Bűnösök és ártatlanok

2013. június

A táj titka

Hajókázás a Dunán Krems és Miele között. Svájci hajószállodák le-föl közlekednek a Dunán. Ha a svájciakat is vonzza e táj, akkor biztosan egyedülálló. Kezdem érteni, hogy mivel érdemelte ki e tájegység a világörökség címet. Sok szép Duna menti táj van, Szerbiában is, Magyarországon is, de egy sem ilyen ismert, aminek titka mégis az emberekben keresendő. A kultúrában, a mértéktartásban, a nem tolakodó közlékenységben. A diszkrét rendezettségben. A barátságos kávézókban, melyekben nem harsog a zene.  A meghitt családi szállodákban.

Pártirodák, könyvkereskedések

Tegnap az egyik bécsi könyvkereskedésben bemutatták s Sühne című naplóregényemet. A könyvkereskedés pincehelysége, kis kávézója beszélgetésekre, felolvasásokra is alkalmas. Úgy működik, mint egy kis kulturális központ. Már évek óta beszélem rá ismerőseimet, akik tehetnek valamit ebben az ügyben, hogy ilyesféle kulturális miniközpontot kéne nyitni kéne több vajdasági városban, ahol magyar könyveket árulhatnának, ahova betérhetnének az emberek, egy kávé vagy tea mellett elolvasnák a sajtót, esetleg a folyóiratokat, s véleményt cserélhetnének. Az elmúlt években egymás után nyíltak a kisebbségi pártirodák, és egymás után zárták be a magyar könyveket árusító könyvkereskedéseket. Ha bezárják a könyvkereskedéseket, akkor miért szükségesek a pártirodák?

A bécsi fiákerek

Egynapi önfeledt csatangolás Bécsben, az egykor Monarchia fővárosában. Végül is, a nagyapám fővárosa volt, rövid időre az apámé is. .A bécsi utcák, a terek, az épületek a Monarchiára utalnak, de mi utal az Európai Unióra? Ezt fontolgatom, miközben Anikó boldogan invitál egyik ismerős helyről a másikra. Kiismeri magát Bécs titkaiban, azokban is, amelyeket a turisták sem ismernek. Megállok a Stephansplatzon bámulom a bécsi fiákerokat, amelyeknek az emléke a Neoplantában is szerepel. Évekkel ezelőtt, ha Bécsbe vitt az utam, sokat álldogáltam e téren, és figyeltem, hogy a fiákeresek milyen nagy gonddal csinosítják a bérkocsijukat. Sokkal gondosabbak, mint a taxisok. Az utcákon rengetek magyar szót hallok, talán először történik meg, hogy többet, mint szerbet. Rövid látogatás az Alte Schmiedeben, ahova mindig szívesen járok, mert 1985-ben ebben a régi kovácsműhelyben volt ez első külföldi szereplésem. Aztán egy évtizedes szünet következett. Aztán pár évvel ezelőtt itt mutatták be a What is Yugoslavia című monodrámámat. Megbeszéljük a következő bécsi fellépést. Egyenlőre azonban pihenni  szándékozom, s azon töröm a fejem, hogyan meneküljek a kánikulától.

Márai a szocializmusról

Ha van a magyar irodalomban jelentős író, aki időben és pontosan felismerte az orosz szocializmus démonjait, akkor az Márai Sándor, aki nem utólag öltötte magára az antikommunista egyenruhát, hanem veszélyét érezve elhagyta hazáját. Emigráns író lett, mert nem tudott, nem akart Rákosi diktatúrájában élni. De nem csak a Rákosi féle diktatúrát gyűlölte, hanem megvetette a Kádár féle gulyás-kommunizmust is. Keményen, néha talán túl keményen, bírálta azokat a magyar klasszikusokat, akik különbékét kötöttek a kádárizmussal. Igaz, nem volt jó szava a szűrös-gatyás, pántlikás, turulos, csizmás, egyenruhás, kapcás magyar jobboldalról sem. Műveit hazájában betiltották, s ő nem maradt adós a válasszal. Amikor a rendszer puhulni kezdett, megtiltotta, hogy műveit Magyarországon kiadják, mindaddig, amíg hazáját szovjet katonák megszállás alatt tartják, s míg Magyarországon egypárti uralom van. 89 éves korában,1989-ben öngyilkos lett Amerikában, röviddel utána Magyarországon bevezették a parlamentáris demokráciát, a szovjet katonák pedig elhagyták az országot. Azt tehát egyetlen neofita szájhős sem mondhatja, hogy bármilyen engedményt tett a rendszernek, vagy a szocialisták kegyeit kereste volna. A hagyatékából előkerült kézirata a Hallgatni akartamban (amely tulajdonképpen az Egy polgár vallomásainak folytatása) azonban szóvá teszi a szocializmus ügyét is és kimondja azt, amiről a mai szájhősök nem vesznek tudomást. „…a kapitalista termelési mód csak akkor tud az eltömegesedett  világban az egyénnek és a tömegnek életformát biztosítani, ha emberszabású egyezkedést köt a szocializmussal.” A szocializmus és a kapitalizmus békekötéséről töprengett, és a humanista polgár hivatását abban látta, hogy vállalja az „emberszabású, diktatúrától mentes szocializmus felépítésének szerepkörét”.  Az Egy polgár vallomásait Márai ezzel a mondattal zárta: „mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.” Hallgatni akart, de nem hallgatott, igai íróhoz mérten végigmondta a történetet, legyen az bármennyire is ünneprontó. A mai közhangulat ismeretében  Márai – szerencsére – tényleg ünneprontó, s a Hallgatni akartam című könyve manapság éppen az ünneprontása miatt hihetetlenül aktuális. Az egyik legidőszerűbb magyar prózakötet.

Emberi sorsok

Áder János a szerbiai képviselőházban a magyar állam nevében (ezt a szerb sajtó külön hangsúlyozta) bocsánatot kért a 2. világháború idején a szerbek ellen elkövetett bűntettekért. A szerb parlament előzőleg nyilatkozatban ítélte el a 44/45-ös magyarellenes atrocitásokat. A parlamenti nyilatkozat semmisnek nyilvánította a határozatot mely szerint három település magyarjait  (Zsablya, Csurog, illetve Mozsor) kollektív bűnösöknek nyilvánították. Tehát ők ártatlan áldozatok. Az államok vétségeit a politikusok idézték elő, illő hogy a politikusok tegyék az jóvá. Akit azonban az emberi sorsok érdekelnek, felteszi az elkerülhetetlen kérdést: mi legyen a többi magyar áldozattal? Közülük kik az ártatlanok? Ha a bűnösöknek van nevük, akkor az ártatlan áldozatok sem maradhatnak névtelenek. Azoknak, úgymond, egyénileg kell kérelmezniük a rehabilitációt. Hány ilyen per zajlott le és hogyan fejeződött be? Erről senki sem beszél. Miféle eljárási szabályok érvényesülnek a perekben? Ezekről a kényes kérdésekről hallgatunk. A magyar kisebbségi politikusok szüntelen ismételgetik, hogy új korszakba léptünk. Elhangzott az is, hogy ezzel a gesztussal levették a vajdasági magyarok válláról a bűnös nemzet bélyegét. Pontosítani kéne. Nem vitás, hogy az 1944/45-otös események bűntettek voltak, akárcsak a Horthy hadseregének bűntettei. De már 1945-ben Tito felháborodva tette szóvá, hogy a Vajdaságban ártatlan magyarokat gyilkolnak, s ezt le kell állítani. Ez nem menti Titót, de az igazsághoz tartozik az is, hogy az elkövetkező időszakban a bűnös nemzet fogalmát nem használták. A későbbiekben a közbeszéd a Horthy rendszer felelősségéről szólt, amit Áder János Magyarország elnöke újfent elismert.  Felróható, hogy a jugoszláv, illetve a szerb állam évtizedeken át miért nem mert, nem akart szembenézni a saját történelmében elkövetett bűntettekkel. Miért nem beszéltek a teljes igazságról? Ez kétségtelenül a magyar polgárokban traumát szült, a Bűnhődésben ábrázoltam is ezt a lelkiállapotot, amelyben kialakult kollektív megbélyegzés tudata, ami a lelkekben sebet ejtett, akkor is, ha nem hangoztatták. Manapság sokan attól tartanak, hogy a halálos ítéletek revíziója csorbítja az antifasizmus méltóságát és erkölcsi értékét. Erre is ügyelni kell, főleg ma, amikor az egész kelet-közép-európai térségben erősödnek a jobboldali szélsőségek, tehát joggal nyugtalankodunk. Ám az is igaz, hogy az antifasizmus címszava nem rejtegetheti a tényt, hogy a rögtönítélő bíróságok sok ártatlan ember halálát követelték. Tehát nem csak a csúrogi, a zsabljai, a mozsori magyar polgárokról van szó, hanem más vajdasági városok polgárairól is. Nem csak egy eszméről van szó, hanem emberi sorsokról. József és Károly sorsáról. Béla és Tamás sorsáról. Ha az emberi sorsok méltóságát nem becsüljük, akkor hiába az ünnepély, az emberekben felébred a kételkedés, hogy ez is csak politika, mint annyi más. Arra gondolnak, hogy a politikusok játszanak a sorsunkkal, akárcsak a háborúval és a békével.

Munka közben

A bécsi Europaische Rundschau esszét kér. Vállalom, tehát a következő napokban megszakítom munkát a Schlemihl fattyúján, s időt szakítok erre az esszére. Lehet, hogy ez az utolsó, de valószínűleg az utolsó előtti változat. Abbahagyom a groteszk részletet, mármint azt, hogy Johann Schlemihlt, vagyis Slemil Jánost hogyan próbálják szocialistává átnevelni. Pár héttel előtte még kommunistának tartották.

Kételyek és remények

Először csak kiszivárgott, később hivatalos nyilvánosságot is kapott a hír miszerint januárban megkezdődnek Szerbiával az uniós csatlakozási tárgyalások. Voltak, akik zokon vették, mert korábbi időpontra számítottak. Végül is, nem a dátum a legfontosabb, hiszen annyi teendő akad, hogy meglehet ez a pár hónap is kevés. Abban is biztos vagyok, hogy a dolog neheze csak ezután következik. Az európai rózsának tüskéi is vannak. Miután eldőlt a kérdés, nyugodtan leírhatom, hogy bennem is viaskodik az eurószkeptikus lélek és a csatlakozási vágy. Szkepticizmusomat táplálja, hogy a brüsszeli bürokrácia nincs a feladata magaslatán, nem tud vonzó Európa képet megfogalmazni. Az európai politikában túl sok a hivatalnok, az eurókarrierista, a hivatalnoki politikai apparátus, túl sok a politika, túlteng a nemzetállami politikusok perpatvara és kevés a kultúra, az értelmiségi aura. A tőkeérdekek maguk alá gyűrik a szellemi értékrendeket. A kapitalizmus válságideológiájával átitatott Európai Unióval kapcsolatban rengeteg kételyem van. Másrészt ebben a boldogtalan Kelet-Közép-Európában úgy jönnek az európai szabályok, mint a tavaszi eső.

Családi Kör, 2013. július  4,