Csipkét verni?!

2013. május

Tőr és stukker

Valamelyik éjszaka betörtek Saško Bogeski belgrádi lakos lakásába. Felesége a szomszéd szobából kiszüremlő furcsa zajra ébredt. Valójában, ez már nem is hír, hisz a jó ég tudja, hány betörés történik éjszakáról éjszakára ebben az országban. A rendőrség többnyire tehetetlen, bénán a vállát vonogatja. Apróbb lopások esetén pedig, még csak nem is próbálkozik az ügy felderítésével. A betörők szabadon garázdálkodnak, néha a tulajdonosok szeme láttára fosztogatnak. A károsultak mukkanni sem mernek, mert féltik a bőrüket; örülnek, ha épen megússzák és a lelki megrázkódtatáson meg az anyagi veszteségen túl a biztonságos társadalomról alkotott képük csorbul. Saško Bogeski azonban abban a pillanatban, amint az asszony ébresztette, döntött. Birokra kelt a betörővel. Amíg a feleség riadóztatta a rend éber őreit, kést ragadott, hogy megvédje családját és saját javait. Viaskodás  közben halálos sebet ejtett a hívatlan látogatón, ő pedig súlyos fejsérülést szenvedett.  A rendőrség természetesen letartóztatta. Ismerősei szelíd emberként ismerik, aki soha a légynek sem ártott. Önvédelemből gyilkolt. Huszonnégy óra leforgása alatt 12 ezer ember írta alá a petíciót, miszerint kérik az igazságszolgáltatási szerveket, hogy szabad lábról védekezhessen. 48 óra múltán már 24 ezren látták el kézjegyükkel ugyanazt a petíciót. Egyes számítások szerint, nagyon sokan fogják még aláírni. A spontán reakció, egyéni kezdeményezés, valóságos mozgalmat indított el, miután a polgároknak épp elegük van a szaporodó garázdálkodásokból meg a rendőrség tehetetlenségéből. Egyetértek az aláírókkal! Az embernek teljes körű joga van az önvédelemre, azonban aggodalmaim jottányit sem csillapodnak. Az esetek gyakorisága sajnos azt sugallja, hogy aki csak teheti, fegyverkezzen fel. Tartson magánál legalább hideg fegyvert. Esetleg stukkert.

Szent Pál kozmopolitizmusa

Pocsék idők. Még a hívők is megfeledkeznek Szent Pál kozmopolitizmusáról. Csakhogy, kérdem én, ki olvassa ma a Bibliát?

Új exodus

Egyre több magyar szülőtől hallom, hogy gyermekei a magyar útlevél birtokában, veszik a vándorbotot és Nyugat-Európába tartanak. Új magyar exodus. Ellenben nem csak a magyarok szedik a sátorfájukat. Egy középkorú szerb férfiismerősömmel találkozom, aki szintúgy kászálódik, magyar útlevéllel indul neki a nagyvilágnak. Egy év alatt viszonylag elég jól megtanult magyarul, olyannyira hogy eredményesen letette a nyelvvizsgát, elnyerte a magyar állampolgárságot, amíg várja a magyar útlevelet a norvég nyelv rejtelmeibe vágott bele, majd nemsokára családostól Norvégiába költözik.

Mai vandálok

Éjszaka Berzsenyi. Úgy olvasom, mint egy távoli, titokzatos üzenetet. „Vandáloknak ferde bölcsessége/ Ismét divatba jő és csodáltatik:”. Két verssor, de többet mond, mint azok a versek, amelyek a vandálokat nem merik vandáloknak nevezni.

Homo aestheticus – ma

Nagyon is megértem azokat az írókat, akik semmi áron sem hajlandók politikai tisztséget vállalni, ami azonban nem jelenti azt, hogy nem szólalnak meg közéleti kérdésekben és műveiknek nincs kritikai éle. A legfiatalabb vajdasági magyar alkotóknál  is egyre inkább felismerem ezt a kritikus hangot, ami egyenlőre inkább az intim, rossz közérzet megszólaltatásában mutatkozik meg. Korai lenne arról nyilatkozni, hogy idővel ez milyen új kritikus fordulatot idéz majd elő, elvezet-e a jelenlegi esztétikai kánonok átértékeléséhez. Ebben a kontextusban, egyre inkább kirajzolódik a mai homo aestheticus arculata is. Szívesen vállalja a politikai tisztségeket, miközben úgy tesz, mintha művészként nem érdekelné a politika. Emiatt természetesen nincs rossz közérzete, miért is lenne, ha a presztízs illetve az anyagiak prizmáján keresztül nézzük. Szerbiában a politikai pálya eleve kifizetődő. Ilyenné vált manapság a „tiszta kéz“ politikája. Képzeljük csak el Kosztolányit, amint minisztériumi államtitkárként hirdeti, hogy „Homo aestheticus sum!”

Csipkeverés

A Napló Körrel Zentán jártam. Még egyetemista koromban, barátaim hatására, kialakult bennem némi Zenta-nosztalgia. Ők kitartóan perlekedtek a zentai vidékiességgel, kisvárosi szellemiséggel, miközben ragaszkodtak hozzá. Megértően bólogattam. Ebben a korban, a hatvanas években született meg bennem a zentai rejtély tudata. Újvidéki gimnazista voltam, amikor a zentai gimnáziumról terjedőben volt a nagy legenda. Örökre rejtély maradt számomra ez a város, amit nyilván soha sem fogok tudni megfejteni, legfeljebb ma kikövetkeztetem, hogy két Zenta létezik, az egyik a kisvárosi jellegű, a másik pedig a földalatti. Zenta nagysága Zentán kívül mutatkozik meg! E tekintetben egyedülálló bácskai város! Egyébként így vagyok az egész Tisza mentével. Kanizsával is, amit Koncz Istvánnak köszönhetek, akivel oly sok kanizsai éjszakát beszélgettem át. Rábírtam, hogy egyenként vegye elő édesanyja almáriumának fiókjába rejtett verseit, hogy megszerkeszthessem első verseskötetét. Emlékszem, Hegelről vitatkoztunk a Tisza parton, miközben úgy éreztem mintha Párizsba kerültem volna. Koncz István Kanizsáról beszélt, úgy, mintha az éj sötétjébe titkos jeleket rajzolt volna. E szerint Párizs és Kanizsa nem volt oly messze egymástól. Ezek a jelek érdekelnek Zentán is. Főképp az izgat, hogy miért nem játssza azt a szerepet ez a város, amelyet helyzeténél fogva kiérdemel. A Bűnhődés című regényemből vett részlet felolvasása után, szorongva teszem szóvá, hogy a VMSZ-csúcs főleg szabadkaiakból tevődik össze, minek következtében nem születhetik meg az a széles látókör, amely az első kisebbségi párt, az 1922-ben megalakult Magyar Párt, legszűkebb tisztikarát jellemezte. Volt köztük zombori, pancsovai nagybecskereki, és természetesen szabadkai is. Kedvemre való a lokálpatriotizmus. Tisztelem a zomborit, a zentait, a nagybecskerekit, a kikindait, természetesen a szabadkait is (Dévavári Zoltánt, sajnos, gyorsan elfeledtük) és nagyon fáj, hogy én, csak ellentmondásos módon lehetek újvidéki lokálpatrióta. Jó tudni, hogy bizonyos politikai pozícióban a lokálpatriotizmus beszűkülést jelent! Vajon politikai életünkben tanúja vagyunk-e egyféle zsugorodásnak, beszűkülésnek? És vajon milyen következményekkel jár? Az egypártrendszer idején elveszítettük Szerémséget és Dél-Bánátot, a többpártrendszer folyamán pedig Dél- és Közép-Bácskát veszítjük el. Meg az egész Bánátot. A Tisza mente a peremre szorult, pedig ez az utolsó szalmaszál, amelyből sürgősen új életet kellene lehelni a vajdasági magyarság megroppant lelki világába. Ehhez, szükség lenne a kis régió gazdasági felvirágoztatására. A mai világban, a nemzeti program gazdasági fedezék nélkül olyan, mint egy színes léggömb. Kétségek között mondtam el mindezt Zentán, mert tartok tőle, hogy a pártviták pocsolyájába kerülök, merthogy, ez a műfaj egyre kevésbé érdekel. A kilencvenes évek legelején túlzott remények fűztek a többpártrendszerhez. Nem csak engem, véleményem szerint az egész kisebbségi közösséget. Bár ismertem a nyugati értelmiségiek kapitalizmus-kritikáját, mégis örültem, amikor ölünkbe hullott a kapitalizmus. Felmorzsolt az örökös küszködés a szocializmus reformjáért, az emberarcú szocializmusért, a demokratikus alapelvekért, gondoltam tehát, hogy a kapitalizmus minden fogyatékossága, vétsége ellenére, legalább szabadsággal kárpótol. Nagyon helyes, gondoltam, amikor létrejött a magyar érdekszövetség, majd annak felbomlása után megszülettek a pártok. A kilencvenes években azonban ezek nem hoztak érdembeli változást, amibe szintén belenyugodtam, hiszen a Milošević-rendszer keretein belül, ez nem volt lehetséges. 2000 után kezdtem felismerni, hogy a jobb feltételek ellenére sem következnek be ez érdembeli változások. Eleinte bíráltam, tiltakoztam, míg az utóbbi években rá kellett jönnöm, hogy a pártok lényegtelenek. A kisebbségiek sem fontosak! A pártok anyagi javakat és stallumokat osztogatnak, az élet azonban valahol máshol zajlik. Már az is siker, ha nem követnek el sok hibát. Amennyiben tehát az életet akarjuk megismerni és jobbítani, akkor a közösséget nem felülről, hanem alulról kell szervezni. Finom, precíz kézügyességgel, mint ahogy a csipkét szövik. Önkéntes társulásokra, nem párt- és államfüggő klubbokra, kis magyar terekre, emberközpontú helyi közösségekre, szakmai társaságokra, tarka, mozaikos világra lenne szükség, amelyekben az emberek spontán összejönnek, bizalmasan beszélgetnek, megismerik egymás gondját-baját, kezdeményeznének, bírálnának, hangot adnának a köznép gondjainak. Ilyen klubokat láttam Svájc német lakta területein. Az olaszok napi- és hetilapokat, folyóiratokat olvastak, olasz könyveket kölcsönöztek, az olasz televízió műsorát nézték, príma,  presszókávét ittak, családias légkört teremtettek, ahol a szicíliai felszolgálóhölgy is anyanyelvén vette fel a rendelést a vendégektől. És természetesen, olasz nyelvű vitaesteket szerveztek, melyeken a közügyekről, a kultúráról beszélgettek. A legfőbb közügy persze a kultúra, mert az ottani olaszok jól tudták, hogy a kultúra az identitás legfőbb őrző-védője.

Külvárosi és belvárosi nacionalizmus

Azok közé tartozom, akik üdvözlik a brüsszeli egyezmény aláírását. Nem vonom kétségbe azoknak az embereknek a bátorságát, akik ezt aláírták, annál is inkább, mert korábbi nézeteikkel kellett farkasszemet nézniük, leszámolniuk. A damaszkuszi úton is lehet hős az ember. Ettől függetlenül, meg vagyok győződve róla, hogy nem lesz könnyű megváltoztatni azt a kollektív társadalmi tudatot, melyet az elmúlt két évtized propagandája alakított ki. Ezt az ellenérzést el lehet nyomni, évekig lappanghat, aztán újra feltűnhet. Véleményem szerint lehetetlen feladat a külvárosi nacionalizmust megszelídíteni belvárosi nacionalizmussal. Kétlem, hogy a brüsszeli aláírás a demokratikus fordulat varázsvesszője. Mindössze, csak egy béklyót vett le a társadalomról, viszont egy helyben toporogni lehet béklyó nélkül is.

Családi Kör, 2013. május 6.