- április 14., szerda
Mirko Kovač a Távolodó idő című regény-memoárjában arra emlékeztet, hogy nem éri meg csak magamagáról írni, az ilyesféle nárcizmus távol állt tőle. Mint a jelentős alkotókat őt is, elsősorban a korszellem érdekelte. Ennek jegyében elékezett meg a koráról, pontosabban a kortársaival folytatott találkozásokról, eszmecserékről és a barátai műveiről. Regényének mottója: nem bosszantani a holtakat és nem magára haragítani az élőket. Csodálom az empátiát, amellyel azokról a személyekről írt, akikkel egyébként nem rokonszenvezett. Igaza van. Csak a silány embereknek van silány ellenfelük. Író kollégáival folytatott beszélgetéseiből kiderül, hogy mennyire foglalkoztatták őket koruk sorsdöntő problémái. Az apró-cseprő magánügyek háttérbe szorultak, inkább hangulati elemeknek számítanak. Ezért tartom Mirko Kovač regény-memoárját egyszerre fontos szellemi panorámának, önéletrajznak és memoárnak. Hogy az ró barátaival folytatott eszmecserék mennyire előrelátók voltak, azt éppen a Danilo Kišsel folytatott egyik beszélgetés bizonyítja. Kovač egy társaságban találkozott Milovan Đilasszal, az „első kommunista disszidenssel, aki hát évig volt hatalmon és hét évet töltött börtönben. Tehát nem afféle műrostos ellenzéki volt. Erről számolt be Danilo Kišnek mégis ezzel kapcsolatban volt egy keserű megjegyzése. Milyen nemzet az, amelynek csak egy disszidense akad, kérdezte, majd előrelátóan – 1971-ben történt az eset – és kitért a kommunista kaméleonokra is. Az ő antikomunizmusuk gyomorforgató, mondta, hiszen kisstílű nacionalizmussal kidíszített útjuk a másik nemzet és a nemzeti kisebbségek iránti gyűlöletbe vezet. Húsz év múlva kiderült, hogy mennyire igaza volt 1971-ben Danilo Kišnek.