Csecsemők és kollaboránsok
2011. október
Hogyan mentettem meg csecsemőként az apám életét?
Úgy is mondhatnám, hogy a vajdasági magyar közvéleményben teljes az egyetértés a kollektív bűnösséget inauguráló vagyon-visszaszármaztatási törvény elutasításában. Kiderült, hogy a közösségben él az egység ösztöne, mint ahogy élt a kettős állampolgárság ügyében is, csakhogy ezt nem szabad a hatalomért való harc szolgálatába állítani. Úgy is mondhatnám, hogy a hatalomért való harc, a „hosszú mandátumért” a funkciókért vívott durva tusa bontja meg leginkább az egységet. Örvendetes, hogy Pásztor István Tadić elnökhöz intézett nyílt levelében az egész szerbiai közvélemény előtt tematizálta a kérdést. Nem látok jobb utat annál, mint hogy először is az ország közvéleménye elé tárni a kérdést, s nem a színfalak mögött sumákolni, akkor sem, ha néha ez csalóka látszateredményeket szül. Szemtől-szembe kell nézni a vitapartnerrel, akkor is, ha jogainkat védjük, és akkor is, ha értékeinket jelenítjük meg. A kuckóban nem lehet a jogokért harcolni, nem lehet az értékeket sem felmutatni. A kuckóban csak áskálódni, zsörtölődni, gáncsoskodni lehet. Ez pedig a „titkos tanácsosok” szakmája. Mindezek után egyetlen megoldást látok, hogy Boris Tadić visszautalja a palament elé a törvényt Ugyanakkor rendkívül fontosnak tartom, hogy végre a Magyar Nemzeti Tanács megszólaljon, mert a kollektív bűnösség inaugurálása egyenlő az identitás elleni agresszióval. Nota bene: a törvény előterjesztője Božidar Djelić a szerb kormány alelnöke, természetes tehát, hogy a figyelem és a kritika felé irányul. Ne felejtsük el azonban, hogy a Magyar Szó átszervezésének szakmai érveit ugyancsak Djelić vetette meg, az ő cégének – igen drága! – kutatásai, felmérései alapozták meg az „átszervezést”. Akkor Djelićre akkor úgy hivatkoztak, bizonyára a választás is ezért esett rá, mint aki jót akar a magyaroknak. Többen kétségbe vonták ezt, de azok megkapták a magukét. Hogy lett a legnagyobb jóakaróból a legnagyobb rosszakaró? Akkor is úgy gondoltam, hogy a Djelić féle javaslat marginalizálta a kisebbségi sajtót, ma is úgy gondolom. Szabadkára kell költöztetni a Magyar Szót, imígyen beszélt a restituciós törvény szerzője, Božidar Djelić. Akkor sem osztottam a véleményét – most sem. Mégpedig azért, mert a törvényt sokkal körültekintőbben kellett volna meghozni. A kisebbségi politikusok nagyon helyesen tiltakoztak, de késlekedtek. Ugyanis előzőleg tisztázni kellett volna a 44/45-ös bosszú jellegét. Nem a polgárok ügye, hogy apáik vagy nagyapáik rehabilitálását kérjék a bíróságon, hogy kilincseljenek és fizessék az ügyvédeket (már akinek van erre pénze), hanem az állam kötelessége lett volna rehabilitálni az ártatlan áldozatokat, az államnak kell felülvizsgálnia a bírósági aktákat, és méltányos döntéseket hoznia azokban az esetekben, melyekben a bírósági eljárás szabálytalan volt és nélkülözött minden bizonyítékot. Ez esetben a törvény tényleg csak a háborús bűnösökre vonatkozna, nem pedig azokra, akiket, például, a törvény erejével soroztak be, vagy hamisan vádoltak. Ezt a különbséget a családom történetből is tudom. Mivel a sorozások idején születtem, apámat 1941-ben nem vitték el katonának, ám, ha pár évvel később születek, akkor az apámat kollaboránsnak neveznék, s ha lett volna pár hold földünk (ami nem volt), az állam engem büntetne. Csecsemőként megmentettem az apám életét.
Krleža – ma
Nenad Popovićtyal kirándulunk Triesztbe. Trieszt egyébként az isztriaiaknak olyasféle közelséget jelent, mint a szabadkaiaknak Szeged. Néha csak „kiruccannak”, hogy megigyanak egy kávét, vagy megízleljék a nagyvárosi levegőt. A szlovén határ könnyen átjárható, alig van ellenőrzés. Az egyszerű isztriai polgár, ha alkalma adódik, ott vásárolja be az élelmiszereket, mert az élelmiszer olcsóbb Triesztben, mint Rovinjban. Főleg a turistaidényben. Örömest indulok útnak, legalább az emlékek kedvéért vásárolok egy farmernadrágot, hiszen a hatvanas években valamennyien ott vásároltunk. Előbb azonban megiszunk egy olasz kávét a Caffé Tomaesco kávézó teraszán. A kávézó egy nagy épület földszintjén helyezkedik el, az épület valamikor Mussolini tulajdona volt, ma az unokájáé. A rendszerek változnak, a magántulajdon azonban szent marad. Trieszt egyik legszebb terén Miroslav Krleža kerül szóba, s jó hallani, hogy Horvátországban a kilencvenes évek bizonytalanságai után, Krleža újra aktuális és a fiatal nemzedékekre hatással van, s befolyásolja a fiatal értelmiség értékrendjét. A horvát író naplóiról beszélgetünk, s egyetértésben állapítjuk meg, hogy a naplójegyzeteiből hiányzik a személyes látószög, amikor a közügyekről ír, akkor Krleža akkor is végítéletet mond ki. A személyesről legtöbbször csak álmodik. Bizonyára azért, mert nem nyomasztotta a magány. Márai naplóira terelem a szót, ma ő a nagy magányosok közé tartozik. Egy ideig divatos volt, s mára azonban magányos lett, mert a jobboldalról és a baloldalról is elmondta a véleményét. Szóba került, hogy a horvát irodalom naplóírói hagyománya igen szerény. Mert az ÉN, az ego bezárkózott jegyzi meg Nenad Popović. A kis nemzetek kultúrájában csak a MI létezik. Igazat adok neki. Azt mérlegelem, hogy a szocializmusban részben igazolható volt az a bezárkózás, a többes szám mögé való rejtezkedés. Néha az sajátos zsargont szült, mert a többes szám a hatalom retorikája volt. Annak álarca mögül néha bírálni is lehetett. Manapság, a többpártrendszerben, ez a retorika némileg módosult, mert itt-ott megjelenik az egyes szám első személy, de mögötte kőkeményen áll a hatalom. Még a személyes hangvételű politikai kommentárok egyes szám első személye is hamis, mert a mögötte álló hatalmat védi azokkal szemben, akiknek nincs hatalmuk. Nézzük csak meg a pártsajtónkban megjelent kommentárokat, a bírálatok azokra sújtanak le, akiknek nincs semmiféle hatalmuk. Ez arról szól, hogy az egyes szám első személy elnyomása nem csak a szocializmus sajátja. Igaz, a nyugati médiumokban ez másként merül fel. Minden valamirevaló kommentátor a hatalmat bírálja. A saját lelkiismerete nevében! Megesett, hogy egy-egy kommentátor értékrendje számomra idegen volt, de akkor is elgondolkodtatott, mert rögtön észrevettem, hogy nem a pártkatona beszél, hanem a szabad individuum szólal meg. A napló azonban a kommentárnál is kockázatosabb műfaj, mert az ember nem beszélhet másként, mint egyes szám első személyben. Különben rögtön lelepleződik, s kiderül, hogy nem az ő világáról van szó. A naplóíró az idő áldozata, ki van szolgáltatva az időnek, az idő sebeitől, stigmáitól nem menekülhet. Gyakran a tévedései is olyan fontosak, mint az igazságai.
Lassan, lassabban
Keresztül-kasul járom az Isztriát. A tengerparti városokban egyre kevesebb a turista. Akik maradtak még néhány napira, vagy egy hétre, hogy tovább élvezzék az indián nyarat, immár nem nyüzsögnek a ríván. Mozgásuk lelassul, megállnak és bámulják az egyre magasabbra tornyosuló hullámokat. A hullámok csapkodják a partot, mintha távoli kozmikus halál üzenetét hoznák. A helybeliek immár nem kínálják hangosan a portékájukat, hanem lehajtott fővel ácsorognak a parton, nem is a tengert bámulják, hanem önmagukat keresik. Kezdődik a hosszú magány és a nagy tépelődés korszaka.
A szégyenről
Az autonomija.info honlapon bámulom a fotót, amelyen jól látható, hogy átfirkálták a helységtáblát, amelyen Újvidék magyar neve volt látható. Nekem ez különösen fáj, hiszen éppen az isztriai utam előtt tettem szóvá, hogy ha Újvidék 2020-ban Európa kulturális fővárosa akar lenni, akkor sürgősen helyezzék el a többnyelvű helységtáblákat. S nem csak azokat, hanem a rendezzék a város többnyelvű ikonográfiáját. Már úton voltam, amikor értesültem, hogy – végre! – ez is megtörtént. De alighogy elhelyezték a helységtáblákat, ismeretlen tettesek máris átfirkálták őket. Éppen ezért érdemes lejegyezni, hogy Isztria városait járva láttam, hogy egyetlenegy helységtábla sincs átfirkálva. Egyetlen egy sem! Sem a horvát, sem az olasz! Megfordul többszázezer külföldi és a saját szemével látja ezt. S az újvidéki szégyent sem lehet titkolni, hiszen az interneten jól látható a fotó. Egyszer ki kell mondani, hogy nem csak más nemzetet sért, hanem saját nemzetére hoz szégyent az, aki ily barbár tettre vállalkozik. S a nemzet, amely becsületét védi, nem nézheti ezt közömbösen, hanem kiközösíti magából azokat, akik szégyent hoznak rá.
Susmus koalíció?
Megrongálták az újvidéki Petőfi Sándor kultúregyesületet. Szabadkán betörték a Horvát Nemzeti Tanács ablakát. Karl Kraus mondata jut eszembe. Az osztrák ostobaságokat ostorozva, egy helyütt megjegyzi, hogy erről még neki sincs szava. .A temerini leszámolásokról éppen ez a mondat jut eszembe. Lapozgatom az Időírás, időközben II. kötetét. Egymást érték a magyarverések. Értetlenül írogattam a naplómba, hogy még a kisebbségi politikusok is tétlenkedtek. Többször is kérdeztem, miért hallgat a Magyar Nemzeti Tanács. Mindez 2004-ben történt. Meddig tart ez még? Egyszer be kell látni, hogy nem elegendő ad hoc közleményekkel tiltakozni e jelenségek ellen, hanem új törvényeket kell hozni, felül kell vizsgálni a tankönyveket, s nyíltan számon kérni a politikai elit felelősségét. Meggyőződésem szerint a soron levő választások utáni koalíciók mérlegelésekor ezeket a szempontokat figyelembe kell venni, és nyilvánosságra hozott szerződést kell kötni a többségi koalíciós partnerekkel. Tehát nem susmus koalícióra kell lépni, hogy aztán a hatalomban ülve az megdöbbenésünket demonstráljuk.
Családi Kör, 2011. 10. 05