Naplójegyzetek – fragmentumok
2019. december 13., péntek
A sugárúton bámészkodok. Egyre több koldust látok. A padon egy idősebb ember a padon ülve hangosan beszél. Előbb azt gondoltam, hogy telefonál, de aztán rájöttem, hogy magával beszélget. A jelenet a vajdasági magyar közéletre emlékeztetett. Abban is -nekem úgy tűnik – mindenki külön-külön magányosan ül egy padon és magával beszélget. Kényszerű monológok folynak. 2000-ben még reménykedtem a párbeszédben. de nem igy történt. Akkor az a kérdés foglalkoztatott, hogy van-e esélye a pluralizmusnak. Van-e megfelelő kapacitás a többpártrendszer működtetésére? Nem voltak kész szabályok, hiányoztak a tapasztalatok. Vajon 300 ezer választópolgár elegendő lesz-e? Mi történik, ha nem elegendő? Előhozakodtam a többséget a kötelező konszenzuális demokrácia gondolatával. Nem volt visszhangja, érthető, hiszen akkoriban még élt bennünk a többpártrendszerbe vetett naiv hit. A folytatás azonban tanulságos. Az egyetlen párt osztódni, a választói bázis pedig zsugorodni kezdett. Hiányzott az igazi versengéshez szükséges kritikus tömeg. Ebben a helyzetben jött létre a csonka többpártrendszer, ami pedig csonka demokráciába vezetett. A felemás rendszerben tanúja voltam a jogos vagy jogtalan sérelmeknek, az értelmetlen mellőzéseknek, a kirekesztéseknek, megbélyegzéseknek. Ez máshol is előfordul, de az esetünkben hiányzott a korrekciót biztosító többpártrendszerű váltógazdaság. Befagyasztott közösség lettünk. A közélet ma is tele van sebhellyel. Fájdalommal veszem tudomásul, hogy egyre több értékes és tehetséges embert kitaszítottak az aktív szellemi életből, így pazaroljuk el saját humán erőforrásainkat. Egyre kevesebb választópolgár áll az urnák elé. Az érdektelenség növekszik. Az árkok egyre mélyebbek. Hallom, hogy választások lesznek, azon tűnődők, hogy észre térítenek-e bennünket. Megelőzhető-e a nagyobb baj? A befagyasztott közösségben kezdődhet-e valamiféle olvadás? Egyelőre csak azt látom, hogy a párbeszéd esélye szerény, a feszültség pedig növekszik. A közösségi kérdések drámaiak, a válaszok elmaradnak. Rákényszerítenek-e bennünket a választások az átfogó kisebbségi közéleti reformra? Vagy erre csak egy új nemzedék lesz képes? Új nemzedék? Ez úgy hangzik, mint egy varászszó. Addig is külön-külön üldögélünk a padon, magunkkal beszélgetünk, néha feljajdulunk, de senki sem figyel fel ránk, mert azt hiszi, hogy telefonálgatunk.