Álljuk a sarat, mondom – már aki állja. Mert közöttünk elég sokan vannak, akik csak locsognak-fecsegnek, mint a fogatlan vénasszonyok a padon vagy mint a rakoncátlan hegyi patak.Beszélnek összevissza, ahogy valamikor egy aranyos kislány mondta. Mindenhez hozzászólnak, mindenről megvan a (rossz) véleményük, minden élőt és holtat kritizálnak (csak magukat nem) – s ezt ország-világ elé is tárják. S nemcsak hogy ország-világ elé tárják, hanem még el is várják, hogy az adjon a véleményükre. Az övékére, akik ezért az ország-világért soha egy szalmaszálat nem tettek keresztbe. Csak locsogtak-fecsegtek, és sunyin lesték, hogy a helyettük cselekvők valami hibát vétsenek. Az egyik közülük most éppen kényelmes külhoni méla leséből szemlélődik, s nemcsak hogy szemlélődik, hanem fanyalog, a magyarverések miatt aggódik – no nem értünk, hanem a saját biztonságba helyezett testének épségéért -, és régi jó szokásához híven tele szájjal mocskolja az itthon maradt cselekvőket. Az embernek fölfordul tőle a gyomra. Mikor szorul már végre ökölbe a kezünk is, s csapunk oda neki, hogy hagyja már abba. (Nem az erősebb: a gürcölő tisztességes jogán.) Hogy hagyják már abba. Engedjenek bennünket élni, dolgozni. Elegünk van a buta okoskodásaikból…
Dudás Károly: Lélegzet-visszafojtva: In: Hát Nap, 2004. 06. 30.