hogy az édesapja is béresként dolgozott a Dunđerski uraságnál. A Duđerskiakról sokat írtak a szerb irodalomban, viszont annál kevesebbet a földbirtokosoknál szolgáló pórnépről. Ugyan ki merte volna megírni az igazat? Netán, kritikus hangon szólni a budapesti politikáról, amely ezt az osztályhelyzetet megengedte illetve eltűrte?! Akkor is teli szájjal pufogtatták a nemzeti szólamokat! Nincs ez másként most sem, csak az idő kereke forog. Szívesen jöttem az osztálytalálkozóra, csakúgy, mint két évvel ezelőtt. Ez az a nemzedék amely a második világégés legelején jött a világra. A körülmények úgy hozták, hogy beleszületett a háborúba is meg a szocializmusba is. Az előzmények, meg az új világ kiépítése, szívós nemzedékké kovácsolta a negyvenes évek gyermekeit. Iskolatársaim életútja hűen igazolja állításomat. Ellenben, azokban az ínséges időkben sem fogyatkoztunk oly mértékben, mint napjainkban. A családok még a legnehezebb körülmények között is kitartottak, összefogtak, akik távoztak, idővel visszatértek. A idei összejövetelre is több felől érkeztünk, a legtávolabbi osztálytárs a Németországi Dachauból, de eljöttek Magyarországról is. Egy néhányan Vajdaság városaiban telepedtünk meg. Természetesen a legnépesebbek a tősgyökeres szenttamásiak. Ők azok, akik ha az évek folyamán hosszabb rövidebb időre elmentek, visszatértek. Építkeztek, műhelyeket nyitottak, iskoláztatták gyermekeiket. Még mindig szép szám: 26-os a létszám! Az újabb nemzedékek rugalmasabbak, talán alkalmazkodóbban vagy racionálisabban gondolkodnak, könnyebben találnak maguknak új hazát. Ha magamból indulok ki, akkor azt tudom mondani, hogy tájékozatlanságom mindenképp közrejátszott maradásomban. Ellenben amint másokról, például az osztálytársaimról illetve a többi maradó vajdasági magyarról szólok, mondhatom, hogy a szívósság idővel csendes hősiességgé nemesedett. Ők nem az „alapítványi magyarok” szóvirágaival élnek, hanem szerényen, úgy, ahogy az a hiteles hősökhöz illik ebben a bűnös közegben. Nem egyszerű küldetés! F. I. osztálytársnőm végzetes családtörténetét hallgatom, akinek az édesapját az 1944 őszén bevonuló partizánok gyilkolták meg. Nem volt lehetősége védekezni. A golyó azonnali hatállyal végzett.1944. október 17-étől katonai közigazgatás volt érvényben, amelyet mindenki úgy értelmezett, ahogy akart. A kioltott életekért máig senki sem merte vállalni a felelősséget. F.I. Elbeszéléséből értesülök arról is, hogy A. H. édesapját nem a saját háza előtt, – mint eddig tudtam, bár ez mit sem változtat a lényegen – hanem a templom előtt, a szentmiséről kijövet gyilkolták meg. Az árváknak meg az özvegyeknek a hol és mikor, kit és miért tabuval kellett élni. Leginkább helyben, ugyanabban a faluban, városban. Az „eltűnt apák” és „eltűnt nagyapák” nemzedékének keserű a közel hetven éves múlt. Hatvan kilenc év! Még senki sem vette a fáradságot, hogy újraírja a történelmet, kijavítja a történelemkönyveket. Hallgatom a vallomásokat és Anikóra pillantok. Sajnos ő is ismeri ezt a borzongató fájdalmat, meg az újabb kori manipulációkat. Eltűntek?! Mert, még családi körben is így fogalmaztak, és nem úgy, ahogy történt: hogy ártatlanul meggyilkolták őket. A megtorlás áldozatainak hozzátartozóit biztatom, kérjék a rehabilitációt, mire kedvetlenül legyintenek, poénvadász, kirakat politizálás, nincs meg a szándék, ezért nem lehet hinni benne. Természetesen, figyelmesen követik a fejleményeket. Tudok esetekről, amikor a tárgyalásra kiszabott idő negyed óra, azaz tizenöt perc! A nép jobban tudja a dolgok alakulásának menetét, mint a kisebbségi politikusok. Ők mással vannak elfoglalva. Tudomásul fogják venni Tomislav Nikolic szerb és Áder János magyar államelnök gesztusát, – ugye, nemsokára választások?! – amely, nem helyettesíti az igazságszolgáltatást, a rehabilitációt!
Nagy dilemmák
A kikindai Művelődési Központban szervezett tribünön, eszmecsere folyik a nacionalizmus és az erőszak viszonyáról. Nem hiszek abban, hogy a brüsszeli egyezmény aláírása után mintegy varázsszóra megszűnik a szerb nacionalizmus, átalakul és „demokratikusabb” formát ölt. A posztszocialista EU-s tagországok nacionalizmusa a legfőbb bizonyíték erre. Valamennyiben azok a remények, melyeket a régiók a rendszerváltás után kilátásba helyeztek, illuzórikusnak bizonyult, a nacionalista retorika felerősödött. Főleg a nemzeti kisebbségek látják ennek kárát, mert az Európai Unió egy dolgot nem merészelt gyökeresebben megreformálni, ez pedig a nemzeti kisebbségek jogai a többpártrendszerű társadalmakban. Nem meri bolygatni a kérdést, annál is inkább, mert Nyugaton is válságba került a jóléti társadalom és a vele járó nyitottság a másság iránt. Európa szerte erősödik a nemzetállami nosztalgia a faji és a vallási türelmetlenség. Nem vagyok hivatott hosszú távú jóslatokba bocsátkozni, ám azt hiszem, rövidtávon éppen ezek a gondok fogják kínozni Európát. Európában vagy megerősödik a szupranacionális struktúra, vagy pedig, ha nem esik szét, akkor permanens válságba lép. Amennyiben azonban megerősödik a szupranacionális struktúra, akkor mi lesz a kisebb nemzetekkel? Viszont, ha a nemzetállamok erősödnek, akkor a globalizmus korában újra csak a kisállamok húzzák a rövidebbet, mert nem lesz olyan erő, amely legalább részben féken tartaná a nagyok mohóságát, minek következtében új európai kolonializmus születik.
Családi Kör, 2013. május 30.