(Az ábrahám kése c. kötetről. Részlet.) Az ilyen színházi írások közé, amelyek a maguk alkotói erőfeszítését nem a sablonos modellekből és a sztereotip ismétlésből nyerik, sorolható mindenféleképp Végel László munkája is. Egy olyan alkotóé, aki prózát, esszét ír, központi területe a színházi kritika, méghozzá olyan színházi kritika, ami a kortárs színház igazságának esszéisztikus megközelítésén és

(Az Ábrahám kése. C. esszékötetről. Részletek) Ez az „örök sóvárgás” a Történelemre, ez a transzcendens utópizmus a rejtett és személyes témája a kötet utolsó írásának, a Vallomás és töprengésnek is, ennek a hitnek a latolgatása folyik a vívódó „feljegyzésekben”. Végel konstatálja a „marxista reneszánsz” és a vele összhangba került kritikus avantgárdizmus pillanatának tűntét, a politikai

Végel szétzilált „ICH”-je az aszfalt színtiszta terméke, ami az élvonalban ritkaságnak számít. (Talán nem szólítottak már fel annyiszor minket arra, hogy pirulákról meg magnetofonokról írjunk?) De hol is lézeng ez az „ICH”? A FAKSZ − a KLUB − a „KONSZOLIDÁLT MÉRNÖK” − a VÁR mind-mind városi legenda, ahogy városi a szaftos, folyékony és olvasható szleng

Az „Egy makró emlékiratai” Aleksandar Tišma fordításában azt a dimenziót viszi bele kortárs irodalmunkba, mely az utóbbi huszonöt év során mindig is hiányzott belőle ahhoz, hogy teljes mértékben korszerűvé váljék: aktuális, korszerű tartalmat csakúgy, mint e tartalom modern megformálásmódját.A maga tartalmi-tematikus és kifejezésbeli erényeivel ez a regény, mely nem konvencionális irodalmi eszközökkel beszél azokról az

(Az Egy makró emlékiratairól) Ami a nyelviséget illeti, valóban nem kívánt megfelelni az elvárásoknak, bizonyos referencializáló nyelvi igényeknek például egyáltalán nem. Irritáló lehetett, hogy sem dialektológiai pontosságra, sem pedig szociolingvisztikai megbízhatóságra nem törekszik, „ez a nyelv nem létezik” (Tomán). Mai látószögből úgy tűnik, a szóban forgó nyelvi attitűd, bizonyos törekvéseiben egészen máig terjedő távlatokba mutat:

Az Egy makró emlékiratat Esterházy Péter Függőjében) A „kozmopolita lokálpatrióta” Végel László Jugoszláviában, Vajdaságban él és alkot, és ezt a magyar irodalmat még mindig „határon túli magyar irodalomnak” vagy akár „kisebbségi”-nek, „nemzetiségi”-nek szokás titulálni. Rendkívül bonyolult kérdéskör ez, de köztudott, hogy ezek olyan kategóriák, amelyek inkább politikailag használhatók, és századunkban, amikor a határok átjárhatóságáról és

(A kisebbségi magyar nem.) „Élt egyszer egy keleti kalmár, akinek volt egy papagája. A papagáj egy napon felborított egy olajosüveget. A kalmárt elfogta a méreg, és botjával fejbe vágta a papagájt. A madár attól fogva nem beszélt többé, pedig azelőtt igen értelmesnek mutatkozott.” [1] Homi Bhabha Frantz Fanon Black Skin, White Maskjának 1986-os kiadásához írt

Másként akartam kezdeni, de hirtelen belém nyilallt Balassi és a végvári élet. Mikor leterítette az ágyúgolyó, állítólag ezekkel a szavakkal halt meg: Te katonád voltam, Isten. Nem akartam ellenpólust állítani Végei Lászlónak, de valahonnan a lelkem mélyéről kikívánkozott a szembeállítás. Ennek taglalása helyett azonban meg kell nevezni a tárgyat és a tájat, ahol ill. amiről

Levél Végel Lászlóhoz az időírás, időközben c. könyv apropóján Sokáig azt hittem, hogy két külön világban élünk, te a “baloldalon”, én meg vele szemben a másikon, azaz a jobboldalon állnék, ámde ez így nem stimmel valahogyan. Neked könnyebb dolgod van az önbesorolással, hiszen következetesen baloldalinak vallod magad. Tiszta sor. Én viszont a szó megszokott értelmében

Az olvasó kapkodja a fejét, amikor vajdasági magyar irodalmat olvas. Kis színesek a Tito-éra utolsó harmadából, a szocializmus csecsén érlelt nacionalizmus gyilkos eredményeiről. Kis szomorú nagyon mélyek a kisebbségi lét bonyolult belső világáról. Kis lírai gonoszok, kis racionális elemzők és nagy tudós összefoglalások.  Jámbor cselsorozat az ifjúságról, a boldogság kék madaráról, amikor a „szabadság és