Másként akartam kezdeni, de hirtelen belém nyilallt Balassi és a végvári élet. Mikor leterítette az ágyúgolyó, állítólag ezekkel a szavakkal halt meg: Te katonád voltam, Isten. Nem akartam ellenpólust állítani Végei Lászlónak, de valahonnan a lelkem mélyéről kikívánkozott a szembeállítás. Ennek taglalása helyett azonban meg kell nevezni a tárgyat és a tájat, ahol ill. amiről egymásután ugyanazon írótól két mű tudósít: A Szerbiává zsugorodott Jugoszláviáról szól a Vajdaságból, méghozzá kisebbségi szemmel, és természetesen az ezredvégről, mint ahogyan Exterritórium c. kötete alcímeként is megjelöli. De miről is tudósítanak Végei László esszéi? Bátorkodom leírni, hogy magyar íróként ennyire nyíltan, egyenesen és könyörtelenül még nem vallott senki sem arról a fizikai félelemmel párosuló kiszolgáltatottságról, mint ahogyan ezt szerény bátorsággal és különösebb hangoskodás nélkül ő megtette. A mindenéből kiforgatott ember teljes lelki válságát írja le, mert rá kellett döbbennie – a körülmények rázták fel -, hogy egész eddigi élete, különösen ifjúsága illúzió volt. Mindazonáltal nem volt elég, hogy „a létező legjobb szocializmus” kíméletlen nacionalizmusba váltott át, hanem még a rendszerrel korábban ellenkező szerbek is megtalálták volt ellenfeleikkel a közös platformot, mert végtére ők is a szerb nép elhivatottságára esküsznek minden más néppel szemben. Ezen az érintkezési ponton vagy síkon egészen nyilvánvalóan a peremre kell szorulnia a különbözőségnek, különösen, ha az nemzetiségi-nyelvi közösségekként van jelen.
Az 1941-ben Szenttamáson született Végei László Tito rendszerének köszönhette társadalmi felemelkedését, hitt is rendületlenül a délszláv föderáció egyenlőség! elvében. Fiatal volt még akkor, ezért csak évtizedek múltán borong fel benne 1956 emléke a Jugoszláviába menekült magyarokkal kapcsolatosan. Szellemileg inkább 1968 szele csapta meg, úgy látszik, az volt számára politikai ..önállósulásának legfontosabb állomása. Utólag világosodott meg előtte hogy az akkori diákmozgalmaknak a tiltakozáson túl nem volt semmi szellemi magva. Érdekes módon 1968-ról a Prágai Tavasz alig jut eszébe, mintha inkább a nyugati baloldali mozgalmak hatottak volna rá, mint a táboron belüli alternatíva keresése. Így érte meg Tito halálát követően Slobodan Milosevic élre törését, akinek szerb nemzeti megszállottként nem akadt sürgősebb dolga, mint elidegeníteni a „társnemzeteket”, tömegsírokkal tetézve kiközösíteni az albánokat, az 1945-ben hosszú távra megfélemlített magyaroknak pedig „megadta” a beolvadás lehetőségét, természetesen a távozással párosultan.
Végei László Peremvidéki élet c. kötetében szemlélődve végigsétálja Újvidék utcáit, mindegyikről megírja, milyen változáson ment keresztül a város a Mária Terézia féle alapítástól a monarchia soknemzetiségű polgári kozmopolitizmu-sán át egészen a jugoszláv egyenlősdiből kipattant szerb proletár nacionalizmusig. Az általános jelenségek, változások, a mindennapok szorongása közepette mégis keresi a maga kisebbségi meghitt-seggel kecsegtető utcáit, tereit, esetenként már csak házait, mert odáig zsugorodott a kisebbségi lét. Persze még ott sem leli helyét, sőt, éppenséggel ekkor kell rádöbbennie hontalanságára. Emellett azt a felismerést közvetíti, hogy a kisebbség világa a zártság, behatároltság; minél kisebb, a bizonyos értelemben vett lokálpatriotizmus annál inkább nyújthatja a póthaza érzetét. Végei László olvasásakor nyílik meg a szem, miért érik be a kisebbségi magyarok az egyetemes magyar tájékozódás helyett a teljesen beszűkült táji, sőt, helyi magyarságképpel. Az őket befogadó állam egyrészt ugyan sikeresen elidegenítette őket az anyanemzettől és kellő ismeretek, kapcsolatok híján nem is tudnának sokat elkezdeni a nagyobb magyar világgal, éppen ezért, másrészt a túlságosan nagyra méretezett köntös helyett beérik a testreszabott népviselettel vagy lábbelivel, mert az legalább nem lötyög rajtuk és nem kelt bennük idegenséget, szorongást, otthon tudják magukat benne.
A kisebbségi lét mindennapjain keresztül mutatja be Végei László azokat a külső mozgásokat, amik változásként az önhittel és a mássággal szemben nem is annyira érzéketlen, mint inkább kíméletlen szerb nacionalizmusról nyújtanak meghökkentően közvetlen és merész képet. Merészet már csak azért is, mivel a Peremvidéki élet címmel egybegyűjtött huszonegy esszé eredetileg szerb nyelven 1991 márciusa és 1992 áprilisa között jelent meg az újvidéki Stav c. politikai magazinban. Lehet, hogy az időközben eltelt nyolc-kilenc évből következik, hogy a magyar kiadás két másik esszével bővült. Az 1998-ban írt kötetzáró Hatvannyolc a vázolt ellenszegülés! kísérlet nem egészen elmélyült mérlegelési vázlata, ugyanis amit az egész rögeszmés önámításnak nevezett mozgalom kapcsán ír, mintegy ürügyül szolgál arra, hogy itt is felfakadjanak a sebek, amiket, ha másként nem, feltárással, kimondásukkal lehet alkalmasint tisztítani. Az embernek fel kell kapnia a fejét pl. az ilyen, felkiáltással felérő következtetésen: „A felszabadult Közép-Kelet-Európa sok országában nyelvi genocídium készül, a demokrácia befejezi azt, amit a diktatúra elkezdett. Csak modernebb technikával, morálisan látszólag igazolható eszközökkel.” (160. old.). Végei László annak veszélyére is rámutat, milyen következményekkel jár, ha a kisebbségek az anyaországgal szembesülve a sajátjukat az agónia kultúrájának kezdik tekinteni. Szolgáljon tanulságul, amit a kisebbség(ek)nek intésként és vezérelvként megfogalmazott: „Ez ellen kell védekeznie, úgy, hogy vállalja a kényszerhelyzetéből következően [az] européerséget, tehát a széthulló mozaikokból saját öntörvényű világot ötvöz össze. Teremt, tehát vállalja saját kultúráját. Amely csak akkor nem agónia, ha teremtő jellegű.” „ Ha a kisebbség nem becsüli saját autonóm értékeit, akkor örökös kisebbrendűségi érzésben szenved, s azon siránkozik, hogy az anyaországban nem becsülik eléggé, s sohasem tudja felülmúlni gyermekes sértóődöttségét. A saját értékét viszont csak akkor becsüli, ha úgy véli, hogy fennmarad az anyaország nélkül is, ha törik, ha szakad. ” (160. old. folyt.)
Milyen az a legkisebb szellemi térség, amit az ember sajátjának vallhat – jegyzi meg keresőén a Peremvidéki élet magyar kiadásához 1999-ben írt bevezetőjében, egyes szám első személyben, mint ahogyan az egész kötetben. Az elszabadult pokol, amit végül is a Nato bombázásai fojtottak le, rádöbbentette, hogy időközben az események túlhaladták újvidéki lokálpatriotizmusát. Erre a túlhaladott helyzetre alkalmazva foglalta össze tömören súlyos vallomását, amiben mindennel el- és leszámol, egyben tudatosítva, mármost tulajdonképpen mi lehet neki, kisebbségi írónak a feladata: „ Csupán le akartam írni, csak ez maradt hátra még. Nem vagyok többé cselekvő, csak tanú. A tananan kötelessége elmondani mindent, még azt is, amit a cselekvő helyes erkölcsi megfontolásból ideiglenesen elhallgat.” (14. old.).
Az Exterritorium helyszíne, igaz, a Vajdaság különböző pontjainak bevonásával, ugyanaz mint a Peremvidéki életé. A tizennégy jelenet „cselekménye” nem más, mint az éppen idézett tanúkénti tudósítás a Nato bombázások hónapjairól ugyanazon alapállásból, de különböző szemszögből ill. megvilágításban. Végei László, immár nagyobb távolságtartással – mintha még kevesebb köze lenne mindahhoz, ami egyrészt a szeme előtt lejátszódott, másrészt személyesen érintve is átélt – egyes szám második személyben számol be rondó, vagy nevezzük délszlávosan, kóló formában arról, ami 1999. március 24-től június 10-ig lejátszódott. Shakespeare-i dráma, ahol a csatajeleneteket inkább érzékeltetik, a színpadról a néző csupán futároktól tudja meg, mi történt a fordulatot jelentő cselekmény hátterében. A szerző még azzal az írói fogással is él, hogy a fegyverszünet megkötésével kezdi mondanivalóját és mitizálva magatehetetlen végül megállapítja: „Hogy mi történt itt, az csak pár évtized múlva derül ki.” (203. old.).
Apokaliptikus háború folyt; homéroszi eposzba illően ecsetel, rendkívüli jelenségeket jegyez, pl. a kakasok a légiriadók és a bombázások hatására éjfélkor elkezdtek kukorékolni. A külső jelenségek, az éjszakai bombázások kiváltotta „színjáték” mégis inkább keret, kulissza, a tulajdonképpeni esemény az, hogy a „nyugati fasiszták” mintegy felszínre bombázták a szerb mítoszt, amit most már – akár a kollektív bűnösségig – védeni kell közösségileg, mert ebben a vezértől az utolsó szerb proletárig mindenki hisz. Történelmi őrületnek és őrjöngésnek tekinthető az a megrészegedés, amit a fegyverszünet megkötése kiváltott az emberekben. 1999. június 10-nek éjszakáján a szerbek nem tényleges vereségüket, hanem képzelt győzelmüket ünnepelték: „Vegye mindenki tudomásul, hogy beteljesült a Koszovó-mítosz, Szerbia megvédte Európát Amerika ellenében. Ugyanúgy, mint egykor a törökök ellen. Európa megmenekült” (205. old.). A Temerinben megélt örömünnepről azt írja a szerző, úgy lövöldöztek, mint a szerb lakodalmakban . Időközben gépfegyverkattogás is bekapcsolódott az ünneplésbe. Főleg a telepesek által lakott városrészekben ropogtak szenvedélyes ritmusban a fegyverek, az örömmámort ezzel a kattogással, dörgéssel lehetett legjobban kifejezni.” (u.o.).
A repülőgépek átvitt értelemben felszínre bombázták, tudatosították a tömegsírokat is, amiken felépült Jugoszlávia. Ebben a szenvedélyektől eszelős világban nincs többé semmi helye és létjogosultsága a kisebbségi létnek. Maga az író is beleroppan saját múltjába, és a másik kötetétől eltérően kifárad, nem lát már semmi célt, feladatot. Szinte szemrehányóan jegyzeteli: másoktól eltérően ő ugyan maradt, de nem hűségből hősiességből, hanem mint szerencsétlen, korhadt karóhoz láncolt hontalan, akinek nincs semmiféle küldetése. A bombázások által kiváltott szerb őrjöngésben idegennek érzi magát, aki önkéntes száműzetésbe került, ami viszont neki természetes állapotnak számít. Mintegy utolsó állomásként jelenül meg előtte az országhatárt övező keskeny sáv, a senkiföldje, annak lett polgára. Közben kíméletlenül leszámol írói és kisebbségi önmagával, a remény legkisebb szikráját sem villantva fel: „Beszélsz egy nyelvet, amely ezen a tájon lassan haldoklik, tengődsz egy kultúrában, amely belátható időn belül eltűnik. ” (134. old.).
Végei Lászlótól idegen minden gyűlölet, elnyomja fájdalmát, tompítottan, fegyelmezetten, mintegy médiumként sugallatra tudósít. Ennek ellenére, mint érzékeltettük, józanul és hitelesnek tűnőén apró jelenetekből mozaikszerűen építi fel a valóságot, tanúként szólaltat meg embereket, akik önfeledten, a maguk természetellenes közvetlenségükkel mondják el véleményüket, amikhez aztán mintegy hűvös magyarázatként fűzi hozzá elméletét, arról, hogy minek indult a Mária Terézia által 1748-ban alapított Neoplanta, mivé fejlődött a monarchia idején és mivé torzult a délszláv állam általi bekebelezése, jelesen a II. világháború után. Végkövetkeztetése, hogy a tragikus fejlődés Trianonban vette kezdetét nyugati vezérlettel, s ha egyáltalán van még kiút, akkor mindenáron azon kell munkálkodni. Hősködés nélkül szögezi le a kilencvenes évek tragédiája tapasztaltán: „Az ezredvégen a nyugati politikusoknak azt a szellemet kellett volna visszazárniuk a palackba, amit nagyapáik az Osztrák-Magyar Monarchia szétzúzásával felelőtlenül kiszabadítottak. A balkanizmus a szabadságvággyal kezdődött, végül pedig a demokratikus értékek nevében a pokolba vezetett. Szabadság és tömegsír, a kettő úgy vegyült egymásba, mint a középkorban a rózsa és a vér illata.” (94. o.)
Végel László íróként a Jugoszlávia szétesését kísérő válságról készített diagnózist. Beavatottként írja le mind a szerb nacionalizmus, mind pedig a kisebbségi sors – nevezetesen a magyaroknak az évtizedeken át elhallgatott tömegvérengzések által megnyomorított pszichózisát. Tanulni kell tőle, mert így talán érthetőbbé válnak jelenségek és összefüggések, kitapinthatókká azok a gócpontok, ahol nagy körültekintéssel, hozzáértéssel és persze ráérzessél be lehetne indítani a gyógyulás folyamatát. Olvasni és tanulmányozni kellene ezeket a tudósításokat a szakértőknek és a politikusoknak, hogy annyi melléfogás után végre egészséges életkörülmények között az egymásrautaltság tudatában élhesse valamennyi nép a maga természetes életét.
Ehhez persze mindenekelőtt sürgősen szükséges lenne mindkét kötet lefordítása világnyelvekre, aminek az előkészületei bizonyos átfésülést igényelnének. Ügyelni kellene nem csupán kifejezések, hanem epizódok ismétlődésének kiküszöbölésére, hogy ezáltal a munka szervesebb és folyamatos egészet képezzen. Magyar kiadásában -különösen egymásutáni olvasásban – nem válik a kötetek előnyére, hogy egyes részeik különböző időben keletkeztek, így aztán nem került sor a már megjelent esszék tartalmi összehasonlítására, és talán több időt kellett volna szentelni helyenként a nyelv csiszolására. Ez azért is kár, mert Végel László eredeti és találó kifejezéseiből egész gyűjteményre valót lehetne összeállítani. Végezetül a szedési és elválasztási hibákra utalva mindkét könyv gondosabb lektorálást érdemelt volna.
Deák Ernő: Végei László két könyvéről: Peremvidéki élet. Esszék. Forum Könyvkiadó, Újvidék/Novi Sad 2000., 166 old. Exterritórium. Ezredvégi jelenetek. Jelenkor Kiadó, Pécs 2000. 208 old.
Bécsi Napló 2001. november-december