Végel László: Kisebbségi egyetértés vagy teljhatalom? – Magyar Szó, 2000. november 25.
A kudarcot többé nem lehet Milosevicre hárítani — Az óra ketyeg, a választópolgárok ismételgetik: Figyelünk benneteket! Betartjátok-e az ígéreteket?
Nagyon fontosnak tartom a Magyar Szó igazgatóbizottságának kinevezése ügyében felmerült kérdéseket napirenden tartani, és elméletileg megalapozott koherens válaszokat keresni. Nem csupán a Magyar Szó miatt, hanem a demokratikus értékrend érvényesítése és tisztelete érdekében. Erre azért helyezem a hangsúlyt, mert meggyőződésem, hogy ezeknek a tisztelete nélkül a kisebbségi társadalom apátiája tovább növekszik.
Nézzük, miről van szó! A kinevezés körüli vitában mindenki a demokráciával igazolja magát. A szemben álló felek azonban különbözőképpen értelmezik a demokráciát.
A TÖBBSÉGI ELV
Az első csoportot a hatalommal rendelkező, a VMSZ körül felsorakozó elit
képviseli: úgy véli, hogy a parlamenti választások erőviszonyait át kell
ültetni a közintézményekbe, érvényesíteni kell a különböző közszolgálati
intézményekben, elosztó rendszerekben. A döntés szószólói vagy tanácsosai
egyedül ezzel az érvvel támasztották alá a kinevezési mércéket. Ennek a
csoportnak a legrangosabb értelmiségi képviselői közé tartozik Várady Tibor, a
VMSZ elnökének tanácsosa és Józsa László, a VMSZ alelnöke. A Forum
igazgatóbizottságának kinevezése végül is az ő elképzelésük szerint történt,
tehát egy pontosan leírható politikai döntésről van szó, amely önmagát
értelmezi. Tekintettel arra, hogy pártértelmiségi szerepüket méltányolom,
vitába szállnék velük, és rendkívül örvendetesnek tartanám, ha ezt a döntést
elméletileg megindokolnák, hogy ezzel is példát mutassunk a szakszerű,
tárgyilagos párbeszédből. A második csoport, ide sorolom magam is, viszont úgy
véli, hogy a parlamenti erőviszonyokat el kell ismerni ugyan, de nem szabad a
párthatalmi játékteret gépiesen átültetni a közéletbe, a társadalom
intézményrendszerébe, így a közszolgálati médiába sem.
A különbség
régi keletű. A politikai filozófia gazdagon árnyalta ezeket a különbségeket, de
senki sem vonta kétségbe az alapvető törésvonalat, amelyet még Tocqueville, a
demokratikus gondolkodás atyja ismert fel. A többségi és a liberális demokrácia
közötti különbségekről van szó. A rangos szakíró a kettő közötti különbség
megvonásakor nem győzte hangsúlyozni, hogy a többségi demokrácia a többségi
despotizmus veszélyét hordozza magában. Vannak persze példák arra, hogy ez a
modell is működőképes, de egy biztos: a megosztott etnikumú társadalmakban
veszélyes a szabadságra nézve, tehát működésképtelen.
A szerbiai politikai életben az eddigi hatalom a többségi demokrácia elve szerint uralkodott. A Szerb Tudományos Akadémia nevezetes Memoranduma fektette le legkövetkezetesebben ezt az elvet, amely a továbbiakban töretlenül jutott érvényre a szerbiai politikai életben. Ez érvényesült a közszolgálati média irányításában is. A szerbiai parlamentben számtalanszor kijelentették, ez legális és legitim, hiszen a parlamenti erőviszonyok a népakaratot türközik.
AZ EGYETÉRTÉSI ELV
Ezzel szemben a liberális demokrácia tanai szerint a többségi akaratot erőteljesen
korlátozni kell. Az alkotmányban és minden más szinten. A demokrácia a hatalmat
gyakorlók kinevezési módjára vonatkozó felfogás, a liberalizmus pedig a hatalom
céljait és annak korlátozásait tartja szem előtt. Vagy, miként a magyar Bibó
István tanított bennünket: a demokrácia a többség uralmát képviseli, a
liberalizmus pedig korlátozza a demokratikus teljhatalmat. E kettő
kombinációjának köszönve szorítható vissza az uralom, ez biztosítja a politikai
és a nemzeti kisebbségek szabadságát.
Az
október 5-i választások után hatalomra került politikai elit egyféle többségi
demokráciát rossznak és gonosznak nyilvánított, és vele szembeállította az
erényes és toleráns többségi demokráciát. Ez azt jelenti, hogy a többségi
demokrácia elvét nem tagadták meg, semmiféle jelét nem mutatták, hogy az
intézményrendszert más irányba kívánják reformálni, csak a többségi alapon működő
többpártrendszer torzulásáról beszéltek, nem bírálták felül annak jellegét.
Ennek függvényében, elismerem, hogy Váradyt és Józsát kötelezik a Szerbiai
Demokratikus Ellenzéken belüli megegyezések, s hogy a Forum
igazgatóbizottságának kinevezésekor hűek maradtak az SZDE régi-új
doktrínájához, tehát az örökölt modellben próbálnak erényes politikát
gyakorolni.
Feltűnő
azonban, hogy ezzel hűtlenekké váltak a saját autonómiakoncepciójukhoz. Ezt a
jogukat nem vonom kétségbe. Nyilvánvaló, hogy a VMSZ a jelenlegi politikai
konstellációkban ezzel a joggal élt is. Csak nem tájékoztatta róla a
választóit. Úgy tudom, azért, mert az SZDE-n belül minden párt ideiglenesen
lemondott a saját pártprogramjáról. Ez a megállapítás részint pontos, részint,
hangsúlyozom, mert megválasztása után Koštunica nemcsak hogy nem mondott le
pártprogramjának nemzeti dimenziójáról, hanem felerősítette azt. Ezek a pártok
úgymond, lemondtak bizonyos programelvekről, ami nem volt nehéz, hiszen a
nemzeti érdekek megfogalmazásán túl nem volt határozott politikai programjuk,
amit a szakírók sorra elismernek. Õk tehát arról mondtak le, ami nincs, a VMSZ
pedig az autonómiáról, amit visszavonhatatlanul megígért a magyar kisebbségnek.
Nem állítom, hogy a választások után lehetetlen visszatérni az eredeti
programhoz, de ez önellentmondásos politikai játéktérbe vezet, amelyből nagyon
nehéz lesz kilépni. Egyetlen párt sem követelheti a választások után, hogy
partnerei elismerjék azt a programot, amiről a választások előtt lemondott.
Mindenesetre januárban, a választások után eldől ez is.
Ha nem
sikerült érvényesíteni az ígéreteket, akkor a kudarcokat többé nem lehet
Miloševićre hárítani. Az óra ketyeg, a választópolgárok ismételgetik: Figyelünk
benneteket! Betartjátok-e az ígéreteket? Lesz-e területi és személyi elvű,
illetve háromlépcsős autonómia, vagy nem, miután a szocialistákkal való kényszerű
szövetség után az ellenzékkel önként léptetek szövetségre? Harcoltok-e érte,
vagy lapultok a fotelekben? A szabad sajtónak nemcsak joga, hanem kötelessége
is ezt számon kérni. Vajon nem azért kell a sajtót egy pártnak irányítani, hogy
esetleg eltitkolják a magyarság előtt az ígéretek visszavonását? („Nyílt
titok, hogy a DOS-on belüli megállapodások alapján a Forum kiadóházat és a többi
vajdasági magyar intézményt — az Újvidéki Színházat, a Magyar Tanszéket és a
magyar művelődési egyesületeket — ezentúl a VMSZ fogja irányítani” —
olvasom a Népszava 2000. november 2-i számában a VMSZ tisztségviselőjének
baljós jövendölését, amelyből az is kiderül, hogy a felelősség nemcsak a
VMSZ-é, hanem az SZDE-é is, hiszen õk csak „megállapodtak”.)
A MEGTAGADOTT AUTONÓMIA
Addig is azonban nyugtalanító, hogy a VMSZ értelmiségi-ideológusai a kisebbségi
társadalmon belül autonómiaellenes többségi elvet érvényesítettek, ami már a
választási ígéretek (ideiglenes?) visszavonását jelzi. Nem tudom felfogni,
miért volt szükségük ilyen váratlan és radikális leszámolásra az autonómia alapvető
eszméjével.
Velük
szemben a többségi hatalmat korlátozó liberális demokrácia együttműködési
többletére helyezném a hangsúlyt, tehát a liberális demokrácia elvét a
multikulturalizmus és a kommunitarizmus irányába gondolnám tovább. Úgy vélem
ugyanis, hogy e nélkül a kisebbségi társadalmakban lehetetlen a demokratikus
értékrend megteremtése. Miért? Egyszerűen ezért, mert ezekben a társadalmakban
a kritikus tömeg hiányában semmiképpen sem alakulhat ki egy teljes értékű,
kibontakoztatott, átfogó pluralista pártszerkezet, egyenlő esélyekkel kecsegtető
kompetitív többpártrendszer. A pluralizmus csonka lesz, ez a csonkaság
antidemokratikus akadályokat képez. Főleg akkor nem kerül sor a fentiekre, ha a
pártgyőzelem a többségi parlamenti és választási rendszerek függvényében
fogalmazódik meg. Mi a teendő tehát? A kisebbségi társadalomban olyan
demokratikus intézményeket kell kimunkálni, amelyek következetesen érvényesítik
a konszenzuális (egyetértésen alapuló) demokrácia elvét, vagyis olyan
játékszabályok érvényesülnek, amelyekben a különböző kisebbségi csoportok
megegyezése ellensúlyozza a többségi elvet, vagyis találkoznak a szükségszerűen
laza szerkezetű kisebbségi pártok, vagyis a makropolitika és a mezopolitika (a
politika középszférája, az érdekcsoportok terepe). Ezzel a kisebbségi
társadalom önmagát definiálja, sajátos intézményrendszerével védelmet teremt a
többségi intézményrendszerekkel szemben is, illetve azokkal is csak
egyetértésen alapuló együttműködést épít ki.
HITELES KISEBBSÉGI KÖZPOLITIKA
Az egyetértésen alapuló demokratikus intézmények ugyanakkor az alulról építkező
kisebbségi társadalom autonómiájának alapjait fektetik le. Nyilvánvaló, hogy
csak így nyílik tér a civil ellenőrzés számára, amelynek a jelen esetben még a
gondolatát is kiirtották. Ezen a nyomvonalon haladva a Forum Kiadóház igazgatóbizottsága
egészen másként áll össze: különböző, világosan definiált makro- és
mezopolitikai csoportok képeznék, amelyek kizárják az erőfölényt. A pártok
mellé tehát felsorakoznak a különböző, egymással is versengő intézményi
érdekcsoportok. A szakirodalom együttműködési modellnek nevezi, amelyet az
Európai Unió is programjába vett. Ezek után teljességgel érthetetlen, hogy
pártértelmiségünk jeles képviselői miért utasítják el.
Vitapartnereim bizonyára azt válaszolják, hogy ők a legjobbat akarják,
szándékaik demokratikusak, és úgy is fognak viselkedni. A szándékot nem vonom
kétségbe. Azt gondolom azonban, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van
kikövezve. Bozóki Antal a száraz tények felsorakoztatásával, szakszerűen
kimutatta, hogy egy párt veszi át a Forum Holding irányítását (Bozóki Antal: A
demokrácia és a média, Magyar Szó, 2000. november 22.).
Ezen az úton a demokratikus szándék
saját ellentétébe csap át. A demokratikus szándék legjobban azzal hitelesíthető,
hogy milyen intézményeket kíván teremteni. Vagyis Kanttal vallom, hogy: „A
köztársasági államforma (az alkotmányos demokrácia) fennkölt elveit sokak
vélekedése szerint csak angyalok lennének képesek megtartani. Ez azonban
tévedés. Az ember jó polgár lehet akkor is, ha nem válik erkölcsi lénnyé;
csupán megfelelő politikai berendezkedésére van szükség, mely biztosítja, hogy
a rossz szándékok kölcsönösen féken tartsák egymást. Még egy ördögökből álló
társadalom is működhet úgy, mintha minden tagját az erkölcs vezérelné —
feltéve, hogy az ördögök racionális lények –, ha az államot alkalmas módon
rendezték be. Így hát a politikában nem jó emberekre van szükség, hanem jó
intézményekre.”
VÉGEL László