Naplójegyzetek – fragmentumok
2020. november 13., péntek
Végre pontot tettem a Sinkó-monodráma végére. A cím is végleges: Play Sinkó. A monodrámával szembesültem a XX. századi kelet-közép-európai értelmiségi és emberi drámájával, amelyet Koestler ezzel a mondattal jellemzett: „Rajnától keletre 1930-ban nem lehetett megúszni a választást fasizmus és kommunizmus között”. Voltaképpen a Nagy Háború után bukkant fel a jövő tragikus dilemmája, amelyet a harmincas években a fasizmus megjelenése konkretizált, ám a dilemmát végzetessé tette, hogy a kommunizmus eszméje összemosódott Sztálin Szovjetuniójával. Sinkó ennek volt a tanúja és részese. Egyre inkább hajlok arra, hogy valójában a Nagy Háború végzetes volt Európára nézve. Akkor tárult fel először a dilemma, amellyel ma is vívódunk. Jól tettem, hogy hallgattam írói ösztöneimre: regényeim története ugyanis ebben az időszakban gyökerezik. A Nagy Háború megrendítette az európai világrendet, ettől kezdve az európai ember a romok között keresett valami újat. Új hitet, új mocsokmentes világot. A háborús romokban ébredező messianizmus képviselte az új hitet. A kommunizmus. Újra meg újra előveszem a dilemma filozófiai vonatkozását megfogalmazó Lukács György két egymással is párbeszédet folytató korszakos esszéjét: a Bolsevizmus mint erkölcsi problémát és a Taktika és etikát. Miért volt olyan fontos az Új Symposion életében a fiatal Lukács? Azt hiszem, túl korán kerültünk a dilemma elé, s attól tartok, hogy túl gyorsan megszabadultunk tőle. Lehet, hogy azért, mert ezzel a dilemmával nem lehet egy életen át élni, csak a ritka történelmi pillanatokban tör ránk. Az első esszében Lukács tudatosította, hogy az igazi szabadság két úton valósítható meg. Vagy elismerjük, hogy a szabadság kivívásának múlhatatlan előfeltétele a leplezetlen osztályuralom, ezzel a terrort választjuk azzal a hittel, hogy a Belzebubbal kiűzhető a Sátán, vagy pedig ragaszkodunk ahhoz, hogy az új világrend az igazi demokrácia eszközeivel valósítható meg. Csakhogy ezzel a bűnös kivárás útjára lépünk, hiszen igazi demokrácia nem létezik, s a dolgok menete arról tanúskodik, hogy az emberiség többsége nem akarja az új világrendet. A Taktika és etikában viszont Lukács levonja a végső konzekvenciát: vállalni kell a terrort, a bűnt, de egy féltétellel. „Más szavakkal – írja Lukács – csak annak gyilkos tette lehet tragikusan erkölcsi, aki tudja, megingathatatlanul és kétséget kizáróan tudja, hogy gyilkolni semmi körülmények között nem szabad.” Vállalni kell a bűnt azzal, hogy az ember az alacsonyabb rendű énjét feláldozza a magasabb rendű eszme oltárán. A harmincas években a nácizmus megjelenése radikálisan kiélezte a vagy-vagy helyzetet. Hitler végül is szabad választásokon győzött, tehát a demokrácia vesztett hiteléből! Egy évszázad után egyre többet olvasok a demokráciából való kiábrándulásról. A szabad választásokon az emberek a szabadságot megnyirbáló pártokra szavaznak. Berend T. Iván, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke, aki 30 évig a Los Angelesi egyetem professzora volt, emlékeztetett a svéd „A Demokrácia Változatai Intézet” elemzésére, miszerint 92 országban, ez a világ lakosságának 54 százalékát teszi ki, autokratikus hatalmak irányítják. Ennél is lesújtóbb, hogy további négy ország USA, India, Törökország és Brazília „úton van az autokrácia felé”. Oroszország már régóta az autokrácia prófétája. A kelet-közép-európai autokratikus fordulat jellemzője pedig Berend T. Iván szerint az, hogy ezeknek az országoknak a vezetői a nemzeti szuverenitást féltve Oroszország felé fordulnak. „Ez öngyilkos politika”, állapítja meg. Öngyilkos de ragályos, hiszen a putyini „baloldal” egyre aktívabb ebben a térségben, vagyis sikerrel jár a Putyin által meghirdetett „hibrid háború”, amelyet az oroszok az digitális világban folytatnak. A demokrácia ismételten elvesztette ártatlanságát. A „bársonyos forradalmak” táplálták a demokratikus útba vetett reményt, ám pár évtized alatt kiderült, a polgárok jelentős része a vezérelvű demokráciával, az autokrata rendszerekkel rokonszenvez. Megdőlt a tézis, miszerint a demokráciából nincs visszaút az autokráciába vagy a diktatúrába. Rövid idő alatt könyvtárnyi irodalom született ennek okairól és értelmezéséről, ezeket olvasva dzsungelben érzem magamat. Ebben a helyzetben a baloldaliak újszerűen megfogalmazható, de mégis régi dilemma elé kerülnek. Demokrácia vagy posztfasizmus? Újra a vagy-vagy helyzetbe kerültünk. Vagy pedig bízzunk a kapitalizmus lassú reformjában? Reménykedjünk az emberarcú kapitalizmusban? Bizakodjunk a demokratikus eszközökben? Ez lenne manapság a baloldali alternatíva? Létezik-e egyáltalán baloldali alternatíva? A forradalomról senki sem merészel beszélni. Szükség van-e új osztálydiktatúrára? Ha valakinek legalább álmában felmerülne ilyesféle kérdés, akkor nem tudná elképzelni, hogy melyik osztály nevében vállalja a bűnt a szabadságba vezető úton? Van-e ilyen út? Tudom, sokféle válasz lehetséges: bűnös és kevésbé bűnös, de meggyőződésem szerint a legnagyobb bűn úgy élni, írni és gondolkodni, mintha ez a dilemma nem létezne és nem fájna. Jelenleg két tábort látok: az egyik a kapitalizmust hetykén bírálva színleli az ártatlant, a másik pedig az ártatlanság csapdahelyzetében bűnösnek érzi magát. Szerintem az utóbbi jelenti az erkölcsi minimumot. Az író legalább érezze bűnösnek magát, a többi kérdésről meg vitatkozzanak a társadalomtudósok.
Az éjszaka azt álmodtam, hogy Újvidéken szobrot emeltek Sinkó Ervinnek, a korának szellemével és démonjaival vívódó európai írónak és értelmiséginek, a Magyar Tanszék alapító tanszékvezetőjének. Budapesten pedig utcát neveztek el róla.