Csak egy éjszakára…

2011. november

Szalmazsák, szalmazsák

Belezuhanok szerbiai káoszban. A szomszédok, az ismerősök, a barátok arról mesélnek, hogy odalenn, Észak-Koszovóban a koszovói szerbek még mindig a barikádokon őrködnek, amelyeket azért emeltek fel, mert a Kfor és az Eulex albán vámosokat szállít a szerb-albán határra. Úgy vélik, hogy ez Koszovó függetlenségének elismerését jelenti. A belgrádi kormány képtelen áthidalni a helyzetet, amely az Európai Uniós tagjelöltségének feltétele lenne. Új kompromisszumra alig van kilátás, a kormánypártok nyögdicsélnek, immár a csodában bíznak. Az Európai Unió minisztertanácsa is szeretne valamiféle kompromisszumot kötni, de ő is tehetetlen, úgy látszik, a felemás elodázás az egyetlen lehetőség. Talán így is lesz, mert Brüsszel az elodázás nagymestere. Szerbiának nem kedvez az elodázás, hiszen a közhangulat egyre inkább az EU ellen fordul, s lakosságnak immár fele sem támogatja a csatlakozást. A polgárok  sort állnak a bankokban, kiveszik a lekötött eurókat, majd a pénzváltókhoz rohannak és svájci frankot vásárolnak. Nem bíznak többé sem az euróban, sem a bankokban. Felébred bennük a kilencvenes évek emléke, amikor a bankok zárulták a deviza-megtakarításokat. Szalmazsák, szalmazsák, hallom még az utcán is, de azt is hallom, hogy most már a szalmazsák sem biztos. A betörések száma ugrásszerűen szaporodik. Erősödik a Tito-nosztalgia. Immár a választásokra készülő pártfőnök, Mlađen Dinkić is nyilvánosan elismeri: „Tito idejében jobb volt”.  Most már ezen sem háborodik fel senki, a plebsz bólogat, a politikai elit hümmög, nem tudják, mit mondjanak. Nincs kedvem felkattintani a televíziót, fellapozni az újságokat.

Hazatérés

Csak néhány barátommal tartom a kapcsolatot. Teljes magányban folytatom a Schlemih fattyúját.  Hazatértem.

Csahos nyelvű hazaszeretők

Késő éjszaka leveszem a polcról Julia Kristeva könyvét, az Önmaga tükrében idegenként címűt. Az egyik fejezetben Szent Pál kozmopolitizmusát boncolgatja, Kisebbségiként némi gyanúval szemléltem az „irodalmi kozmopolitákat”, hiszen ilyesmi nincs is, mivel a kozmopoliták mégis a „nemzetállami válogatott” soraiból kerültek ki. De azért nagyon érdekel, hogy ugyan mit mondanak Szent Pálról az új kelet-európai nacionalista újpogányok.. Az „új demokráciákban” ők szítják a nacionalizmust, néha hamis könnyeket ejtenek a nemzeti kisebbségért, de közismert, hogy ha kopogtat a veszély, akkor elsőnek mentik az irhájukat, tehát kirajzolódik a „nemzeti radikálisok” gyávasága. Nem is emlegetném, ha egy évtizeden át nem láttam volna megelevenedni ezt a történetet. Amikor kitört a balkáni háború, menekültek, tájunkra sem néztek, legfeljebb szelíd turistaként érkeztek – magyar útlevéllel. Nem tenném szóvá mindezt, hiszen a félelem is emberi, és különben is, mindenkinek joga van ott élni, ahol boldogabb. Kizárólag azokra gondolok, akik hanyatt-homlok távoztak, s aztán a pesti kandallók mellől oktatták igaz magyarságra a maradókat. Ilyenkor Gyóni Géza verse jutott eszembe:

Csak egy éjszakára küldjétek el őket:/

Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.

Téli éjszakák

Éjszaka felriadok, a háborúról álmodtam. Kitántorgok a teraszra és elszívok egy cigarettát. Nemsokára beköszönt az igazi tél. Fehér lesz a Fruška gora. Hófehér.

Az ártatlanságról

Ártatlannak lenni annyit jelent, hogy felsebeznek bennünket korunk bűnei és téveszméi. És ezek a sebek akkor is fájnak, amikor a téveszméket legyűrtük magunkban.

Mazochista szocializmus

Most mindenki áldozatnak vagy üldözöttnek nevezi magát. Az egyiket titokban a barátja figyelmezteti, hogy üldözik, a másikat pedig „valaki”. Aztán kiderül, hogy az üldözöttek magas állami vagy pártfunkciókat töltöttek be, vagy pedig kiemelkedő státusok volt a társadalomban. Ezek szerint furcsa volt a jugoszláv szocializmus. Nem önigazgatói, hanem mazochista. A saját kegyeltjeit büntette. Talán Borghes sem tudna kitalálni elképesztőbb történeteket. Eddig úgy tudtam, hogy az egyetemi tanárokat, akiket a rendszer nem szívlelt, (néhány kivételes esettől eltekintve) nem küldte ugyan a börtönbe, mint ahogy a Praxis példája bizonyítja, de nem engedélyezte, hogy előadjanak a diákoknak. Az elhajlókat pedig nyilvánosan megbélyegezte.

Hamis és gonosz felfogás

Ravasz László református püspök megszavazta a zsidótörvényt, ám amikor látta, hogy hova vezet, mindent megtett, hogy leállítsa a zsidók deportálását: „Aki európai műveltségű ember,– írta – az nem lehet magyar, mert az európaiságot csak német, francia, angol szellemiséggel lehet elérni. A magyar csak paraszt lehet és soha sem lehet európai. Ismerjük ezt a hamis és gonosz felfogást, hála Istennek, lealkonyulóban lévő felfogást”.  Sajnos, egy dolgot nem tudott előrelátni. Nincs lealkonyulóban ez a felfogás.

Elégedettek és elégedetlenek

Vannak, akik elégedettek önmagukkal, mert tökéletesen megfeledkeztek arról, hogy mit cselekedtek. Vannak, akik elégedetlenek magukkal, mert szüntelenül az jár az eszükben, hogy mit mulasztottak megtenni. Csakhogy az elégedettek mindig ellehetetlenítik az elégedetleneket. Ez történt az egypártrendszerben, ez történik napjainkban is.

Civilek, pártok és kultúra

Babitsot veszem a kezembe, de előbb elolvasom az éjféli híreket. Örvendetes, hogy azok a kisebbségi pártok, amelyek elégedetlenek voltak a nemzeti tanácsokról szóló törvény meghozatalakor, kitartanak álláspontjuk mellett, és sürgetik a törvény megváltoztatását. Tehát létezik még következetesség a bácskai rónán. Nagyon sok dolgot kéne tisztázni. Nem csak a választók listájának összeállítását, hanem a civil egyesületek szerepét, vagy éppen a független értelmiségeik hivatását is. A kisebbségben különösen fontosak a jól működő civil szervezetek. Ők képezik a kisebbségi közösség vérereit. A vénákat és a kapillárisokat. Nélkülük a kisebbség tetszhalál életet él. De nem azzal kéne támogatni, hogy egyik vagy másik civil-funkcionáriust beválasztják a Nemzeti Tanácsba, hanem a megbecsüléssel és a jó munkafeltételekkel. A Magyar Nemzeti Tanácsba válasszanak pártembereket, a választásokon versenyezzenek a pártok, persze, nem messianista, ködös programmal, hanem olyannal, amelynek a teljesítését ellenőrizni lehet.  Nem vagyok a pártok lelkes híve, ismerem erényeiket és hibáikat, de azzal is tisztában vagyok, hogy a modern demokráciában ők képezik egy közösség csontvázát.  Az is igaz viszont, hogy a csontváz nem helyettesítheti a vérereket. A civil szervezetek akkor hatékonyak, ha feltárják az alternatív lehetőségeket, ha fürgék, ha kisközösségeket szerveznek, ha mozgósítanak, ha rámutatnak a hibákra, ha korrigálnak és pótolnak. Hasonló az eset a kultúrával és az értelmiségiekkel is. Aki egy kicsit is ismeri nemzeti történelmünket, tudja, hogy a kultúra képezi a nemzeti azonosságtudat alapjait. Ahol elhanyagolják a kultúrát, ott hiába hangoztatják a politikusok a nemzeti szólamokat, a nemzeti azonosságtudat lassan, de biztosan foszladozik. Csakhogy a kultúra a legérzékenyebb terület, valójában az a kisebbségi közösség idegrendszere. Nem helyettesíti a pártokat, de a pártok sem helyettesíthetik az idegrendszert. A kultúra hosszú távú küldetés, nem négy évre szól. A fennálló kritikája is, s mire egy korszak kritikája kanonizálódik, megszületik a másik. Adyt kezdetben nemzetárulónak bélyegezték meg, utána viszont a magyarság lelkiismeretének tartották. Móricz Zsigmond ugyanígy járt. Babits Mihály is. Sorolhatnánk a végtelenségig. Nem szabad megfeledkeznünk Szekfű Gyula tanulságos észrevételéről, mely szerint a nemzeti hibákat már Zrínyi és Rákóczi is ostorozták. Kölcsey pusztuló népet látott, Vörösmarty szerint viszont sírjainkat könnyező népek veszik körül. Arany János, pedig a nemzeti jellemet Hübele Balázs és Csóri vajda groteszk alakjának prizmáján szemlélte. A vezető réteg dekadenciája pedig akkor kezdődött, írja Szekfű, amikor  kapcsolatai meglazultak az új irodalommal és művészettel, Adyval, Babitscsal, Bartókkal, Kodállyal Móriczcal. A pártok tehát sok dolgot nem helyettesítenek, és veszélyes kalandba bocsátkoznak, ha ezzel próbálkoznak, viszont az is igaz, hogy őket sem helyettesítheti más. Ezért gondolom, hogy végső ideje, hogy a pártok elfoglalják a helyüket, versenyezzenek egymással, és a közösség érdekében ellenőrizzék egymást. Mert ahol nincs ez a belső ellenőrzés, ott a közösség veszít. Eleget veszítettünk már. De hogy az ellenőrzés tényleg létrejöjjön, ahhoz fair versenyfeltételek szükségesek. Ennek az egyik feltétele a szabad média. Az elmúlt években sajnálattal vettem tudomásul, hogy a média háttérbe szorít olyan pártot is, amellyel egyébként személyesen nem rokonszenvezek. A rokonszenv a személyes értékrend gyümölcse, ám a demokratikus szabályok mindannyiunk részére kötelezőek. Az utóbbi fontosabb!

Családi Kör, 2011. november 17.