Szajbély Mihály: Tényleg, miért szeretjük Végel László Makróját
Élet és Irodalom, Budapest 2017. szeptember 1.
De a leglényegesebbet, a mű vonzerejének igazi titkát megint csak Weöres Sándor ismerte fel. Úgy találta, Végel az amerikai beat-irodalom emblematikus alakjának, Kerouacnak az erejével jeleníti meg az ifjúkori vágyak közötti vergődést, a boldogsághajszolás világát, s ez annak köszönhető, hogy átéli és nem elítéli hősei világát. „Igazad van: ítélni könnyű, de cselekvőn-szenvedőn átélni, és kísérteties erővel megjeleníteni, ezt csinálja meg valaki! És te megtetted.” Ez az átélt kívülállás, az erős ítéletek hiánya, a távolságtartó empátia paradoxonja adja a Makró varázslatos és utánozhatatlan báját.
Nem, és mégis. Mert az Egy makró emlékiratai című könyv valóban ötvenéves, a szöveg viszont idősebb. Azaz a könyv szövege nem feltétlenül idősebb, csak a regény eredeti szövege. Csi-csi idősebb, mint Csicsi. Minden könyvnek van története, de a Makró története különösen gazdag korjellemző fordulatokban. Végel, ha szóba kerül, arcán a rá oly jellemző huncut mosollyal, mesél erről. És akkor most legyen itt leírva a történet, miáltal ez a cikk irodalomtörténeti forrássá, adatközléssé válik, még ha a Magyar Tudományos Művek Tára az ÉS-beli közlést a futottak még kategóriájában tartja is csak számon.
A regény első fejezetei 1965-ben jelentek meg az Új Symposion 6–7., összevont számában, amelyet további hét terjedelmes folytatás követett. Végel úgy dolgozott, mint a klasszikus tárcaregények szerzői, mondjuk, Jókai. A közléssel párhuzamosan, hónapról hónapra írta a szöveget, a történet menet közben alakult. Ez természetesen okozott itt-ott következetlenségeket, még ha olyat nem is, mint amit a magyar tárcaregény másik klasszikus szerzője, Mikszáth említ kellő öniróniával hőseiről, akik „délután négy órakor batáron érkeznek a vizitbe, mégis ebéd előtt szedelőznek fel a vendégszerető portáról, és könnyű csézán hajtatnak haza”. Végel megtette azt, amit Mikszáth nem, gondosan átnézte, saját maga tisztázta és alakította munkája könyvbeli közlésre szánt változatát, melyet 1966-ban, mielőtt bevonult volna katonai szolgálatra, átadott az újvidéki Forum Kiadónak. Amikor fél évvel később szabadságra hazajött, látta, hogy regénye nem szerepel a megjelentetni szándékozott művek között. Felkereste a főszerkesztőt, Juhász Gézát, akitől megtudta, hogy a kiadói tanács éretlennek tartja munkáját, de ha jobbat ír majd, az ajtó természetesen nyitva áll előtte. „Nem szeretném Juhász Gézára hárítani a felelősséget, mert láttam, mindezt rosszkedvvel mondta, a gimnáziumban a kedvenc tanárom volt, és soha nem volt köztünk semmi konfliktus. Hogy mi történt a háttérben, azt sem tudom.” Azaz talán mégis. Nem sokkal később egy baráti beszélgetés során jutott a tudomására, hogy a Symposionban közölt gyanús szövegre felfigyelt a Tartományi Pártbizottság, és „házi használatra”, hogy képet alkothassanak az esetleges beavatkozás szükségességéről, le is fordíttatták szerbre.
Pártszamizdat voltam, mondja Végel.
A kiadónak nyilván tudomása volt arról, hogy a pártbizottság szemhatárába került a mű, és nem akartak kockáztatni. Abban, hogy 1967-ben végül mégis megjelenhetett, több körülmény összejátszására volt szükség. Egyrészt megszólalt Weöres Sándor, akinek a kezébe került az Új Symposionban közreadott szöveg, és Végelhez, kedves kollégájához írott levelében, melyet közreadott a Symposion, nagy lelkesedéssel üdvözölte azt. De megszólalt a szerb irodalom tekintélyes képviselője, Aleksandar Tišma is, aki bejelentette szándékát, hogy szerbre fordítja a művet. Mindez sokat segített, de a döntő Végel szerint mégis az volt, hogy érződtek ’68 előszelei, és Jugoszláviában megváltozott a légkör. A Forum újra elővette a kéziratot, s mivel a szerző még mindig katona volt, Utasi Csaba, a kiadó szerkesztője nyesegette, finomította tovább megjelenése előtt a szöveget.
Volt mit nyesegetnie.